Fejér Megyei Hírlap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-26 / 175. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1989. JÚLIUS 26. SZOMBAT Balajthy Ferenc Egy találkozóra (Takács Imrének) Mi éget jobban mint a sors Ki tudná pontosabban ott Hol a dal is közülük öblösül S kik beleszülettek ebbe a fénybe Nem könnyen bocsájtanak babérokért. *Tanúja vagy Te. Nagy ez a történelem S hány elem vasorrú bábáját tölti lapátra a megtartó értelem. * Jó világot kell akarni az embereknek Hogy megférjenek köztük a rossz versek is S abbahagyni sem lehet, mert igazság Mert a szent tűz megégetett. * Csak azt a fát, csak azt a kerti akácot sajnálom én Mely oldalán tűzmardosta a seb De így érhetsz gyökérhez, s hozzá közelebb Vándorolsz. Míg megérik a kor s benne legszebb gyümölcse az ember. 1986. június 3. Bokros János versei Sopiane Előttem lenn az öblös éjszakába bukó város lélegző tornyai körül, a fénycsóvákban gyűl a pára, s a Drávára készül ráomlani. Körülöttem hullámzanak sikongva erős csípőjű, duzzadó hegyek, de szelíden ring ölükben Sikonda, a pannon driádok suttogják: Mecsek ... Szelíden ringok a derekadon én is, szemem most titkon szabadon hajlataid között jár, szép Mecsek. Egy rég lehullott mandulavirág nyugvóhelyére, íme, rátalált, halott évszázadok fölfénylenek. Hideg kutak Keszőhidegkút, Pesthidegkút, nagylaposi hideg kutak, locsoljatok le, hogyha felgyújt a sercenő lángú harag! Igézet szállt a nevetekbe, mikor magamban mormolom, hűvös kortyokká lényegülve végigcsorog a torkomon. A mérgezett erdő, mező öléből bukjatok elő kies források, bő kutak, mossátok a gyökér-világot... s szánkat, melybe már beleállott a füst-, üszők- és pernyeszag! Kukorelly Endre Valami színezüst Valami színezüst nyílás átsüt rajta a színezüst Valami teátrum van ott Az ember teátrális mozdulatainak gyűjteménye Egy finoman díszített autópálya körben a karámban színes állatok , és ez a növényzet szertehányva A kerítésen kívül és belül a levegő csaknem éppolyan hideg A kerítésnél összegyűlik a nép A veszély kicsi a szögek rövidek Freedom . Fekete lepellel borított magas emelvényt vesz célba a reflektor. Fekete nadrág, ing, fekete kalap. A tömeg szinte meglódul, amikor az énekes a refrénhez ér. Ezer meg ezer torokból tör elő a freedom. Varázslatos valami a zene. Sörösdoboz csattan, valaki jéghideg italt kínál felénk. Hirtelen embermagas villanófény, mintha egy óriás vaku robbant volna, aztán a fekete szabadságdalnok a semmibe tűnik. Amikor szememből „távoznak” a fény vakító üvegcserepei, már a színpad túloldalán látom és hallom az énekest. A nézőtér oldalára sodródunk, karnyújtásnyira tőlünk mozgássérült fiúk és lányok. Közvetlenül mellettem húsz év körüli fiú fekszik hason egy kerekekre szerelt, fehér lepedővel letakart hordágyon. Lábai helyén összegyűrt nadrágszár, látnivaló, minden erejére szüksége lehet ahhoz, hogy könyökölni tudjon. A szemüveges, pattanásos arcú lány felsőteste kiemelkedik a kocsiból, extatikus állapotban van, a freedom önkívületében. A hosszú hajú, szakállas férfit kísérői egészen a színpadtól elválasztó kordonig tolják. Kezei a magasban, pillanatnyi megállás nélkül tapsolja „le” a ritmust. Most a gitáros is észreveszi, odamegy a színpad széléhez, és csak neki játszik. A negyedik ismétléssel végérvényesen befejeződik a koncert. Az előbb még lábával dübörgő publikum megrohamozza a kijáratokat. