Fejér Megyei Hírlap, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
■F Hétvégi B melléklet 1G A múlt nyomában A múlt nyomában járunk, a múlt mögöttünk lépdel. Százados kövek között sétálva, ösztönösen halkan lépünk a királyok sírjánál. Aludjanak nyugodtan. Az ország gondját helyettük mi vettük a vállunkra. A patinás kovácsoltvas kapun, mely elődeink életének emlékeihez vezet, a ma nemzedékének képviselője lép be. S a tárgyak visszavarázsolják az egyszervoltat. Utunk előre és felfelé visz, ha néha lassabban, ha néha kitérővel is, de biztosan. Régi vágyakat, álmokat mi valósítunk meg, de csak a múltból visz biztos út a jövőbe. (A felvételek a székesfehérvári István király Múzeumban, a Csók Képtárban és a Romkertben készültek.) KARACZY SZILÁRD isnsmia FEJÉR MEGYEI Képesség és teljesítmény Az első nyolc hónapban az ipar sem a termelési tervét, sem pedig exportvállalásait nem tudta teljesíteni. Gondolkodóba ejtő ez a megállapítás. S a figyelem méginkább az itteni teljesítményekre szegeződik. Vajon mire képesek a vállalatok? Képesek-e egyáltalán olyan produktumokra, amit a gazdaság elvár tőlünk? A válasz csak december utolsó napjaiban fogalmazódhat meg. S akkor sem lehetünk bizonyosak abban, hogy amit kapunk, amit a számok bizonyítanak, az egyúttal az ipar képességeinek is hű tükre lesz. A teljesítményt, az elvégzett munkát minősíteni fogják az adatok — ám a képesség egészen más. Az iskolában gyakran elhangzik ez a mondat; kár érte, többre lenne képes, csak hát... És itt a tanárok számtalan okot sorolnak fel a szülőknek, amelyek mind-mind a képességnek megfelelő teljesítményt gátolják. És kérdeznek. A miértekre keresik a választ. A szülő elismeri a gyermekkel most tényleg azért van baj, mert otthon zavarosak a családi viszonyok, vagy mert senkinek sincs ideje törődni vele, esetleg rossz társaságba keveredett. A vártnál a valószínűsíthetőnél gyengébb eredménynek oka van. Ha ezt fel- és elismerik — és sokszor ez a nehezebb — akkor már csak egy lépés az akadályok elhárítása. A gazdaságban sincs ez másként. A terv — tételezzük fel, hogy így van, — megalapozott reális számokat közölt. Valószínűsítik, hogy az eddigi produktumok alapján mi várható el az egyes népgazdasági ágaktól. S amikor valamelyik elmarad ettől, akkor azonnal vizsgálódni kell. Valahol, valami nem stimmelhet, ha a teljesítmény rendre gyengébb a lehetségesnél. Pedig az egész gazdaság, s főleg az ipar sokkal többre lenne képes, csak hát... Évek óta, s az utóbbi időben mind sűrűbben hangzik el a figyelmeztetés: a szabályozók nem ösztönöznek, nem kényszerítenek a lehető legnagyobb teljesítményre. Sőt, mostanában már kifejezetten teljesítmény viszszatartást emlegetnek ezzel kapcsolatban. Juhász Ádám ipari államtitkár egy helyütt így fogalmazott: „Nem elsősorban, de az árrendszerrel is összefügg az ig egyes területeken fokozódó mértékű a teljesítményvisszatartás.” Amikor egy vállalat úgy juthat számára előnyösebb árképzéshez, ha a tőkés exportját 5 százalék alatt tartja, amikor egy-egy területet monopolcégek uralnak, s diktálják az árakat, s mikor gyengébb minőséggel, fejlesztés korszerűsítés nélkül meg lehet élni — ott a manipulációk, az ügyeskedések gyarapítják a hasznot, nem pedig a nagy teljesítmény. A jelenlegi árrendszer — hangoztatják sokan — több célnak megfelel, csak éppen a reális teljesítmény mérésének nem. S ha torz a mérce, akkor hogyan várható el, hogy jó irányba ösztönözzön, sőt, kényszerítsen? Másik, többek által kritizált akadályozó tényező a bérrendszer. Amikor az egyik bér aránytalanul drágább a vállalatnak mint az ugyanolyan munkáért kiadott másik, akkor adódik megoldás: jó néhány cégnél megfigyelhető például, ha már nem bírják egyik bérrel a versenyt, azaz nem tudnak eleget fizetni a saját dolgozónak, akkor ezt a munkát — például a takarítást — külső cégnek bérbe kiadják. S bár ez háromszor — négyszer annyiba kerül, ez a drágább a vállalatnak mégiscsak olcsóbb. Paradoxon, nem? Csak azért mert az első esetben a bérkeret terhére kell fizetni, míg a bérmunkánál a költség terhére. A forint Magyarországon sem konvertibilis — fogalmazódott meg jó néhány éve a cinikus megállapítás. Igaz, a bérekkel foglalkozó szakembereknek is megvan az ellenérvük, így legalább biztosítható, hogy több bér csak több teljesítményért áramoljon ki. A helyzet mégiscsak furcsa. Az alapcél megvalósul, csak közben olyan mellékhatások lépnek fel, amitől a beteg még betegebb lesz. Így fordulhat elő, hogy a főmunkaidőben meglehetősen mérsékelt teljesítményt nyújtó dolgozó munkaidő után megtáltosodik, élmunkássá válik néhány órára. Hogy azután másnap a főmunkaidőben, ismét csak kényelmes tempóban dolgozzon. Mondják, ha a vállalatvezetők nagyobb szabadságot kapnának a bérképzésben, olyanbérkiáramlás indulna meg, aminek nem lenne meg az árufedezete, s megindulnának az árak felfelé. Vagyis — leegyszerűsítve a képletet — pénzünk lenne, csak éppen nem tudnánk mire költeni ... Ez bizonyára így van. Ám a kialakult helyzet, a következmény gondolkodóba ejtő. S felmerül a kérdés : nem okoz-e az így kialakított bérszabályozás több kárt a népgazdaságnak mint amennyi hasznot hoz a bérek szigorú szabályozásával? Mert ha a kiemelkedő teljesítmény csa£ a főmunkaidőn túl fizethető meg, akkor adódik a következtetés: csak ott van éredlme hajam, a nyolc órát pedig valahogy ki kell húzni. Márpedig ilyen hozzáállás a munkához, ilyen szemlélet, nemigen ösztönöz, kényszerít arra, hogy nagyobb teljesítmény szülessen. Hiába van meg a képesség, ha ez csak képesség marad ... Amikor tehát teljesítmény-kényszert követelünk, vagyis azt igényeljük, hogy a képesség és a teljesítmény összhangban legyen egymással, akkor egyúttal a nagy teljesítmény lehetőségét is szeretnénk. Vagyis, olyan változást a szabályozókban, amelyek egyszerre lehetővé teszik, de ki is kényszerítik a kiemelkedő produktumokat. Hogy érdemes, sőt kötelesség legyen a főmunkaidőben is maszek módjára dolgozni. Wagner Ilona