Fejér Megyei Hírlap, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-14 / 38. szám
Kedd, 1973. február 14. KÉPERNYŐ Az első villamos A villamos onnan indult, az újpesti víztoronytól, 1945. február 7-én, a Budapest teljes fölszabadítását megelőző héten. (A Budapest fölszabadulására emlékező film a televízióban: Az első villamos.) Végigzörgött a megviselt síneken, a kockaköves utca szélén, kikanyarodott a Váci útra. Elzötyögött egészen a Forgách utcáig. Ott szólt — ha szólt — a kalauz, végállomás. A villamos útjához az energiát a Dráva utcai erőmű adta, előbb a szenet az erőműhöz a Nyugati pályaudvarról szerezték, s még előbb az erőt a sínek, a vezetékek rendbehozásához, az első úthoz — a frissen érkezett szabadságból. Abból, ami ott szerepelt az eredeti felvételekből „bevágott” részletekben, a tévé mértéktartóan egyszerű dokumentumfilmjében. A részletek az akkori valóságot idézték. Emelkedő ágyúcsövek, cél: Budapest. Lángoló olajtartályok. Talán a Soroksári út vagy Csepel? Vízbe omlott hidak. Rohamozó szovjet katonák. Tankok. Tüzek. Becsapódások. S újra erő, az első villamos útbaindítóinak ereje, az újpesti víztornyot a fölrobbantástól megmentők ereje, az újpesti nyilasházból a halálraszántakat kiszabadító partizánok ereje.. Az akkori újpesti villamos utóda, a mai ötvenötös is ugyanazon az útvonalon jár, mint előde. Jár a toronyházak előtt, a modern homlokzatot kapott gyárak között. Jár, hordja, viszi a munkásokat a Lángból, a hajógyárból, mint egykor, mert a Váci út ma is Váci út. Negyvenötbeli első útját ma is végigjáró villamosvezető a megszokott utcák, boltok, gyárak mellett harminc esztendőt is lát, őriz. Az ő szemével, utasként, magam is odalátok a Váci útra, látom a téglává omlott házakat, látom a magam villamosait, amelyek már soha nem indultak útra, s látom soha már villamosra nem kapaszkodó gyermektársaimat, akiket betakart, eltemetett a házak pora, törmeléke. Ha odaállok a mai ötvenötösre, végigfutom vele az akkor sínje sem volt szovjet pontonhidat, ott, az egykori Horthy Miklós-híd mellett, érzem a víz fölött imbolygó deszkák félelmét és érzem a később helyére billentett Szabadság-híd első villamosának mámoros örömét. S futok, még a csilingelést is hallom, azzal az elsővel — a metró nyomában, elfutok az Üllői útra, ott már hatvanhármasra változtatva az ötvenötös villamos számát, és járok végig utakat, tekintek be ismerős házak kapuján, harminc esztendei tanúságra várva. A Az első villamosról a metró mozgólépcsőjén térek napvilágra, a klinikáknál, vagy talán az egykori városszélnek számító, a szegénynél szegényebb emberek világa határain, a Nagyvárad téren, végigjárva, utcákat, éveket. Az esztendők bejárására a mostani napokban több lehetőséget is kínált a televízió: összemérhettük a haza és a hűség fogalmát egy idős mozdonyvezető és egy kevésbé idős, volt labdarúgó-csillag gondolataiban, összemérhettük országépítő tetteinket kellően föl nem használt lehetőségeinkkel. Mert végül is az első, fölszabadulás utáni villamos útját a történelem nemcsak a Forgách utcáig szabta meg. Fut velünk most is — kitérők is akadnak —, arra tanít, kötelez, hogy hűséggel Váci útunkhoz, fogalmazzuk és tegyük mai tetteinket. Mit látunk a héten? Kedden A nyelv világa című adásban gyermekeink anyanyelvi fejlődéséről szerezhetünk hasznos ismereteket, este a Cigánykerék című tv-filmet tekinthetjük meg. Érdeklődéssel várjuk a szerdai estet: a Bolgár Televízió „látogat el” képernyőnkre. A főműsorban egy bolgár filmsorozat első részét láthatjuk. Az „Égj, hogy világíts!” címet viselő sorozat a fasizmus elleni harc bolgár hőseinek állít emléket, ismertet meg önfeláldozó harcukkal. A kissé későn — 22 órakor — kezdődő A halhatatlan város című rövidfilm