Fejér Megyei Hírlap, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-03 / 53. szám

8. OLDAL Mezőföldi népművész Juhász Ignác faragó pásztor A Székesfehérvári István király Múzeum szépszámú pásztorfaragása között is fi­gyelemre méltó egy bajusz­pedrő tartó, amelyet — amint a felirata is elárulja — Ju­hász Ignác készített 1891-ben. Madarassy László néprajzku­tató a múzeum akkori igaz­gatójával, Marosi Arnolddal 1932-ben Székesfehérvár kö­zelében, a Mezőföldön gyűj­tést végzett. Ennek során a Pusztaszabolcshoz tartozó Felsőcikola pusztán Hochman Jenő uradalmi gépésztől ajándékként kapták az emlí­tett tárgyat, melyet Marosi „gyűjteményünk talán legér­tékesebb darabjaként” emlí­tett. A mindössze 7 cm átmérő­jű, a mai zsebtükrök módjá­ra kinyitható, kör alakú, kis­sé domború felületű virágok­kal díszített hársfa bajusz­pedrő tartót alkotója látha­tóan nagy gonddal és tudás­sal készítette. A piros-fekete spanyolozással létrehozott dí­szítés jó ízlésről, arányérzék­ről tanúskodik. Ez a bajusz­pedrő tartó követi a 19. sz első felében elterjedt tükör­tartók, azaz tükrösök formá­ját, díszítésmódját. Minden bizonnyal hetekig tartó türelmes munkával ké­szült. Zsebkéssel kifaragta dobozát, zárószerkezetét majd a fenék- illetve fedélrészre rákarcolta a díszítés körvo­nalait Az árokká szélesített karcolásokba pecsétviasz da­rabkákat rakott. A berakás után lecsiszolta a felületet. Patinás színét a használat során nyerte el. A török kiűzetését követő­ért az újjászerveződött nagy­birtokok legelőterületét első­sorban juhtenyésztésre hasz­nálták fel. A juhászat a 18. sz. utolsó harmadától vett nagy lendületet. A 19. sz. ele­jétől bekövetkezett fajtavál­tással nagy számú, főleg né­met eredetű juhász család te­lepedett le, akik azután di­nasztiákat alapítottak. Bajuszpedrő tartónk készí­tőjéről, Juhász Ignácról az utóbbi hónapok kutatásai nyomán nyertünk új, értékes adatokat. Ő is a mezőföldi pásztorok kivételes rendjébe tartozott. Az önkényuralom idején, 1853-ban született, va­lószínűleg pásztorkodó csa­ládban. Szülei közül csak ap­ja nevét (Juhász Márton) tudtuk meg. A Mezőföldön juhászként folytatott élete is homályba vész. A faragása viszont elárulja, hogy férfi­korára gyakorlott kezű, érett alkotóvá fejlődött. A század­­forduló körül került a Sárrét szélén, a Móri árokban fekvő sárkeresztesi gróf Károlyi uradalomba. Ez idő tájt az az uradalom Margit majorjá­ban folyt birkatenyésztés. Te­kintve, hogy a községben ju­hokat alig tartottak, így az egykorú statisztikai adatokat (1899; 2034 db, 1911; 657 db birka) mint számottevő ura­dalmi juhtenyésztés bizonyí­tékait fogadhatjuk el. A két szám egyúttal jelzi a tartás csökkenő, majd megszűnő tendenciáját. Juhász Ignác pásztori te­kintélye, a számadás gyakor­lata minden bizonnyal sze­repet játszott abban, hogy öregedő korában, a foglalko­zásából kiérdemesülve az uradalom magtárosává tet­ték. A faluval csaknem ösz­­szeépült György-maj­orban a magtár melletti cselédház­ban lakott. Reggel kinyitotta, este zárta a kétemeletes ga­bonatárolót. Naponta kiadta az előírt mennyiségű ter­ményt, felügyelte az ott dol­gozó cselédeket, negyedéven­ként kimérte részükre a kon­venciót, de a könyvelést a segédtiszt végezte. A magas termetű vékony, kicsit haj­lott, csöndes, kevés beszédű egykori pásztort hajdúnak, hajdú bácsinak szólították. A megszólítás a jobbágyfelsza­badítás előtti idők jellegze­tes alakját, az uraság fizetett cselédjét, a munkafelügyelőt, azaz a hajdút idézi fel előt­tünk. Amint Heller András cselédsors című 1937-ben megjelent munkájából tud­juk, a két világháború között megyénkben az uradalmi magtáros a parancsolok ranglétráján a második fo­kon állt, egy sorban a ker­tésszel, vincellérrel, csősszel. Hajdú elnevezése Fejér me­gyében általános volt, de So­­mogyból is vannak adataink. Juhász Ignác fia ragadvány­névként vitte tovább a hajdú nevet. Juhász Ignác életében az eredeti foglalkozás elhagyása után pár évvel újabb jelen­tős változás következett be. Végleg megtelepedett, mivel a „Nagyatádi — földreform” több mint harminc társával együtt gróf Károlyi József hitbizományából neki is jut­tatott egy 517 négyszögöles házhelyet. 1925-ben fiával, Juhász Mihály uradalmi első kocsissal az Újsoron egymás mellett kaptak telket, és kezdték meg a házépítést. Ekkor már özvegy ember volt, mivel felesége, Jakli Rozália 1918-ban — 66 éves korában — elhunyt. A cse­lédsorból kiemelkedést bizto­sító jobb anyagi helyzetet az is bizonyítja, hogy feleségé­nek a sárkeresztesi temető­ben sírkövet emeltetett. 1933-ban Marosi Arnold nagy reményekkel kereste fel az egykori juhászt, hátha ta­lál nála valamit régi faragá­saiból. Az eredmény várako­zása alatt mar­adt, csak né­hány egyszerűbb tárgyat tar­tott érdemesnek megszerezni. Az 1887-ben készített fésűtar­tó, a virágtartópolc és a fa­ragott őzagganccsal ellátott bot közül az előbbi kettő ke­rült be a közgyűjteménybe. Juhász Ignác ekkorra a mag­tárosságból is kiöregedett, de még megélte a II. világhábo­rú pusztításait, és 1945. augusztus 22-én 92 éves ko­rában „aggaszályban” hunyt el. Életmódjával együtt válto­zott művészete is. A dunán­túli pásztorfaragások leg­szebb hagyományait követő bajuszpedrő tartó érett fara­gásai közül való, melyet még egy örökségeit őrző társadal­mi réteg tagjaként készített. A pásztortársadalomból kike­rülve másfajta tárgyakra volt szüksége, azokkal vette körül magát, változott igénye, s ta­lán ízlése is. Az új foglalko­zás, az eltérő életmód nem adott időt a faragásra, a sár­keresztesiek nem is ismerték művészi készségét. Természe­tesen, hogy a körülmények változását figyelemmel nem kísérő múzeumigazgató vára­kozásában csalódott. Juhász Ignác életmódjának gyökeres átalakulását mi sem jellemezi jobban, mint hogy a halotti anyakönyvben már nem juhászként vagy cseléd­ként, hanem „földmívesként” jegyezték be. Ugyanakkor ju­hász korában alkotott tár­gyai révén méltó társa volt a Mezőföld többi hírnévre szert tett faragó-pásztorának, Gremsperger Józsefnek, Pau­­dics Mihálynak, Reiter Ist­vánnak, Zöld Ignácnak. Sor­sán, művészetének átalakulá­sán keresztül is érezzük, hogy a magyar népi kultúrában a 19. sz. második felétől száza­dunk közepéig milyen jelen­tős változások következtek be. Gelencsér József (Fotó: Gelencsér Ferenc) Az 1891-ben készült bajuszpedrő tartó elő- és hátlapja Két hónappal ezelőtt kap­tam az alábbi levelet: „Tisztelt Szabó Elvtárs! Harmincegy éves vagyok, és három éve özvegy, ötéves kisfiámat egyedül nevelem. Igaz, anyósom kérte tőlem, de azt mondtam neki, hogy ha egy anya apa nélkül fel tudja nevelni a gyerekét, akkor egy apa is felnevelhe­ti, anya nélkül. Csak hát, na­gyon nehéz. Azt szeretném tudni, van-e rajtam kívül az országban gyermekét egye­dül nevelő édesapa. Ha van ilyen, hát írjanak róla. Tisztelettel. Egy apa, aki sokat küszködik.” A levelén feladó és cím nem volt. Hetekig töpreng­tem, vajon miért. Töprengé­semre a napokban kaptam választ, miután elhatároz­tam, hogy felfedező útra in­dulok, és keresek egy gyer­mekét egyedül nevelő apát, ak­iről majd írhatok. Mert ■ van ilyen. Egy statisztika szerint az összes gyermekét egyedül nevelő szülők 5 szá­zaléka férfi. Vagyis: apa. S az újabb rendeletek, határo­zatok is most már tudomá­sul veszik létezésüket. Az egyedülállóknak nyújtott kedvezmények felsorolásánál az anya mellett már ott sze­repel a „gyermeket egyedül nevelő apa” kifejezés is. Lé­tezésüket