Fejér Megyei Hírlap, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
8. OLDAL Mezőföldi népművész Juhász Ignác faragó pásztor A Székesfehérvári István király Múzeum szépszámú pásztorfaragása között is figyelemre méltó egy bajuszpedrő tartó, amelyet — amint a felirata is elárulja — Juhász Ignác készített 1891-ben. Madarassy László néprajzkutató a múzeum akkori igazgatójával, Marosi Arnolddal 1932-ben Székesfehérvár közelében, a Mezőföldön gyűjtést végzett. Ennek során a Pusztaszabolcshoz tartozó Felsőcikola pusztán Hochman Jenő uradalmi gépésztől ajándékként kapták az említett tárgyat, melyet Marosi „gyűjteményünk talán legértékesebb darabjaként” említett. A mindössze 7 cm átmérőjű, a mai zsebtükrök módjára kinyitható, kör alakú, kissé domború felületű virágokkal díszített hársfa bajuszpedrő tartót alkotója láthatóan nagy gonddal és tudással készítette. A piros-fekete spanyolozással létrehozott díszítés jó ízlésről, arányérzékről tanúskodik. Ez a bajuszpedrő tartó követi a 19. sz első felében elterjedt tükörtartók, azaz tükrösök formáját, díszítésmódját. Minden bizonnyal hetekig tartó türelmes munkával készült. Zsebkéssel kifaragta dobozát, zárószerkezetét majd a fenék- illetve fedélrészre rákarcolta a díszítés körvonalait Az árokká szélesített karcolásokba pecsétviasz darabkákat rakott. A berakás után lecsiszolta a felületet. Patinás színét a használat során nyerte el. A török kiűzetését követőért az újjászerveződött nagybirtokok legelőterületét elsősorban juhtenyésztésre használták fel. A juhászat a 18. sz. utolsó harmadától vett nagy lendületet. A 19. sz. elejétől bekövetkezett fajtaváltással nagy számú, főleg német eredetű juhász család telepedett le, akik azután dinasztiákat alapítottak. Bajuszpedrő tartónk készítőjéről, Juhász Ignácról az utóbbi hónapok kutatásai nyomán nyertünk új, értékes adatokat. Ő is a mezőföldi pásztorok kivételes rendjébe tartozott. Az önkényuralom idején, 1853-ban született, valószínűleg pásztorkodó családban. Szülei közül csak apja nevét (Juhász Márton) tudtuk meg. A Mezőföldön juhászként folytatott élete is homályba vész. A faragása viszont elárulja, hogy férfikorára gyakorlott kezű, érett alkotóvá fejlődött. A századforduló körül került a Sárrét szélén, a Móri árokban fekvő sárkeresztesi gróf Károlyi uradalomba. Ez idő tájt az az uradalom Margit majorjában folyt birkatenyésztés. Tekintve, hogy a községben juhokat alig tartottak, így az egykorú statisztikai adatokat (1899; 2034 db, 1911; 657 db birka) mint számottevő uradalmi juhtenyésztés bizonyítékait fogadhatjuk el. A két szám egyúttal jelzi a tartás csökkenő, majd megszűnő tendenciáját. Juhász Ignác pásztori tekintélye, a számadás gyakorlata minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy öregedő korában, a foglalkozásából kiérdemesülve az uradalom magtárosává tették. A faluval csaknem öszszeépült György-majorban a magtár melletti cselédházban lakott. Reggel kinyitotta, este zárta a kétemeletes gabonatárolót. Naponta kiadta az előírt mennyiségű terményt, felügyelte az ott dolgozó cselédeket, negyedévenként kimérte részükre a konvenciót, de a könyvelést a segédtiszt végezte. A magas termetű vékony, kicsit hajlott, csöndes, kevés beszédű egykori pásztort hajdúnak, hajdú bácsinak szólították. A megszólítás a jobbágyfelszabadítás előtti idők jellegzetes alakját, az uraság fizetett cselédjét, a munkafelügyelőt, azaz a hajdút idézi fel előttünk. Amint Heller András cselédsors című 1937-ben megjelent munkájából tudjuk, a két világháború között megyénkben az uradalmi magtáros a parancsolok ranglétráján a második fokon állt, egy sorban a kertésszel, vincellérrel, csősszel. Hajdú elnevezése Fejér megyében általános volt, de Somogyból is vannak adataink. Juhász Ignác fia ragadványnévként vitte tovább a hajdú nevet. Juhász Ignác életében az eredeti foglalkozás elhagyása után pár évvel újabb jelentős változás következett be. Végleg megtelepedett, mivel a „Nagyatádi — földreform” több mint harminc társával együtt gróf Károlyi József hitbizományából neki is juttatott egy 517 négyszögöles házhelyet. 1925-ben fiával, Juhász Mihály uradalmi első kocsissal az Újsoron egymás mellett kaptak telket, és kezdték meg a házépítést. Ekkor már özvegy ember volt, mivel felesége, Jakli Rozália 1918-ban — 66 éves korában — elhunyt. A cselédsorból kiemelkedést biztosító jobb anyagi helyzetet az is bizonyítja, hogy feleségének a sárkeresztesi temetőben sírkövet emeltetett. 1933-ban Marosi Arnold nagy reményekkel kereste fel az egykori juhászt, hátha talál nála valamit régi faragásaiból. Az eredmény várakozása alatt maradt, csak néhány egyszerűbb tárgyat tartott érdemesnek megszerezni. Az 1887-ben készített fésűtartó, a virágtartópolc és a faragott őzagganccsal ellátott bot közül az előbbi kettő került be a közgyűjteménybe. Juhász Ignác ekkorra a magtárosságból is kiöregedett, de még megélte a II. világháború pusztításait, és 1945. augusztus 22-én 92 éves korában „aggaszályban” hunyt el. Életmódjával együtt változott művészete is. A dunántúli pásztorfaragások legszebb hagyományait követő bajuszpedrő tartó érett faragásai közül való, melyet még egy örökségeit őrző társadalmi réteg tagjaként készített. A pásztortársadalomból kikerülve másfajta tárgyakra volt szüksége, azokkal vette körül magát, változott igénye, s talán ízlése is. Az új foglalkozás, az eltérő életmód nem adott időt a faragásra, a sárkeresztesiek nem is ismerték művészi készségét. Természetesen, hogy a körülmények változását figyelemmel nem kísérő múzeumigazgató várakozásában csalódott. Juhász Ignác életmódjának gyökeres átalakulását mi sem jellemezi jobban, mint hogy a halotti anyakönyvben már nem juhászként vagy cselédként, hanem „földmívesként” jegyezték be. Ugyanakkor juhász korában alkotott tárgyai révén méltó társa volt a Mezőföld többi hírnévre szert tett faragó-pásztorának, Gremsperger Józsefnek, Paudics Mihálynak, Reiter Istvánnak, Zöld Ignácnak. Sorsán, művészetének átalakulásán keresztül is érezzük, hogy a magyar népi kultúrában a 19. sz. második felétől századunk közepéig milyen jelentős változások következtek be. Gelencsér József (Fotó: Gelencsér Ferenc) Az 1891-ben készült bajuszpedrő tartó elő- és hátlapja Két hónappal ezelőtt kaptam az alábbi levelet: „Tisztelt Szabó Elvtárs! Harmincegy éves vagyok, és három éve özvegy, ötéves kisfiámat egyedül nevelem. Igaz, anyósom kérte tőlem, de azt mondtam neki, hogy ha egy anya apa nélkül fel tudja nevelni a gyerekét, akkor egy apa is felnevelheti, anya nélkül. Csak hát, nagyon nehéz. Azt szeretném tudni, van-e rajtam kívül az országban gyermekét egyedül nevelő édesapa. Ha van ilyen, hát írjanak róla. Tisztelettel. Egy apa, aki sokat küszködik.” A levelén feladó és cím nem volt. Hetekig töprengtem, vajon miért. Töprengésemre a napokban kaptam választ, miután elhatároztam, hogy felfedező útra indulok, és keresek egy gyermekét egyedül nevelő apát, akiről majd írhatok. Mert ■ van ilyen. Egy statisztika szerint az összes gyermekét egyedül nevelő szülők 5 százaléka férfi. Vagyis: apa. S az újabb rendeletek, határozatok is most már tudomásul veszik létezésüket. Az egyedülállóknak nyújtott kedvezmények felsorolásánál az anya mellett már ott szerepel a „gyermeket egyedül nevelő apa” kifejezés is. Létezésüket már a munkahelyeken is tudomásul veszik, amikor így fogalmaznak: gyermekét egyedül nevelő szülő .. . Székesfehérvár egyik üzemében a gyár munkaügyi osztályának vezetője elsorolta, milyen juttatásokban részesülnek a gyermeküket egyedül nevelők. A maximális segítséget kaptam, hogy sikerüljön a riportom egyik dolgozójukkal, aki mellékesen egy gyermekét egyedül nevelő apa. Mivel állandóan éjszakára jár dolgozni, valaki elszaladt megnézni, otthon van-e, hogy ne keressük hiába. A hírnök azzal jött viszsza, otthon van és vár. Elmentünk a lakására. Zárt ajtók fogadtak. Az egyik szomszédja azt mondta: sürgősen el kellett mennie valahová ... Mivel makacs ember vagyok, a kudarc csak egy-két napra hangolt le. Hát felhívtam egy gyár ismerős szb-titkárát: egyedülálló apát keresek, van-e náluk ilyen? Van, mondta, állandó délelőttös, ha sietek még bent találom. Azonnal mentem. Emberem éppen dolgozott a gépén, bemutatkoztam, elmondtam, hogy miért jöttem. Zúgtak, zakatoltak a gépek, talán nem is hallotta meg, mert se igent, se nemet nem mondott. Hát megismételtem még egyszer. Rám nézett, és csak annyit mondott: „Nem nyilatkozom”. „De hát ez nem nyilatkozat, csak egy kis beszélgetés.” „Akkor sem!” „Miért?” „CSAK!” Újabb üzem, újabb apa. Elmondtam itt is, riportot szeretnék készíteni. Azt mondja az apa: „Beszélgethetünk, de senki se tudhatja meg, hogy én voltam, hogy velem beszélgetett!” „Miért?” „Rajtam ne röhögjön az ország!” „Miért nevetnék ki?” — Vajon mi nevetséges van azon, hogy nyolc és fél éves kisfiát neki ítélte a bíróság?! Mi nevetséges van azon, hogy három éve már, mióta elvált a feleségétől, állandó éjszakai műszakban dolgozik, hogy gyermekéről jobban tudjon gondoskodni? „Mégis kiröhögnének.” Néma csend, aztán minden kérdezés nélkül hirtelen folytatja: „Azt hiszi, nem tudom, hogy a hátam mögött itt a gyárban, meg otthon a házban is csak így hívnak: Jani néni? összenevetnek, amikor kiviszem az udvarra teregetni a ruhákat. Lasajnálnak, és mindenáron össze akarnak boronálni hol ezzel, hol meg azzal a nővel?” „Mit gondol, és mi ennek az oka?” — kérdeztem. „Nézzen már egy kicsit jobban körül, kedves barátom! Csak a mi üzemünkben rengeteg asszony van, aki egyedül neveli a gyerekét. De férfi csak én vagyok. Egyetlenegy. Hát ez az oka.” Hiába a győzködés, az érvek, ebből a riportból se lett semmi. De van négy példám. Eltöprengek, miért zárkóztak el ennyire az apák? Tán szégyelik a küszködésüket, vagy a férfihoz nem méltó házimunkát? De hiszen éppen erre lehetnének büszkék! Az egyedülálló apák szerepét senki sem kényszerítette rájuk. Ők vállalták. Nem kerestek azonnal aszszonyt, aki átveszi a feleségpótanya mindenes szerepét. A gyermeküket nem adták a nagyszülőknek, rokonnak, nem dugták állami gondozásba. Azzal, hogy ragaszkodtak gyermekükhöz, az élet nehezebbik részét vállalták. Ezért csak becsülni lehet őket. Talán azért nem akarnak nyilatkozni, mert van alkalmi segítségük, mondta egyik kollégám, akinek elmeséltem, hogyan jártam az atyákkal. Nem akarják, hogy kitudódjon, mégse boldogulnak asszony nélkül. Lehet, hogy ebben is van igazság. De az alkalmi segítség, csak alkalmi marad ezek után is. A felelősség továbbra is az apák gondja. Lezárjam az ügyet? „Ejtsem” a témát azzal, még mindig jobb, hogy gyermeküket vállalták és a nyilatkozatot nem, mintha fordítva tették volna? Egy azonban bizonyos: a gyermekét egyedül nevelő apa kigúnyolása nem valami ártatlan tréfálkozás, hanem korlátolt előítélet. Szabó G. László Az apa, aki nem nyilatkozik A kételkedő Sisyphos Elfér bennünk a világ? Aligha. Sőt, ahogy haladunk előre az időben, olyasfajta érzésünk támad, hogy