Tirnovóról mutat képet, már amennyit húsz perc alatt lehet. Tirnovo (Veliko Tirnovó) a bolgár történelemben kissé Székesfehérvárhoz hasonló szerepet játszott, egykori bolgár cárok székhelyeként. Festői fekvése — s tegyük hozzá — lakóinak vendégszeretete méltán kelt, figyelmet az arra vetődő magyar turistákban. A televízió rövidfilmje egyúttal a nem eléggé ismert bolgár történelembe is némi bepillantást nyújt a nézőknek. Csütörtökön Osztrovszkij drámáját láthatjuk, a Miskolci Nemzeti Színház előadásában. Előbb Chrudinák Alajos kalauzolásával Afrika „szarvára” látogatunk el, ismerkedhetünk a nemcsak a szegénységgel, hanem a megosztottsággal is küszködő, egymással is harcban álló országokkal. Pénteken — aki még nem látta, megnézheti — a televízió 1977. szilveszteri műsora kerül képernyőre. A szilveszteri műsorról igencsak elmondtuk, ilyen meg olyan, ám azért bizonyára most is megnézzük, s talán még jól is szórakozunk. Szombaton magyar, zenés vígjátékot közvetít a televízió a Fővárosi Operettszínházból: Gáspár Margit Az állam én vagyok című játékát. A már majdnem megszokott szombat esti krimi most vasárnapra marad. A Tetthely című NSZK filmsorozat kedves, munkáját szerető — s mégsem Kojak és nem Colombo — felügyelője ezúttal A leszámolás című filmben lép elénk. Könyvespolc Osztrovszkij: Zivatar (csütörtök). Alekszander Nyikolajevics Osztrovszkij drámáját korábban már Vihar címmel láthatta a magyar közönség. A mű a Kabanov-család életén keresztül ábrázolja a múlt századi orosz világot. Osztrovszkij egyik legsikeresebb alkotását láthatjuk a Zivatarban. A dráma — mint azt méltatói megállapították — egyike az orosz irodalom legkiválóbb színpadi alkotásainak. A Zivatar fő konfliktusa Kabanova, a gazdag kereskedőasszony és menye, Katyerina között feszül. Ám a két ember összeütközése nem két személy, hanem a zsarnokság és a szabadság, a sötétség és a fény összeütközése. Osztrovszkij (1823—1886) értelmiségi családban született, jogot tanult, majd kereskedelmi bíróságon dolgozott. Valószínű, hogy az ott látottak, hallottak indították írói útjára. A bíróságon kézzelfogható közelségbe került a sikkasztásokkal, a családokon belüli vagyoni pörökkel. Tapasztalatai műveiben az orosz kereskedők világának sötét, súlyos légkörében elevenednek meg. Művei közül emlékezetes a magyarul először negyedszázada bemutatott Farkasok és bárányok, az Erdő, s a most Zivatar címen előadott (korábban Vihar és még előbb örvény címen játszott) drámája. (V. I.) I A ZENEKAR ÉLÉN Kobayashi Ken-Ichiro Székesfehérvár, megyénk zenei életének jelentős részvevője az Országos Filharmónia, az általa szervezett hangversenysorozattal. A sorozat keretében az idei hangversenyidényben is emlékezetes zenei eseményeknek lehettünk részesei. A múlt őszön a szocialista országok versenynyertes fiatal művészeinek ünnepi hangversenye, később Jevgenyij Nyesztyerenko (a „jelen Saljapinja”) dalestje szerzett élményt. Nyesztyerenko estje annál is inkább Székesfehérvár megbecsülését jelentette, mert az itteni szereplésén kívül csak Budapesten lépett fel. Február 19-én ismét rangos zenei esemény színhelye lesz a székesfehérvári Vörösmarty Színház: a nemzetközi hírű Kobayashi Ken-ichiro japán karmester dirigálásával a Magyar Állami Hangversenyzenekar látogat el hozzánk. * * * A zenekar gyakorlatában nem egyedülálló Kobayashi Ken-Ichiro sikere, vendégszereplése. Az együttes múltja bővelkedik rangos, méltán világhírű karmesterekkel, vendégkarmesterekkel. Fennállása óta szinte a világ valmennyi jelentős művésze megfordult vendégként, a zenekar élén. Olyan neveket őriz a zenekar történelme, mint A. Doráti, L. Bernstein és még több más világhírű karmester neve. Külön említést érdemel Otto Klemperer, akinek vezényletével több mint negyven hangversenyt adott a zenekar. Az Állami Hangversenyzenekar történelme tulajdonképpen több mint fél évszázadra nyúlik vissza, közvetlen elődjét 1923-ban alapították, Székesfővárosi Zenekar néven. A II. világháború nagy veszteségei után Fricsay Ferenc és Somogyi László szervezte újjá a zenekart. (A Fricsay név Székesfehérváron is ismerős, a zeneiskolával kapcsolatosan.) 