már a munkahe­lyeken is tudomásul veszik, amikor így fogalmaznak: gyermekét egyedül nevelő szülő .. . Székesfehérvár egyik üze­mében a gyár munkaügyi osztályának vezetője elsorol­ta, milyen juttatásokban ré­szesülnek a gyermeküket egyedül nevelők. A maximá­lis segítséget kaptam, hogy sikerüljön a riportom egyik dolgozójukkal, aki melléke­sen egy gyermekét egyedül nevelő apa. Mivel állandóan éjszakára jár dolgozni, vala­ki elszaladt megnézni, otthon van-e, hogy ne keressük hiá­ba. A hírnök azzal jött visz­­sza, otthon van és vár. El­mentünk a lakására. Zárt ajtók fogadtak. Az egyik szomszédja azt mondta: sür­gősen el kellett mennie va­lahová ... Mivel makacs ember va­gyok, a kudarc csak egy-két napra hangolt le. Hát fel­hívtam egy gyár ismerős szb-titkárát: egyedülálló apát keresek, van-e náluk ilyen? Van, mondta, állandó dél­előttös, ha sietek még bent találom. Azonnal mentem. Emberem éppen dolgozott a gépén, bemutatkoztam, el­mondtam, hogy miért jöt­tem. Zúgtak, zakatoltak a gépek, talán nem is hallotta meg, mert se igent, se ne­met nem mondott. Hát meg­ismételtem még egyszer. Rám nézett, és csak annyit mondott: „Nem nyilatko­zom”. „De hát ez nem nyi­latkozat, csak egy kis beszél­getés.” „Akkor sem!” „Mi­ért?” „CSAK!” Újabb üzem, újabb apa. Elmondtam itt is, riportot szeretnék készíteni. Azt mondja az apa: „Beszélget­hetünk, de senki se tudhat­ja meg, hogy én voltam, hogy velem beszélgetett!” „Miért?” „Rajtam ne röhög­jön az ország!” „Miért nevet­nék ki?” — Vajon mi nevet­séges van azon, hogy nyolc és fél éves kisfiát neki ítél­te a bíróság?! Mi nevetséges van azon, hogy három éve már, mióta elvált a feleségé­től, állandó éjszakai műszak­ban dolgozik, hogy gyerme­kéről jobban tudjon gondos­kodni? „Mégis kiröhögné­nek.” Néma csend, aztán minden kérdezés nélkül hir­telen folytatja: „Azt hiszi, nem tudom, hogy a hátam mögött itt a gyárban, meg otthon a ház­ban is csak így hívnak: Jani néni? összenevetnek, amikor kiviszem az udvarra tereget­ni a ruhákat. Lasajnálnak, és mindenáron össze akar­nak boronálni hol ezzel, hol meg azzal a nővel?” „Mit gondol, és mi ennek az oka?” — kérdeztem. „Nézzen már egy kicsit jobban körül, kedves bará­tom! Csak a mi üzemünkben rengeteg asszony van, aki egyedül neveli a gyerekét. De férfi csak én vagyok. Egyetlenegy. Hát ez az oka.” Hiába a győzködés, az ér­vek, ebből a riportból se lett semmi. De van négy példám. Eltöprengek, miért zárkóz­tak el ennyire az apák? Tán szégyelik a küszködésüket, vagy a férfihoz nem méltó házimunkát? De hiszen ép­pen erre lehetnének büsz­kék! Az egyedülálló apák szerepét senki sem kénysze­rítette rájuk. Ők vállalták. Nem kerestek azonnal asz­­szonyt, aki átveszi a feleség­­pótanya­ mindenes szerepét. A gyermeküket nem adták a nagyszülőknek, rokonnak, nem dugták állami gondo­zásba. Azzal, hogy ragasz­kodtak gyermekükhöz, az élet nehezebbik részét vál­lalták. Ezért csak becsülni lehet őket. Talán azért nem akarnak nyilatkozni, mert van al­kalmi segítségük, mondta egyik kollégám, akinek elme­séltem, hogyan jártam az atyákkal. Nem akarják, hogy kitudódjon, mégse boldogul­nak asszony nélkül. Lehet, hogy ebben is van igazság. De az alkalmi segítség, csak alkalmi marad ezek után is. A felelősség továbbra is az apák gondja. Lezárjam az ügyet? „Ejt­sem” a témát azzal, még mindig jobb, hogy gyerme­küket vállalták és a nyilat­kozatot nem, mintha fordít­va tették volna? Egy azonban bizonyos: a gyermekét egyedül nevelő apa kigúnyolása nem valami ártatlan tréfálkozás, hanem korlátolt előítélet. Szabó G. László Az apa, aki nem nyilatkozik A kételkedő Sisyphos Elfér bennünk a világ? Aligha. Sőt, ahogy hala­dunk előre az időben, olyas­fajta érzésünk támad, hogy