Fejér Megyei Hírlap, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-01 / 1. szám

4 ÍGY ÉLÜNK... Csoportkép, brigád-jelszóval Videoton, szerszámüzem, vagy hivatalosan: a GYEF ... gyártáselőkészítési fő­osztály. Miért a Béke brigád? Miért a mi brigádunk? — talán a gépek zümmögése is ezt kérdezi. Igaz is, miért a Béke brigád? Hiszen a kis közösség sem első, sem­ utol­só nem lett... sem zászlót, díjat nem kapott... sem... Nem, a Béke brigád va­lóban nem első, nem zász­lós. A székesfehérvári nagyüzem kis munkás­sejt­jének „cégjelzésén” ennyi olvasható: Béke brigád, két­szeres vállalati „Kiváló” címmel kitüntetett szocialis­ta brigád. „Így élünk, dolgozunk...” — mondják a brigád tagjai, mondják szóval, mondják kezük, karjuk, derekuk pon­tos mozdulataival, szemük és agyuk figyelmével, az újat teremtő munka örömé­vel és fáradtságával.­­ A „csoportkép” asztalát tizenhárman üljük körül. Mellettem Málics József szól a gyerekekről, a csecse­mőkről és az iskolásokról is, akiknek olyan szívesen se­gítenek mindig. Az asztal vége felé Sztoján József a kezdetről ejt néhány szót. „1958-ban alakult a Béke brigád...” A brigádalakulás egyik részvevője ő maga, Sztoján József, ötvenkilenc évével nem csupán a bri­gád legidősebb tagja, de az egész üzem élő történelem­tanúsítója is lehet. 1943-ban a Videoton elődjében, a Va­dásztölténygyárban kezdte munkáját. Hány szerszám került ki a gépe kései kö­zül? Hány szerszám s hány új termék viseli magán Sztoján József kezevonását is? Elismerés? Annyi esz­tendő alatt, ki tartja szá­mon. .. Sztoján József, s vele a brigád, mosolyog. Bíztatják, ne szerénykedjék ...Bodnár József, a brigád vezetője mondja helyette: négyszeres kiváló dolgozó. A „kiváló” szó még több más név után is előfordul.­­ Susánszky Sándor neve után is elhangzik, Szabó József, Vitéz László, Kocsis István, Vörös József — és még má­sok is — részesei a munka elismerésének. Büszkén tartják számon a „Szakma mestere” címe­ket, följegyzik, elismerik a kitüntetéseket: Munka Ér­demrend, KISZ-aranykoszo­­rús jelvény, tűzrendészeti emlékérem szerepel a rög­tönzött fölsorolásban. Bognár József és Vitéz László mostanában az egyik késő délutánon a székesfe­hérvári Vajda János köny­vesboltban nézelődött. Könyveket vásároltak, közö­sen az egyik iskola kisdiák­jai számára. „Nyolcszáz forintot tet­tünk össze a legutóbbi bri­gádelismerésből. .. Mi tud­juk, mit jelent a könyv. S azt szeretnénk, ha a gyere­kek minél nagyobb lehető­séget kapnának az olvasás­ra.” — Málics László sza­vait mások is megerősítik. S megerősíti egy nem túl dí­szes okmány, szerződés. Bőrkötés, állam­i címerek, protokoll szerinti ceremó­nia nélkül a munkásműve­lődés diplomatái írták alá, kötötték meg. „Szocialista szerződés... a GYEF (szerszámüzem) letéti szakszervezeti könyvtára és a Béke brigád között... A könyvtár elősegíti a brigád­tagok kulturális vállalásai­nak teljesítését, segítséget ad az olvasandó könyvek kiválasztásában...” A brigádtag kötelessége? Olvasni, használni a­ könyv­­tár köteteit, gazdagítani önmagát. A könyves-szerződés mel­lett más könyves dokumen­tumokat is őriz a brigád. Egy apró, kivágott újság­cikk: „Egy brigád, egy könyv”... címmel iskolase­gítő mozgalomról szól. Se­gítsenek a brigádok, legyen minden iskolában, minden iskolás gyermek kezében ott a legjobb segítőtársa, a jö­vő művelődésének erős esz­köze. Az újsághíradás eleven gondolatokat indított, a közös gondolat nyomán közös tett született. Mindez