Fejér Megyei Hírlap, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

VI. Fiataloknak fiatalokról !­s Zűrdiszkó A Magyar Televízió min­dennapi show-nkat nem adja meg nekünk (hála istennek), de minden áldott szombaton sugározza az „Egymillió fon­tos hangjegy” című könnyű­zenei műsort, sőt, olykor fő­műsor­időben egy-egy futta­tott előadót, együttest szere­peltet. Nos, ezek a programok ritkán malaszttal teljesek, ugyanis általában oly alkotók­tól fogantatnak, akik renge­teg „leadott” műsor után sem művelik sikerrel a tévéshow műfaját. Legutóbb augusztus 18-án Varannai István lépett fel az „Egymillió fontos hangjegy”­­ben, este pedig Szűcs Judit új lemezének anyagából mu­tatott „fel nyolc dalt”, „Űr­diszkó” címmel. Közös voná­sok kötik össze a két műsort: dalaik egyaránt a diszkó stí­lust követik, valamint hogy ötlettelen, üres (üres) percei­ket a zűr tölti ki. Bodnár István rendező Va­rannai István esetlenségét, „mozgásképtelenségét” a stú­dióban megtáncoltatott fia­talokkal próbálta takarni, ál-jókedvet, műhangulatot ger­jesztve. (A dalokra önként s örömmel ropó (nem fizetett) lányokat és fiúkat keresve sem találtak volna.) S hogy izgalomban ne érezzenek a férfinézők hiányt, néhány fo­tómodell is részt vett a felvé­telen. A Varannai-an­tishow a „Szombat esti láz” magyar változatával fejeződött be: az énekes arcát a stúdiódiszkó sejtelmesen­ villódzó fényeiben alulról mutatták, emiatt az­tán az egyébként kellemes áb­­rázat, mintha egy horror­filmből került volna, ijesztően hatott. (Ráadásul a dalt Va­rannai természetes hangjára falzetto ráénekeltetve vették fel, a fejhangot hangsúlyozva.) Szűcs Juditnak nincs sze­rencséje. Mint diszkóénekes­nő, másfél éve bíztató lemez­zel mutatkozott be, de a mos­tani, második válogatott anya­ga nem sok jót ígér. Ahogy a tévéműsorból kiderült, a da­lok zeneileg szürkék, a szöve­gek gyengék, zavarosak, né­melyik egyenesen ostoba. A kitűnően táncoló, éneklő, csi­nos Szűcs Juditnak nem tu­dott segíteni a rendező Csen­­terics Ágnes sem: önironiku­­san, kis öngúnnyal, s nem il­lusztrálva, komolyan véve le­hetett volna ezt a zűrt némi­képp „eladni.” Hiába táncolt balett-táncosokkal egy szinten (igaz, jellegtelen koreográfiát), hiába öltözött, vetkezett a fia­tal énekesnő, nem jöttem láz­ba. Pedig szombat este volt, a show-k és a láz ideje. (Mester) Rodriguez Raul: Che örökké A fiú színész akar lenni Ha egy amtőr színjátszó­­csoportot társulatnak lehet nevezni, akkor hívhatjuk leg­tehetségesebb tagjait vezető színészeknek. Közülük egyet is elveszíteni nem öröm a tár­saknak — a kiválás a távozó­nak előrelépést is jelenthet. Az öreghegyi Művelődési Házban működő amatőr szín­ház volt tagja, Bóna István 1979. augusztus 21-én évadot kezdett: felvették a Nemzeti Színház stúdiójába. Nemcsak a színművészeti főis­kolára többszörös a túljelentke­zés, hanem tolonganak az önje­löltek a színházaknál lévő stú­dió válogatóin is. A fehérvári Ságvári Endre Szakközépisko­lában idén végzett Bóna Ist­ván előbb a színművészetin próbálkozott. Eljutott a harma­dik, utolsó fordulóig, ahol hat­van közül csak húsz esett ki , ő köztük volt. A finisig elérni azonban már jó ajánlás: Ist­ván százötven jelentkező közül bekerült a tizenkilnc fővel in­duló stúdióosztályba. A stúdiósok két éven keresz­tül a színházi szolgálatokon próbákon, előadásokon kívül oktatásokon tanulják majd a színészet tanítható elemeit. A stúdium végeztével előadói működési engedélyt kapnak. István tájékozatlan a ma­gyar színházi életben, alig lá­tott kőszínházi előadást. Az „állapotokról” egy fiatal ren­dezőtől, Hulesch Endrétől tud, akivel Zalaszentgróton az ama­tőr színjátszók továbbképzé­sén beszélgetett. Istvánt nem érdekli (még nem), hogy a Nemzeti Színház válságban van. Úgy tartja, hogy a statisztaság