a megismeréssel egyenes arányban nőnek kétségeink, szaporodik, hatványozódik az ismeretlen. A „titkok” tudása újabbakat szül. A kételkedés szikláját görgető korinthoszi király, Sisyphos örök circulus viciózusa. S mivel a megismerés határai emberléptűek, tehát végesek, az ismeretlennel szembeni kíváncsiságunk, tudásszomjunk helyébe a szkepszis lép, jobb esetben a dolgokat magaslesről szemlélő óvatos cinizmus. Nézem könyvespolcomon elolvasatlanul porosodó „filozófusaimat”, „akiket” egykor a tanulmányozás hevével vásároltam, s azóta sem került rájuk sor. Elmosta őket az aktuális idő, a kevesebb odafigyelést igénylő olvasmányok naponta ránkzúduló tömege, a napi teendők észrevétlenül romboló időgép zavara, a mindennapi semmittevés. Nosztalgiával, lemondó keserűséggel gondolok arra, hogy valószínűleg véglegesen kiszorultak világomból. Meglehet, köldöknéző botorság ezen meditálni, hiszen sohasem készültem filozófusnak. Még csak világutazónak sem, hogy felhánytorgassam magamnak, miért is nem a teljesség igényével — kvázi japán turista optikával — jártamkeltem első nyugat-európai utam városaiban. Londonban, a British Múzeumban néhány órás bolyongás után fáradtan törődtem bele, hogy korántsem fér el bennünk a világ, s ugyanezt éreztem Amszterdam éjszakai életének szemmel és érzékekkel felfoghatatlan forró nyüzsgésében is. Máskor meg pillanatok, esemény, és történésmorzsák elegendőek ahhoz, hogy az ember úgy hihesse: felfogta az addig felfoghatatlant, elért a nagy emberi titkok forrásához, lényegét érte tetten a létezésnek. Az értelem mellett az érzetek dialektikája egyensúlyozza ki az agnosztika mérlegének belső serpenyőit. Eképpen a világ dolgainak elengedhetetlen kötőanyaga a viszonylagosság is, a pillanatban benne rejlő véletlen tényező. Mert a valóság elriasztó militáns statisztikáit félresöpri egy gyermeki mosoly. Nembeli lényegünk érzékelésére pedig alighanem alkalmasabb a szerelem, mint mondjuk Feuerbachtól A kereszténység lényege. Természetesen (?) több és nagyobb világra vágyunk, mint ami elfér bennünk. No, nem azért, hogy tagadjuk az embert és a világot egybemosó szolipszistákat (bár, ha józan ésszel meggondoljuk, a mi világunk pontosan akkora, amekkorát érzékelni tudunk belőle), sokkal inkább, mert kételkedünk és elégedetlenek vagyunk külső és belső világunk adott terjedelmével. A végtelen világ és a véges ember nagy kalandja: az egymás „kárára” (javára) történő folytonos terjeszkedés. A világ örök ellenfélnek látszik. A többi csak rajtunk múlik. Tódor János Kiss László olvashatatlan arccal megfejteni titkodat nem tudom kinyomozni hogy tűzszállhatatosan olvashatatlan arccal egyre dühödtebb szavaim leperegnek rólad viaszról a víz Isten földre vetett drága riadt teremtménye lélekgörcseit a hallgatásnak könnyekbe oldod egyszerre átnedvesedik az arcom Simek Valéria versei Századvég Az akáclevelek szétnyitott fogsorral sárgulnak az őszbe. A századvég kapkodó, feszített világában apró pontokként élünk. Úgy teszünk, mintha örökké élnénk. Ziháló mellel,.szorított torokkal fojtjuk magunkba indulatainkat. Pattogó halántékunk fölé fényes csillag feszül. Fázom, magadhoz ölelsz, mint aki békíteni akar a haragvó világgal. Ketten ketten ültünk a kora őszi napsütésben a parlag púpos némaságán. Kolomp sem szólt, az ősz lélegzett, csipegetett, ízlelgetett boldog békességben körülöttünk. Megállt az idő: az erdőben ősgyalogút vékonyodott napsugárrá a megritkult lombok között. A dombokon szőlőfürtök súlyosodtak, édesedtek. Ketten ültünk a kora őszi napsütésben fiatalon, vágyaktól boldogan. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1984. MÁRCIUS 3. SZOMBAT