nyomon követhető a Szé­kesfehérvári Tanács műve­lődésügyi osztályától érke­zett levél segítségével. „Örömmel értesültünk a Béke brigád nemes elhatá­rozásáról. .. Köszönjük az intézmény és a gyermekek nevében. Czetz Ernő osz­tályvezető. ..” A brigádnaplóban már a megajándékozott iskola út­törőcsapatának köszönete fénylik, a decemberi lapon. Köszönetet mondunk a Bé­ke brigádnak a fenyőünne­pen átadott sok szép könyv­ért. .. Dugovich Györgyné csapatvezető. Gazdagítani magukat, gazdagítani másokat, mű­velődési igényüket, most éppen a könyv szeretetét szétsugározni — méltó bri­gádfeladat. Már megfogalmazták fel­hívásukat, segítsenek a brigádok könyvvel is az is­koláknak. „Egy brigád egy könyv... Felhívással for­dulunk a Videoton többi szocialista brigádjához, csatlakozzanak.. „Egy buszt kaptunk a vál­lalattól .. . Badacsonyban jártunk. Annyit nevettünk,­­már azt kellett mondani, hagyjuk abba, mert meg sem tudjuk kóstolni a bada­csonyit. ..” „Fürödni a Balatonban? Azt nem ... mivel éppen befürödtünk a munkával, nem fürödhettünk a tó­ban. ..” „Ebből is látszik, fontos brigád vagyunk.. Halljuk az élményeket, ismert minden esemény, napló nélkül is, mert min­den brigádtag öröme, gond­ja — följegyzés nélkül is. Az egyik vadászó brigádtag... tüsköt őz helyett... és a „fő­horgász”... ismerik a halak és a halüzlet eladója... Ki nem fogynak a derűből, mo­solyból, nem halványul percre sem az emberközeli melegség. Kicsit olajosan, kicsit acélforgácsosan, de nagyon számontartják egy­mást, szeretik egymást, munkásmódra. Ez lenne a vonzereje a brigádnak? A melegség ...ám más brigádoké is ez az otthonosság a gép mellett, kívül az üzem kapuján túl, otthonosság egymás életé­ben. .. Előttük nőnek fel a gye­rekek — a brigádtag család­jában. Kovács János fia a szó igazi értelmében is ott nőtt fel közöttük. Így most már a névsorban meg kell különböztetni a két Kovács Jánost, hiszen az apa mel­lett a fiú is közöttük van. Együtt indulnak reggelente Seregélyes-Szőlőhegyről, s együtt várja őket a gép, a munka és a társak, akik nélkül már nem lehet iga­zi az élet. Id. Kovács János 1952 óta dolgozik az üzemben, s fia­tal évei után a fia, ifj. Ko­vács János is itt látja fő ér­telmét munkájának, ember­ségének. Lövészversenyről — Io­­nescu Sándor többszörös bajnok —, véradásról, tár­sadalmi munkáról, a csak munkaidő utáni összejöve­telekről hallunk. Újra, újra egymásról, a közösségről, azokról, akik éppen körül­ülték az asztalt és a távol­lévőkről, két katonáról is. Együtt, csak így együtt... A csoportkép fölé odafest­hetnénk a jelszót, a szocia­lista brigádokét, a szocialis­ta brigádok mozgalmáét. „Szocialista módon...” • A Béke brigád tagjai, akik tulajdonképpen sem nem szereztek első helyet, sem országraszóló tettel nem váltak híressé, igaz szer­számkészítőként a jövendőn munkálkodnak. Magukat s kicsit a világot formálják, a jövő szocialista emberének életjegyeit róják bele hét­köznapjaikba. A jelszót — „Szocialista módon...” — életükre ír­ják föl. VINCZE ISTVÁN ----------------------------------------------------------­Ajándék a kabát alatt (Emlék 1952-ből) Csengőszó hallattszott. Anyám szelíden a fülemhez hajolt, és azt súgta: megjött a Jézuska! Apám mókásan félrefordította a fejét, hallgatta a csengettyűt, a szeme neve­tett, és ő is mondta, hogy megjött a Kis­­jézus. Ohó! Tudtam ám én, hogy Sanyi bácsi csenget, a falába elárulta. Sanyi bácsi fa­lába volt az én ébresztőórám. Amikor reg­gelenként