Fejér Megyei Hírlap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-23 / 173. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1983. JÚLIUS 23. SZOMBAT Nyáresti séta Fehérváron Járom a várost, öt év és a főváros távlatából. A meleg nyári esték megszokott lég­körét keresem. Talán a hat­vanas, hetvenes években volt estéket és arcokat? A főutca, a házak, a terek ugyanazok. Megújult a régi Velence bisztró, elegáns sö­röző lett. Az étterem előtti terasz a régi, de csupán egyetlen ismerős, az öreg pincér ül a bejáratnál. A Vörösmarty Színházból árad az uborkaszezon. Abla­kában a Bányató Színház műsorát hirdető plakát. Megcsinááták a Bányató Színházat! Milyen lehet? A Vörösmarty cukrászda, az Amigó bár is másmilyen. A bejárat mellől induló mel­lékutcában tinédzsercsoport. Fiúk, lányok vagy 10—15-en. Baráti társaság vagy csöve­sek? Lehetséges lenne? A főutca üzletei a régiek, bár egyik-másik valóságos turistavárosi üzlet képét öl­tötte. A püspöki palota előtt a téren padok , randevúk, fáradt turisták, megpihenni vágyó sétálók számára. Fi­gyelmes, otthonos. Az ősfehérvár bejárata melletti benyílóban — tán egy nagy család — idegen, vagy csak nemzetiségit?A csoport már dalt keres. A felső teraszon fiatalok. Az én korosztályom gyerekei? Szépek, jól megtermettek, elevenek. Egy matrózpolós legényről iskolai csínytevés­re emlékezünk. A pincérek közül egy akkor még riadt tekintetű kezdő, ma már érett, kopaszodó férfi isme­rős. Még egy félig-meddig is­merős arc: testes férfi, egye­dül söröspoharával. Csak beugrott szom­j­at oltani, vagy netán ő a korosztályá­ból itt ragadt mohikán? A Bástya presszó bedesz­­kázva. Előtte a tér és a templom sötét, csendes. A könyvnapi bódék üresek, té­­pettek. A Rákóczi úton, a fényes Alba Regiánál („Hotel Red­­zsia”) fények, forgalom. A Fehérvár Áruház, a Techni­ka Háza elegáns, nagyváro­si. Megyünk a panelházak között a Dózsa­­György tér felé. Csend, nyugalom. Bi­zony a régi város külsőre is, de főleg „arcra” megválto­zott. Arcra úgy, hogy el­ment az estéből (csak on­nan?) egy-két generáció. Új arcok mindenütt, új fiatal­emberek. Felnőni már nem láttam őket, egyik-másik visszaidéz egy-egy gyerekte­kintetet. Hány korosztály­cserét láttak ezek az utcák, ezek a házak? Minden kor­osztály valami mást, valami újat is hozott. S hol vannak a mi nyomaink? Hol az elő­deinké? Talán a friss vagy lehullott vakolatokban, az új kirakatokban, a több fény világában, vagy az új ifjú­ság tekintetében kell keres­nünk? Biztos, benne vannak mindezekbe! E sok-sok tü­körben nézve, most mennyi­re vagyunk mások? Tettük a dolgunkat, tesszük ma is. Akik naponta itt élnek, figyelnek-e arra, hogyha egy-két évtized múlva ke­resni próbálják felnőtt ko­ruk nyomait, megtalálják-e azokat az öreg, sokat látott és kedves városon. Szombath József Ahol a hazai kisdedóvók bölcsője ringott... Martonvásár óvodai jubileumra készül­ t Gróf Brunszvik Géza elhunyt gyermekei: Gábor, Gizella és Mariska emlékére Martonvásári kisdedóvó-intézetet alapított 30 ezer forint költségen, 120 növendék számára, valláskülönb­ség nélkül. A tágas udvar, a csinos kert által környezett, csi­nos kápolnával ellátott intézet helyiségei igen kényelmesen vannak berendezve, s a gróf pazar bőkezűségéről tanúskod­nak. Az intézet vezetését a nagylelkű alapító a szent Vincéről nevezett apácákra bízta, kiknek fizetését, valamint minden néven nevezendő szükségleteiket a gróf sajátjából fedezi.” 