1949-ben vette fel a zenekar a Magyar Állami Hangversenyzenekar nevet, 1952. óta Ferencsik János főzeneigazgató az együttes vezető karnagya. Az együttes nagy sikerű vendégszerepléseket bonyolított le szinte a világ valamennyi részén, az Egyesült Államoktól Szingapúrig, a Szovjetuniótól Spanyolországig. Legutóbb Angliában, Spanyolországban turnézott a zenekar, ezt megelőzően Franciaországban Le Havreban a magyar művészeti hetek nyitókoncertjén tanúsította hazánk zenei kultúrájának fejlettségét. A mostani hangverseny karmestere, Kobayashi Ken- Ichiro tulajdonképpen azóta népszerű — joggal mondhatjuk: rendkívül népszerű — hazánk közönsége körében, amióta 1974-ben megnyerte a budapesti karmesterversenyt. Kobayashi Ken-Ichiro a tokiói szimfonikusok rendkívüli karnagya és a tokiói zenei egyetem professzora — mindezzel együtt állandó vendége a Magyar Állami Hangversenyzenekarnak is. Mostani szereplése, s a karmesteri pálcája nyomán fölcsendülő zene kimagasló zenei élményt ígér. A Magyar Állami Hangversenyzenekar február 19-i,vasárnapi hangversenyének műsorán Debussy: A tenger, De Falla: Éj a spanyol kertekben és Ravel: Daphnis és Cholé II. szvit című zeneművek szerepelnek. Zongorán közreműködik: Fellegi Ádám. Vezényel: Kobayashi Kenichiro. (V. I.) Agrárklub Adonyban A Megyei Művelődési Központ, a Magyar Agrártudományi Egyesület Fejér megyei csoportja, a TIT Fejér megyei Szervezete és a Termelőszövetkezetek Fejér megyei Szövetsége előkészítő, szervező munkája nyomán megyénkben újabb területi agrárklub alakult hétfőn. Az adonyi művelődési házban dunaújvárosi, adonyi, sinatelepi, ercsi és ráckeresztúri agrárszakemberek jöttek össze, hogy megalakítsák a Duna menti agrárklubot. Az összegyűlt szakembereknek dr. Pallos István, a Móri Állami Gazdaság igazgatója, a TIT Fejér megyei Szervezete mezőgazdasági és élelmezésügyi szakosztályának elnöke tartott előadást „Az agrárértelmiség szerepe és feladatai a telemilank közéletében” címmel. Az alakuló ülésen megválasztották a Duna menti agrárklub vezetőségét és megvitatták a munkatervet. Játékfilmszemle Pécsett rendezik február 13—18. között a X. magyar játékfilmszemlét. Tíz új magyar filmmel ismerkedhet meg a közönség, köztük Dárday István: Filmregény. Dömölky János: Amerikai cigaretta, Sára Sándor: Nyolcvan huszár című filmjével. A nyitó díszelőadáson Fábri Zoltán: Magyarok című filmjét mutatják be, a záróelőadáson pedig Rényi Tamás K. O. alkotását. A filmszemle időtartama alatt az 1977-ben láthatott magyar filmeket vetítik, többek között a kritikusok díját elnyert Veki az ördög a feleségét. Hat új külföldi filmet is bemutatnak éjszakai előadások keretében. Az ifjúsági házban a Balázs Béla filmstúddió tagjai dokumentumfilmjeikkel mutatkoznak be. HÍRLAP Made in Hungary '78 Tessék választani A székesfehérvári Vörösmarty Színházban, szombaton este hagyományosan nagy közönségsiker mellett zajlott le a Magyar Rádió szintén hagyományosnak mondható könnyűzenei hangversenye, a Made in Hungary '78. A Panta Rhei együttes, Torontáli István, a Tolcsvayegyüttes, Bontovics Kati, az Universal együttes, Korda Beáta, az M 7-es együttes, Harangozó Teréz, a Body-, a Hungária és a Bergendyegyüttes, Kovács Kati, az Illés-együttes, Sasvári Annamária, Cserháti Zsuzsa, Vincze Viktória, Korda György, Katona Klári, az Express - együttes és végül Koós János léptek egymás után a színpadra. A Made in Hungary másik címe a Tessék választani, ennek megfelelően szakmai zsűri és a közönség sorából alkotott zsűri döntötte el az elsőséget, illetőleg a sorrendet. Az egyes számok közül a megosztott első díjat Cserháti Zsuzsa és Bódy Magdi együttesének tolmácsolásában az Én leszek, illetve a Boldog napok című szerzemények kapták. Másodiknak Katona Klári tolmácsolásában a Ne sírj című, harmadiknak Korda György előadásában a Sajnálom, nem tevagy az első című szám bizonyult. A közönség külön szavazott arra, hogy ki volt az est legjobb előadója: ezt a közönségdíjat Koós János szerezte meg az Ez a dal című szerzemény előadásával. I 5 Könyvespolc Régi magyar vizivilág A hetvennégy esztendős Szűcs Sándor az alföldi Sárrétszülötte, a karcagi Nagykun Múzeum volt igazgatója a néprajzosok körében és szűkebb hazájában igen ismert ember. A Magvető Kiadónál most megjelent Régi magyar vizivilág című könyve ismertté teszi nevét az egész országban. Mert a Kis- és Nagy-Sárrét hajdan volt világáról szóló könyve hasznos és kellemes olvasmány mindenkinek, aki érdeklődik népünk múltja iránt. A nagy vizek lecsapolása előtti idők Sárrétje nagyon is rokon az ország megannyi vizes, lapos, mocsaras, rétes tájával, s a honfoglalásig visszanyúló sárréti történeteket, a sárréti magyarság mesébe és költészetbe oltott történetét olvasva népünk a halász, vadász, pákász, pásztor, no meg földművelő múltjával ismerkedhetünk. A falu- és megyehatárokat igencsak figyelmen kívül hagyó Sárrét nádrengetegében élő nép harcát természettel, úri világgal, s tatárral-törökkel bemutató könyv magas fokú ismeretterjesztés, néprajzoshoz méltó hitelességgel és pontossággal, s írói érzékkel íródott. A mai ember a pókászról, a régi magyar vízivilág e jellegzetes hasznosítójáról legföljebb annyit tud, hogy a rétből élt. Szűcs Sándor élvezetes leírásában már világosabbá válik, mi is volt ez a rétből élés. A sárréti, és nemcsak sárréti pákász, mivel nem akaródzott, vagy nem is tudott más földjén dolgozni, a mocsár javait gyűjtögetve tengette életét. A rétész, a rétes ember egyszerre volt csikasz, rákasz, madarász, nadályos (piócás), darvász, füves, réti méhész, avagy csak egyikből-másikból élt meg — amit begyűjtött, kelendő volt a városok piacain, vásárain. Aki nem vette be magát pákászként a Sárrét rengetegébe, szántotta a szigeteket, állatot tartott, náddal és gyékénnyel kereskedett — nehéz élet, nehéz kenyérkereset volt. De: szabad világ. A Sárrétet soha se tudta bevenni a török! A Sárrét a török hódoltság másfélszáz esztendejében is szabad maradt, török meg tatár oda nem tette be a lábát. Mert hamar elsüllyedt az ingoványban — mint e könyvből is kitetszik: nemegyszer a sárrétiek furfangja segítette át őket az árnyékos lúgba. És Mátyás király nemcsak Gömörben meg Kolozsvárt járt, a Sárréten is. Legalábbis így meséli az itteni nép. S mesél Csuba Ferkéről,a békési koldusról, aki „hibás szemeivel csak sajdít, de jól nem lát. Ha gondolkozik, úgy beszél, annyival inkább, ha csalni akar. Azon rossz szemeit csodálatosan forgatja, nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódítja a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel, nagy hajlandósága van. Rendszerint szűrben, csizmában s gatyában szokott, járni." Valamikor a XVIII— XIX. Század fordulójában, s rendszerint avégett, hogy lóvá tegyen urakat, hivatalos személyeket. A róla szóló történetek megdöbbentően hasonlítanak a debreceni Fazekas Mihály Ludas Matyijára. Meglehet, róla, legalábbis hasonszőrű emberekről formázta halhatatlan Ludas Matyinkat a Sárrétszéli város költője . .. Ízelítőnek tán ennyi is elég. Élvezetes könyv ez a Régi magyar vízivilág. S. M.