elbicegett, az ablakunk alatt, tudtam, hogy itt az idő, fel kell kelni. Nem árultam el Sanyi bácsit, inkább még közelebb mentem az ablakhoz, hall­gatni a csengőszót. A csengettyű elhallgatott, akkor anyám kinyitotta a szobaajtót, bevonultunk a karácsonyfához. Először énekeltünk, én is fújtam a mennyből az angyalt, de félszem­­nyel az­­ajándékokat lesegettem. Elszomorodtam és egyre halkabban éne­keltem, mert a fa alatt nem láttam mást, mint egy zöld kabátot. (Én csak a játék­nak tudok örülni, ruhafélét kapok máskor is...) Az éneklés után anyám egy levelet olva­sott fel, a nagybátyámét, akit én nem is­mertem, mert Ausztráliában lakott, és még sohasem volt nálunk. Apám csak sóhajto­zott, amíg anyám a levelet olvasta, én alig figyeltem, sírós kedvem volt már akkor a kabát miatt... Hanem a kabát alatt ott volt a játék! Egy színes doboz, ez volt ráírva: GLO­RIA MOZAIC. A dobozban színes golyók voltak, volt benne egy karton is, ezen ap­ró lyukak voltak. Mindenféle figurát lehe­tett kirakni a golyókból: virágot, házat, apám még embert is tudott! Javában játszottunk apámmal, amikor jöttek a betlehemesek. Apám hívta őket, az utolsó tanítási napon szólt Koczor La­linak, Csete Árpinak meg a Kis Petrik­­nek. (Mindenki így hívta, volt egy bátyja, de azt nem hívták Nagy Petriknek.) Csete Árpi kisebb volt, mint én. Apám a kinőtt ruháimat mindig neki ajándé­kozta. Nem bántam én, csak furcsa volt, hogy az ő apja nem vesz neki új ruhát. Apám azt mondta, hogy a Csete Árpi apja szegény. Koczor Lalit nem szerettem. Egyszer apám elcsípte a cigarettán. Az iskolakert­ben cigizett, az ólban üldögélt, és úgy fújta a füstöt, mint plakáton a kulák. Hátra kel­lett mennem, persze, hogy észrevettem, de nem szóltam, hanem apám utánam jött, és ő vette ki a cigit Lali szájából. Koczor Lali azóta azt hiszi, hogy én árultam el, egy pofont is adott, arról se szóltam. A Kis Petrik egy bohóc volt! Az mást se csinált, csak viccelt, a szü­netben ő szórakoztatott bennünket. Megcsi­nálta azt is, hogy szaldót ugrott a távolugró gödörben. Egyszer rosszul futott neki, nem a homokba esett vissza, hanem a gödör szé­lére, onnan meg előre bukott és beverte a fejét. A Kis Petrik akkor is mókázott, és egyáltalán nem sírt. Ennek a Kis Petriknek az anyja furcsa módon egy nagy darab néni volt. Ismer­tem, volt nálunk egyszer még karácsony­­előtt. A szobában beszélgettek apámmal, én meg kihallgattam őket, és igencsak jól szórakoztam, mert a Kis Petrik mamája azt mesélte, hogy Guszti bácsi (ő így mondta: „az uram”), amikor vitte a rá­dióját csináltatni, találkozott Hajtós Feri bácsival, aki megkérdezte tőle, hova viszi a rádiót, mire Guszti bácsi azt mondta­, hogy viszi a paphoz gyóntatni, mert sokat hazudik... Fiát én olyan jót nevettem, csakhogy akkor apám elkapott, és megci­­bálta a fülemet, azt mondta, hogy ez nem is olyan nevetséges, mert Hajtós Ferenc feljelentette Guszti bácsit. A betlehemeseknek én nyitottam ajtót. Amikor Csete Árpi azt mondta: „gyere be dadó, mert odakint megfagyó”, a Kis Pet­rik úgy beugrott, hogy anyám ijedtében nagyot sikított. Apámmal mi csak nevet­tünk, alig tudtuk megnyugtatni anyámat, ő nem tudta, hogy a betlehemes játékban ezt így szokás. Apám mindegyik fiúnak adott 2—2 forintot, anyám kalácsot csoma­golt nekik, a Kis Petrik apjának egy üveg pálinkát is küldtünk. Alighogy elmentek a fiúk, kopogtattak. „Megjött a falábú Kisjézus” — gondoltam, és nevetve ajtót nyitottam Sanyi bácsinak. Tőle is kaptam ajándékot, ördöglakat volt, irtó nehéz volt kinyitni... Apám bort hozott, én is kaptam, azt is megengedték, hogy koccintsak, mint a fel­nőttek. Apám ezután odaadta Sanyi bácsi­nak a mi ajándékunkat: egy csomag do­hányt. Sanyi bácsi örült neki, mindjárt meg is tömte a pipáját: csuda karikákat tudott fújni a füstből! Apám másodszor is hozott bort, ebből már nem kaptam, ágyba zavartak. Hogy én miket álmodtam! Majd egyszer elmesélem azt is! SÁRKÖZI GÁBOR HÍRLAP S­zólj hozzá, ezt a mar­hát! — Szakáts a nevetéstől üvöltve csapkod­ta a fotel karját. —­ Te, hogy ez micsoda állat... Nézd! Nézd, hogy megy le a lépcsőn... És csorogtak a könnyei. Chaplin a képen félénken mosolygott. Levette kalap­ját, köszönt a vak virág­áruskislánynak. — Nézzed már ezt a hü­lyét! — harsogott a kom­mentár a fotelből, válaszra nem váró, töredezett mo­nológ. — Leveszi a kalap­ját, pedig az a nő vak, nem is láthatja... Irtó jó! Az iszonyt sértette most kicsit a szavak durvasága, de aztán mégis szólattan hagyta. A férfiak, gondolta, mindig neveletlen kölykök maradnak. Ak­kor is, ha már kopaszodnak és tás­­k­ásodik a szemük alja. Tu­lajdonképpen ez a jó ben­nük, így kevesebb velük a probléma. Persze, ha most vendégek volnának náluk, s őrizni kellene a látszatot előttük, akkor kellemetlen lenne ez a jelenet. De ak­kor nem is hagyna annyit inni az urát, és nem enged­né annyit beszélni. — Öregem, ez egy fényes pofa... Milyen jól mulat, gondol­ta az asszony, kicsit irigy­kedve. Mégis jobb így a szilveszter, vendégek nél­kül, csak a sok költség, ugrálás körülöttük, kényel­metlenkedés. Különben is le vannak sajnálva a ven­dégek. A tisztelt barátok, meg a finomkodó, előkelős­­ködő feleségeik. Az ura mintha csak gyűjtené ezeket a városi polgárivadékokat, egyszer még kanasztázni is meg akart a kedvükért ta­nulni. Azok meg kiröhögik a háta mögött, mert még mindig a bugris parasztgye­reket látják benne. A sze­mébe mosolyognak és ez a szerencsétlen észre sem ve­szi a gúnyt, az alig takart célzásokat a szavaikban. Pedig „Szakáts Zoltán ok­leveles gépészmérnök”, hát ez is hangzik ám valaho­gyan. És egyszerre nagyon megörült annak, hogy az apósa nevében véletlenül beleveckelődött az a muta­tós „ts” a közönséges „cs” helyett. Ez kész szerencse. A többit, a diplomát, nem adták ajándékba. Szegény férje nem nagy lumen, de hálistennek nagyon szívós, jól húzó fajta. Baromian so­kat tanulhatott érte, míg kiverekedte magának. Erős meggyőződést érzett most magában, hogy­­ érdemes volt hozzámennie. — Úgy, úgy! Húzz be neki, picikém! Chaplin ijedten elfordult a fenyegetőn elétoppanó hústoronytól, s közben vé­letlenül alaposan fenéken billentette a sétapálcájával. Szép botrány volt a vál­lalatnál a házasságuk miatt. Az ura egy nyolcéves gye­rekkel hagyta ott az első feleségét miatta. Ezt nagyon rossz néven vették a drága­­látos kollégák. Szerencsére a főnök s­em csinált nagy ügyet a dologból. A végén úgy fordult, hogy neki, a „csábítónak” menni kellett, de az is sima, kivattázott ügy volt, már várt rá má­sutt egy kényelmes admi­nisztrátori állás, ahol nem­igen firtatták az érettségi átlagát, meg a gépíró tudo­mányát. A dekoratív alak olyan szükséges minden tit­kárságon, mint az elegáns irodabútor; a főnök tekin­télyét emeli. A férje, sze­gény, helyben maradt, per­sze, és sokat kellett kiállnia. A régi barátai, csupa vele egyívású népi káder, a fene érzékeny erkölcsükkel el­maradoztak mellőle, a régi asszony pártját fogták. Nem kár értük, de szegény öreg fiú sokat szenvedett a hiá­nyuktól. Meg kellett harcol­nia érte, a „mérnökné” név­ért, s érdemes volt. Lám, mostanában csupa jó társa­ságban mozognak. Ezek az elegáns mai barátnők soha nem fogadták volna maguk közé diplomás férj nélkül. — Hívlák­... Szegény kis ürge! Felpillantott. Hja, most azon röhög úgy szegénykém hogy az a Chaplin virágot ad a lánynak, azt a virágot, amit előzőleg tőle vásárolt. Elszomorodott. Mikor is szo­kott ő virágot kapni? Név­napjára, születésnapjára. Különben... Nem valami finom gavallérhoz akart ő hozzámenni, hanem egy sta­bil emberhez. Hogy bírja ez az ő ura a munkát! Ebben megelőzhetetlen. A gyárban megfeszítetten dolgozik, a különmunkát hazahordja, itt görnyed a rajzasztala mellett, kazánfelügyeletet vállalt másodállásban, most betársult egy maszek terve­zésbe is... Ezt ezek a finom polgárgyermekek a kanasz­­tapartijukkal, meg az angol regényeikkel nem tudják se­­hogysem utána csinálni. Új­ra jólesett a tudat, hogy írigylik tőlük ezt a szép la­kást, a két éve vásárolt nyugati kocsit, a tavalyi nyaralást Spanyolban... Persze, menedzselni kell az öreg fiút, s élére rakni a pénzt, de ehhez, szerencsé­re, ő ért... Nem elverni hi­ábavalóságokra, ami úgy­sem látszik, hanem felmu­tatni. Nem gyűjtögetni csak, utálatos zsugorisággal, ha­nem bátran belevágni a nagy vállalkozásokba. Hogy félt az ura, amikor a kocsit is vették, mert nem tudják majd az adósságot megadni. De meggyőzte, hogy a mai világban az az okos, ahd­ a más pénzét használja. S nem nyögte volna ki sze­gény fiú magától azt a ko­csit, ha nem rettegett volna tőle, hogy még mindig tar­toznak húszezerrel oda, tíz­ezerrel ide... — Meg kell veszni! Hát... Nézd, üres a zsebe! Kihúz­za a nadrágjából mindkét zsebét, mutatja, hogy nincs egy fillérje sem... Valami azért ragadhatott volna rá ennyi idő alatt, gondolta az asszony, s szá­molta, hány év telhetett el a férje egyetemi évei óta. Persze, nem ért rá soha egy könyvet fogni a kezébe, újabban még a műszaki fo­lyóiratokra is alig jut ideje. Teli van munkával. Ez he­lyes is. De korábban, míg nem ő menedzselte, igazán szakíthatott volna egy kis időt a kupálódásra. Hiszen annyi szorgalom van benne, meg tudna ez tanulni tán még japánul is. De csak a munka, már akkor is, mióta a világon van, egyáltalán. Nem lehet egy színházba el­menni vele, s elalszik a mo­ziban, sőt egyébkor is. De nem baj. Olyan, amilyen, öregszik, de még mindig kapós, a múlt héten is Liza hírül vitte, hogy az a kis nő a gyártmányfejlesztésről nagyon legyeskedik a mér­nök úr körül. Csak tessék! — nevetett most belül, hangtalanul. Csak rajta, gyermekem! Az én kezemről már nem csapja le senki az öregfiút. Én is összehoztam neki hamar két gyereket, én már biztosítottam ma­gam. Három gyerektartás mellett ennek már semmije sem maradna, ami vonzó lehetne egy ilyen ambició­zus kislánynak; ha utána­számol, előre feladja m­ár hangosan nevetett. ’ ■ Görcsös , és fuldokló kacagása egybevegyült Sza­káts gurgulázó hahotájával. — Ugye, milyen jó kis marhaság volt, szívem? — fordult hátra, ma este elő­ször, a férfi. — Hát, ha meggondolom, hogy ez a hülye, ez a Chaplin... — Szegény, szegény kis hülyém! — nevetett, dobta el magát az asszony, csukla­­dozva, ott, a kanapé ké­nyelmes sarkában. — Sze­gény, szegény. Chaplin, hogy mi milyen jókat röhögünk rajta, istenem, milyen jókat röhögünk! MEKIS JANOS Chaplin-en röhögve Szombat, 1977. január 14

Next