1884 februárjában imigyen tudósította olvasóit a Kisded­nevelés című szaklap arról, hogy az ország óvodáinak köre ismét eggyel bővült. S ez az óvoda most 100. szüle­tésnapjának megünneplésére készül. Negyedszázada viseli hom­lokán az intézmény az alapí­tó nagynénjének Brunszvik Teréznek a nevét, ezzel is emléket állítva a hazai kis­dedóvás úttörőjének, kinek élete Martonvásárhoz erős szálakkal kötődött. Itt, a csa­ládi birtokon töltötte évtize­deken át az esztendő jelentős részét, s később is, amikor már állandó lakása volt Pes­ten, szívesen időzött ifjúkora színhelyén, hogy aztán végső nyughelyre is itt leljen. Nem beszélve arról, hogy e vidék érlelte eszméit, s a martonvá­sári gyermekek körében szer­zett tapasztalatai nagyban hozzásegítették azokhoz a fel­ismerésekhez, amelyek későb­bi életének értelmét adták, s amelyek őt végső soron az első hazai kisdedóvók meg­alapítására ösztönözték. ..Másokat rábírni a jóra példa és tett által” — volt Brunszvik Teréz életcélja. Valóban: áldozatos munkája, bámulatos kitartása, tántorít­hatatlan hite nem egy kor­társát tettekre sarkallta. Az eredmény: a kisdedóvó inté­zetek terjesztésére a reform­korban egyesület alakult, mozgalom indult. Példája természetesen köz­vetlen környezetére is hatott: rokonai (a Forrayak, Teleki­ek, Nádasdyak stb.) közül jó néhánynak a neve szerepel az óvodaalapítók és -szerve­zők, illetve a kisdedóvás ügyét pénzzel vagy más mó­don támogatók jegyzékében. Fivére, a Beethoven-kapcso­­latok révén ismert Ferenc ne­vét azonban hiába keressük közöttük. Martonvásár föl­desura furcsán kétarcú alkat volt: mecénása a zenének, a színháznak, kiváló gazda, de nem értette Teréz emberne­mesítő eszmék iránti rajon­gását, s így nem nézte jó szemmel ténykedését, anyagi áldozatvállalását sem. Így történhetett, hogy miközben országszerte újabb és újabb kisdedóvók alakultak, Mar­tonvásár, a Brunszvik család rezidenciális helye óvoda nél­kül maradt. Pedig Teréz az első perctől fogva törekedett arra, hogy nevelési kísérle­tezgetései színhelyén valósá­gos kisdedóvó nyíljon, hiszen — erre több iskolalátogatás kapcsán is utal — a marton­vásári gyermekek sorsát kü­lönösen a szívén viselte. Nem rajta múlott tehát, hogy a naplójában említett „gyer­­mekmenhelyen” (ma ezt in­kább gyermekmegőrzőnek mondanánk) túlmenően a pestbudaiakhoz hasonló in­tézmény itt jó ideig csak szép áron­ maradt. Mintha atyjá­nak érzéketlenségét akarta volna tehát jóvátenni Brunsz­vik Géza, az unokaöccs, mi­dőn száz éve a mostani óvo­da alapjait lerakta. Érdekes módon, a marton­vásári „óvodakezdemény” után évtizedekig Fejér megye más helységeiben sem szüle­tett eredmény kisdedóvás ügyben, pedig már a reform­korból nagyszabású tervek­ről tudunk. 1841-ben a megye határozatot hozott óvókép­ző és „példányóvoda” (minta­óvoda) felállítására, megkez­dődött a pénzgyűjtés, utóbb mégsem történt semmi. Szé­kesfehérvár első óvodáját 1860 júniusában nyitja meg a jeles pedagógus, Rapos Jó­zsef, de a részvétlenség mi­att ez is kérészéletűnek bizo­nyul. 1884-ben viszont már négy kisdedóvó van a város­ban, s további hét a megye hét különböző pontján: Al­­csúton, Csákvárott, Dunapen­­telén, Mórott, Nagy-Perkátán, Rácalmáson és az előző év novembere óta Marton­vásá­ron is. Ekkor már a magyar óvodák bíztatóan felfelé íve­lő időszakában vagyunk, hét évvel az óvodaügy állami rendezését hozó kisdedóvási törvénycikk megszületése előtt. Az 1880-as évek Martonvá­­sára mintegy 2100 főt szám­lált. A lakosság jelentős há­nyada a mezőgazdaságból élt, saját földjén gazdálkodott vagy — kb. minden negyedik család — az uradalomban ke­reste meg a betevő falatot. Az asszonyok zöme kora ta­vasztól késő őszig a határt járta, miközben a gyermeke­ket kénytelenek voltak az öregek gondjaira bízni, vagy minden felügyelet nélkül hagyni. Amikor tehát a gróf óvodát