a megismeréssel egyenes arányban nőnek kétségeink, szaporodik, hatványozódik az ismeretlen. A „titkok” tudása újabbakat szül. A kételkedés szikláját görge­tő korinthoszi király, Sisy­phos örök circulus viciózu­­sa. S mivel a megismerés határai emberléptűek, te­hát végesek, az ismeretlen­nel szembeni kíváncsisá­gunk, tudásszomjunk helyé­be a szkepszis lép, jobb esetben a dolgokat magas­lesről szemlélő óvatos ci­nizmus. Nézem könyvespolcomon elolvasatlanul porosodó „fi­lozófusaimat”, „akiket” egykor a tanulmányozás he­vével vásároltam, s azóta sem került rájuk sor. El­mosta őket az aktuális idő, a kevesebb odafigyelést igénylő olvasmányok na­ponta ránkzúduló tömege, a napi teendők észrevétle­nül romboló időgép­ zavara, a mindennapi semmittevés. Nosztalgiával, lemondó ke­serűséggel gondolok arra, hogy valószínűleg véglege­sen kiszorultak világomból. Meglehet, köldöknéző bo­torság ezen meditálni, hi­szen sohasem készültem fi­lozófusnak. Még csak világ­utazónak sem, hogy fel­­hánytorgassam magamnak, miért is nem a teljesség igényével — kvázi japán turista optikával — jártam­­keltem első nyugat-európai utam városaiban. London­ban, a British Múzeumban néhány órás bolyongás után fáradtan törődtem bele, hogy korántsem fér el ben­nünk a világ, s ugyanezt éreztem Amszterdam éj­szakai életének szemmel és érzékekkel felfoghatatlan forró nyüzsgésében is. Máskor meg pillanatok, esemény, és történésmor­zsák elegendőek ahhoz, hogy az ember úgy hihesse: felfogta az addig felfogha­­tatlant, elért a nagy emberi titkok forrásához, lényegét érte tetten a létezésnek. Az értelem mellett az ér­zetek dialektikája egyensú­lyozza ki az agnosztika mérlegének belső serpenyő­it. Eképpen a világ dolgai­nak elengedhetetlen kötő­anyaga a viszonylagosság is, a pillanatban benne rejlő véletlen tényező. Mert a va­lóság elriasztó militáns sta­tisztikáit félresöpri egy gyermeki mosoly. Nembeli lényegünk érzékelésére pe­dig alighanem alkalmasabb a szerelem, mint mondjuk Feuerbachtól A keresztény­ség lényege. Természetesen (?) több és nagyobb világra vágyunk, mint ami elfér bennünk. No, nem azért, hogy tagad­juk az embert és a világot egybemosó szolipszistákat (bár, ha józan ésszel meg­gondoljuk, a mi világunk pontosan akkora, amekko­rát érzékelni tudunk belő­le), sokkal inkább, mert kételkedünk és elégedetle­nek vagyunk külső és belső világunk adott terjedelmé­vel. A végtelen világ és a vé­ges ember nagy kalandja: az egymás „kárára” (javá­ra) történő folytonos ter­jeszkedés. A világ örök el­lenfélnek látszik. A többi csak rajtunk múlik. Tódor János Kiss László olvashatatlan arccal megfejteni titkodat nem tudom kinyomozni hogy tűzsz­állhatatosan olvashatatlan arccal egyre dühödtebb szavaim leperegnek rólad viaszról a víz Isten földre vetett drága riadt teremtménye lélek­görcseit a hallgatásnak könnyekbe oldod egyszerre átnedvesedik az arcom Simek Valéria versei Századvég Az akáclevelek szétnyitott fogsorral sárgulnak az őszbe. A századvég kapkodó, feszített világában apró pontokként élünk. Úgy teszünk, mintha örökké élnénk. Ziháló mellel,­­.szorított torokkal fojtjuk magunkba indulatainkat. Pattogó halántékunk fölé fényes csillag feszül. Fázom, magadhoz ölelsz, mint aki békíteni akar a haragvó világgal. Ketten ketten ültünk a kora őszi napsütésben a parlag púpos némaságán. Kolomp sem szólt, az ősz lélegzett, csipegetett, ízlelgetett boldog békességben körülöttünk. Megállt az idő: az erdőben ős­gyalogút vékonyodott napsugárrá a megritkult lombok között. A dombokon szőlőfürtök súlyosodtak, édesedtek. Ketten ültünk a kora őszi napsütésben fiatalon, vágyaktól boldogan. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1984. MÁRCIUS 3. SZOMBAT

Next