közbenső állapot, amelyben tanulni, fej­lődni, „világokat látni” kell. Egymondatos szerepekkel nem lehet a világot megváltani, nem is kívánja: színész akar lenni. Színész, aki szerepében olyan, mintha a figurák élő változata lenne. Színész, aki nem „varázsló”, hanem inkább „komédiás”. István vállalja az idegensé­­get a kemény munkát a lét­bizonytalanságot, a statiszták bérét, az albérletet. Kockáztat­á­s én szurkolok neki. Láttam utolsó színjátszó szerepében, Per Olov Enquist „A tribádok éjszakája” című darabjában Strindberget alakította — kitű­nően. . írD bivnoní 1r is Vita a fiatalokról Tudathasadás A 11 milliós London utcáin színesen kavarog a forgalom. A színesen szó szerint értendő. Ugyanis a lakosság nagyobbik fele színes bőrű vagy vendég­­munkás. A nekünk szokatlan baloldali közlekedésben pedig a színt nemcsak a piros, eme­letes buszok és a mintegy 44 ezer régi, fekete színű Austin taxik jelentik, hanem a sok­színű autók és japán­ motorok. A közlekedés hihetetlenül las­sú (ehhez képest Budapest ut­cáin versenyautók közleked­nek). Az autóbuszokon és a metrókon (13 vonal van) a je­gyek árát a távolság határoz­za meg, és mivel a metró gyor­sabb, így az ára is nagyobb, mint a buszé. A város egyik végétől a centrumig 60—70 penny (50 forint), de éppen ottlétemkor emelték 10 száza­lékkal az árakat. Egész nyáron kapható a do­bozos sör, de a dobozokat úgy dobálják el az utcákon, mint nálunk a csikkeket. A szemetet nagy, fekete nylon zacskókban teszik ki a házak elé és néha félemelet magasságban díszítik az amúgy sem tiszta utcákat. Az angolok szeretik a füvet és igen sok parkjuk van — szépen nyírottak — szabad mindenhol a fűre menni, fe­küdni. Itt is eldobálják a do­bokokat, nylon zacskókat. Az utcai szeméttől eltekintve a londoniak kényesek lakásuk tisztaságára, de legbüszkébbek kertjeikre, a tömérdek kis egy­két emeletes ház előtt. Azt mondják, hogy minél jobb mó­dú a londoni, annál távolabb lakik a centrumtól. Az alig 40—50 nagy panelház lakbére jóval alacsonyabb, de igazi londoni nem költözik oda. Hogy miért? Ez is az angolok sok furcsasága közé tartozik. London nagy kiterjedését éppen annak köszönheti, hogy az angolok a régi „splendid isolation” (fényes elszigetelő­dés) politikai elve szerint, ala­csony házakban laknak és a jelszó is a régi: az én házam, az én váram. Apropó várak! Nagyon sok van Angliában és a tulajdonos udvarias, mert főkomornyikja révén minden érdeklődőnek megmutatja kastélyát és szé­pen elveszi az ezért járó 1—2 fontot. Mint mondják, drága a fenntartása, és a kíváncsi, fi­zessen érte. Egyedül a windso­­ri várat vagy a Buckingham palotát nem mutatják belülről — ha otthon van a királynő — egyébként ott is megkérik érte a pénzt. Igaz, a múzeumok (British, National, Tate) ingye­nesek. A Szent Pál katedrális, a Westminster apátság (koro­názó templom), a Tower na­gyon szépen karbantartva vár­ja a látogatókat. A hagyományokhoz ragasz­kodó angolok reggelenként van, keménykalapban, eser­nyővel mennek a munkahe­lyükre. Ugyanúgy a testőrség tagjain is fekete nadrág, piros mente aranyzsinórozással, a fejükön 40 centiméter magas szőrkucsma. Ottlétemkor ünnepelték Er­zsébet királynő születésnapját. A királynő is testőröltözetben — igaz kucsma nélkül — lóhá­ton fogadta a másfél órás dí­­szelgést, mögötte pedig a ma­gasrangú tisztek páncélozott ingben, fémcsákós, tollbokrétás sora a nagy melegben hideg­­vérűen kitartott, miként a 100 ezer főnyi nézőközönség is. Nagy a tekintélye és ereje a szakszervezetnek. A rádió reg­geli műsorában rendszeresen bemondja, hogy aznap hol, melyik vállalatnál, milyen sztrájk van. A legérdekesebb az úgynevezett ülősztrájk a tisztségviselőknél, akik ponto­san megjelennek a munkahe­lyükön és az ügyfélnek annyit mondanak: megvontam jóin­dulatomat a