létesített részükre, nemcsak elhalt gyermekei emlékét, hanem nagyon is az életet — a község életét szol­gálta. S az új intézmény, be­illeszkedve a korábbi létesít­mények — iskola, távirda, posta, kaszinó, polgári olva­sóegylet stb. — sorába, ha­marosan szerves része lett Martonvásárnak. Jellegüket, fenntartójukat tekintve a korabeli óvodák állami, községi, egyleti, fele­kezeti vagy magánintézmé­nyek voltak. A martonvásári a római katolikus felekezeti­ek számát gyarapította, mint például az alcsúti és a csák­­vári is, mivel alapítója an­nak igazgatását apácákra bízta. 1893-ban Brunszvik Géza megvált a birtoktól, majd idegenben elhunyt. Mi­vel a martonvásári kisded­óvóval szembeni kötelezettsé­gei az új tulajdonost nem terhelték, özvegye és nővére, Mária újabb 45 ezer forintos alapítvánnyal biztosítják an­nak további sorsát. Évtizedek szálltak el a martonvásári kisdedóvó fe­lett, aztán jött a második vi­lágháború, a károk helyreál­lítása, az intézményt gyöke­resen új alapokra helyező ál­lamosítás. 1958-ban a 75. év­­fo­rduló megünneplése, a név­felvétel: „Brunszvik Teréz Napközi Otthonos Óvoda”, s az időben óriásléptekkel ha­ladva máris a mánál va­gyunk. A mánál, amely már az igen közeli jövő, november elseje, azaz az óvoda 100. szü­letésnapja felé tekint. De hogy az eltelt évszázad során megtett utat némiképp érzékeltessük, álljon itt né­hány alapvető adat. Az óvodát eredetileg 120 gyermekre tervezték, s az épület az akkori követelmé­nyeket tekintve céljának meg is felelt. Az óvodások létszá­ma évtizedeken át 80—150 között ingadozott. Kezdetben egy, később kettő, majd há­rom óvónő foglalkozott velük és néhány további segéderő. Ma a gyermekek száma: 187. Az intézményben jelenleg 25 fő dolgozik: 12 óvónő, 7 daj­ka és 6 egyéb alkalmazott. Pápay Ágostonné vezető óvó­nő 1982 óta az oktatásügy ki­váló dolgozója, dr­ . Balla Lászlóné a „Kiváló munká­ért” érdemérem, Poledovits Imréné és Szénási Tiborné pedig miniszteri dicsérő ok­levél tulajdonosa. Az óvoda megérdemelten jó híre, valamint a kisded­­óvás ap­ostolának, Brunszvik Teréznek az emléke Marton­­vásárt arra kötelezi, hogy a közelgő centenáriumot ne csupán az intézmény belügye­­ként kezelje. Meg is született a döntés: a nagyközségi ta­nács, a helyi vállalatok, intéz­mények, klubok, röviden szólva: az egész Martonvásár összefog, s színvonalas ren­dezvényekkel teszi emlékeze­tessé e nem mindennapi al­kalmat. Folynak az előkészü­letek, s alakulóban az emlék­­bizottság is. A jubileum véd­nökei között van dr. Vág Ot­tó neveléstörténész, az ELTE docense, nemzetközi óvoda­történeti bizottság elnöke, számos neveléstörténeti ta­nulmány és könyv ismert szerzője is, aki ígéretet tett aktív közreműködésre. Szépen gyűlik a Brunszvik Teréz óvodaszervező tevé­kenységét és a martonvásári óvoda múltját bemutató ki­állítási anyag. A községen át­zúduló front a családi archí­vumokat megtépázta ugyan, mégis megőrződtek megsár­gult fotók, kis óvodai tablók, előkerültek az első óvónők kézírását őrző levéltöredé­­kek, számadáskönyvek. A gyűjtőmunkában részt vál­lalt a község apraja-nagyja, lelkesen, önként, érezve, hogy az évfordulóval kapcsolatos tervek megvalósulása nem­csak a munkabizottságon, nemcsak a helység vezetőin, de rajtuk is múlik. Hornyák Mária A reprodukciókat és a fotót Vécsy Attila készítette Martonvásári „kisdedóvodások” az 1918—19-es évekből A felvétel az ötvenes éveket idézi.. Az alapító nagynénjének, Brunszvik Teréznek a nevét viseli az intézmény. Barabás litográfiája a névadó halála évében készült A martonvásári kisdedóvoda a századfordulón Ez a kép az idei gyermeknapon készült 7. OLDAL

Next