Fejér Megyei Hírlap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-26 / 279. szám

i . W A város peremén KARÁCZY SZILÁRD felvételei FEJÉR MEGYEI A takarékosság nem cél, hanem eszköz A mezőgazdaságot sikerágazatnak tartják az ország­ban. Nemcsak mezőgazdasági szakemberek büszkék a sikerre, hanem egyre gyakrabban példálóznak eredmé­nyeivel az ipari vezetők is. Mi táplálja ezt a bizalmat? Mindenekelőtt a gyors fejlődés. A mezőgazdasági nagy­üzemek termelése 1970—1982 között 83,7 százalékkal emelkedett, s ez a fejlődési ütem világviszonylatban is a leggyorsabbak közé tartozik. Az ütemet tartani persze a mezőgazdaságban is egyre nehezebb, hiszen a termelés fejlesztését, bővítését olyan időszakban kell megoldani, amikor a termeléshez szük­séges anyagokat, eszközöket növekvő árakon lehet be­szerezni, másfelől a termékek értékesítésekor mind na­gyobb akadályokat kell legyőzni. A gazdaságosság voltaképpen a nagyüzemekben dől el. A jövedelmező termelésben érdekeltek a gazdaságok, ezért ennek számos módszerét kidolgozták. A lehetősé­gek az utóbbi időben szűkültek, hiszen a termékek áraiban nem mindenkor tudják elfogadtatni a ráfordí- ta­­tásokat. Ilyenkor nincs más választás, mint a termelési költségek csökkentése. Vajon hogyan tudnak ennek eleget tenni? Egyre ne­hezebben — állítják a gazdasági vezetők. A statisztika őket igazolja. A mezőgazdasági termelés bővülésének 1“-;-' ugyanis egyik alapvető forrása a műszaki, technikai,I,- biológiai alapok fejlődése volt. Ez azt is jelenti, hogy a mezőgazdasági termelésben felhasznált anyagok értéke 1,7-szeresére növekedett, s ezen belül az ipari anyagok felhasználása 2,7-szeresére emelkedett. Megdrágult te­hát a termelés, 1970—82 között a termelési költségek 3,6-szer nőttek, s elérték a 203 milliárd forintot. Rendkívül tanulságos az is, mire fordították a pénzt a gazdaságokban. Az anyagok, eszközök vásárlására négyszer többet költöttek 1980-ban, mint tizenkét évvel korábban. Ugyanezen időben bérekre csak kétszer töb­bet fizettek ki. Midezeknél látványosabban emelkedtek az úgynevezett bankköltségek. 1970-ben 0,7 milliárd fo­rintot fizettek ki a hitelek kamataira, 1982-ben pedig már 5,4 milliárd forintot. . jj. A költségek növekedése-araton­­ában még nem adna panaszra okot. A baj az, hogy ennél sokkal szerényeb­ben emelkednek a bevételek, így a termelés jövedel­mezősége romlik. Az ellentmondás különösen az elmúlt három esztendőben figyelhető meg. A mezőgazdasági termékek felvásárlási ára 1979—1982 között 17 száza­lékkal emelkedett, a termelésben felhasznált ipari ere­detű anyagok ára pedig 36 százalékkal.. A közgazdászok ezt finoman úgy fogalmazzák, hogy növekedett az úgy­nevezett árdiszparitás, magyarán arról van szó, hogy tovább nyílt az „agrárolló”. Egyre nehezebb jövedelmezően termelni a mezőgaz­daságban is. Mondhatni erre, hogy a nagyüzemekben mégis évről évre nő a nyereség. Ez igaz, de ennek oka nemcsak a közgazdasági szabályozásban keresendő. A mezőgazdászokhoz szegődött az időjárás, az idei évet kivéve kedvezőek voltak a természeti feltételek a tér- e melésre. A másik ok, hogy a szakemberek gyorsan rea­gáltak a növénytermelés és az állattenyésztés jövedel- l mezőségének romlására, s olyan ipari munkákhoz kezdet­­tek, amelyek biztos jövedelmet jelentettek a gazdaság-­­­nak: a termelés bővülésének 55 százaléka az úgyneve­­zett kiegészítő tevékenységből származik. Jelenleg már az ipari munkák termelési értéke meghaladja az állat­­tenyésztését. Ezért kialakult egy olyan veszély, hogy a nagyüzemekben háttérbe szorul a mezőgazdasági tér- e­melés. Ezt a törekvést idáig a közgazdasági szabályozás is­­erősítette. Csak egy példa: az ipari tevékenység terme­lési adójából visszatarthattak a gazdaságok, s ez ösztö­­­­nözte őket a termelés bővítésére. Jövőre megváltozik a helyzet, a termelési adóból visszatartható összeg a fe­­­­lére csökken. Ez a pénz nem veszik el a mezőgazdaság számára, sőt éppen a mezőgazdasági termékek árának kiegészítésére fordítják. Változik az érdekeltség, s ez új helyzet elé állítja az üzemi vezetőket. Az elmúlt esztendőkben sokszor bebizonyosodott, hogy a gazdasági vezetők gyorsan felismerik saját érde­keiket, s képesek olyan intézkedéseket hozni, amelyek kedvezőek az üzem és a népgazdaság számára egyaránt. Most az intézkedések egész sorozatát követeli a takaré­kosság, a termelési költségek lehetőség szerinti mérsék­lése. A költségcsökkentés ugyanis alapvetően a gazda­ságok lehetősége, a döntés az ő kezükben van. A kész­ség adott ehhez, ezt számos példa bizonyítja. Egyes ter­mények szárításáról áttértek a nedves tárolásra, csök­kentették az állatférőhelyek beruházási költségét, s le­n­hetne még sorolni a kezdeményezéseket. A közelmúltban a kormány is kidolgozott egy prog­ramot a költségek csökkentésére. Eszerint az élelmiszer­­gazdaságban szervezési intézkedésekkel és kisebb be­ruházásokkal évente mintegy 2—2,5 milliárd forint meg­takarítás érhető el. A program azonban még a látsza­tát is kerüli a minden áron való takarékosságnak. A takarékosság ugyanis nem célja, hanem eszköze a me­zőgazdasági temetésnek. Mindenképpen kerülendők a látszólagos megtakarítások, amikor a kiadások ugyan csökkennek, de ezeknél jobban mérséklődik a termelés. Jó példája ennek az öntözés elmulasztása, a műtrágyá­zás csökkentése. Sokan hangsúlyozzák is, hogy a takarékosság nem fejezi ki pontosan a program szándékát. Jobb szó rá az ésszerűség, ugyanis ez feltételezi az összefüggésekben való gondolkodást. A költségeket ugyanis nem önma­gukhoz képest kell csökkenteni, hanem az összes ter­meléshez viszonyítva célszerű elérni a megtakarítást. Ezt persze nem elég csak hangoztatni, szükség van az ösztönző érdekeltség megteremtésére és elterjesztésére is. Farkas József

Next