cégtől, mire az ügyfél „sorry” (bocsánat) kije­lentéssel, angol hidegvérrel, dolga végezetlenül eltávozik. A keresetekből betegsegélye­ző (önkéntes), szakszervezet tagdíja és a kereseti adó cí­men progresszíven 30—85 szá­zalékot levonnak. Ezt a magas kereseti adót nyergelte meg Thatcher asszony, aki ígéreté­hez híven első intézkedésével 25 százalékkal mérsékelte a magas adókat, ugyanakkor vi­szont felemelte a forgalmi adót és egyik napról a másik­ra egy sor élelmiszer, közleke­dés, sajtótermék árát, kategó­riák szerint más-más adókulcs­csal. Ha már az üzleteknél tartok, el kell mondanom, hogy ren­geteg a ragyogó, tiszta, bő árus választékú és széles árskálájú üzlet, udvarias, türelmes ki­szolgálással. A csemegeüzle­tekben minden előre csomagol­va, és a modern pénztárgépek még a visszaadandó összeget is kimutatják, így alig van sor­­banállás. Meglepő, hogy leg­alább annyi a férfi divatüzlet, mint a női és például az Ox­­fort Streeten (mint Pesten a Rákóczi út) viszonylag olcsón lehet vásárolni. Alku nincs, precízen visszaadnak még fél­­pennyt is, és ritkaság a vevő becsapása, viszont sok a cse­­rélhetési lehetőség, ami a nagy konkurrencia eredménye. Igen magas a szórakozóhe­lyek, sportesemények belépő­díja, drága az étkezés, önki­­szolgáló éttermekben egy tál húsétel 70—80 penny. Az angol otthonokban általában nem hűtőgép, hanem hűtőszekrény van és abban tartják a kb. egy hétre előre megvásárolt mély­hűtött vagy konzervárut. Hen­tesnél csak a szegényebbek vásárolnak. Ők azok, akiknek keresete a heti 70 fontot nem éri el. Furcsaság — a többi kö­zött —, hogy a betegsegélyezés ingyenes orvosi kezelésre jogo­sít, de a fogkezelés ebben nincs benne, és a díjak igen maga­sak. A gyerek viszont kifizető­dő, mert — bár nincsen gyes — magas a családi pótlék. A nyugdíjasokkal is sokat törőd­nek, és minden nyugdíjba me­nő (férfi 65, nő 60 éves korban) nyomtatott könyvecskét kap a kerületi elöljáróságtól, amiben közlik vele jogait és azoknak a tisztviselőknek a nevét és cí­mét, akikhez jogos panaszai­val, igényeivel fordulhat. Nem volna teljes a beszámo­lóm, ha a divatról hallgatnék. A nők nyári öltözéke: könnyű kombinészerű, sima anyag, a szoknyát vagy nadrágot oldalt megcsomózzák, majd combkö­zépig felsliccelik. Ezzel szem­ben például a híres ascotti ló­versenyen a nők 100 évvel ez­előtti florentinkalappal, a fér­fiak pedig szürke frakkban és cilinderrel jelenhetnek ma meg. Egyre kevesebb a far­mernadrág és nem drága. Méregdrágák viszont a kol­légiumi árak, és például Ox­ford, Cambridge, Eton kollé­giumaiba már a születéskor előjegyzik gyerekeiket a gaz­dagok, ahol a fiúkat nem tu­dósoknak, hanem gentlema­noknak nevelik. Tantárgyaikat maguk választják és az órákon nem kötelező a részvétel, de az ebédeken szmokingban kötele­ző a megjelenés. Az ebédlőben hosszú,­­fényezett, barna asztal, terítő nélkül, és fegyelmezet­ten kell végigenni a menüt. Nálunk egy kollégiumi hallga­tó a második napon otthagyná ezt az előkelő, komfort nélkü­li szobákkal teli, régimódi épü­letet, ahol szigorú fegyelem uralkodik. A fiatalok, mint mindenütt a világon, szertelenek. A tea mel­lett legnépszerűbb ital a sör és a whisky, és bizony gyakran lehet látni duhajkodó fiatalo­kat. Épp úgy megtalálhatók a Piccadilly Circus Eros szobra alatt a hiányosan öltözött hip­­pyk, mint az innen pár száz méterre levő hírhedt Sohóban. London a végtelen szélsősé­gek városa. Erősen keveredik benne a konzervatív szokás a modern élettel, a vallásosság a meztelenkedéssel, a szegénység a nagy gazdagsággal, a kert csöndjének szeretete a lármás sporteseményekkel, az utcai szemét a csillogó tiszta áruhá­zakkal, az angol hidegvér a zajos tüntetésekkel. Ez a sok furcsaság együtt: London. Fodor László A turista szemével London, a szélsőségek városa XI

Next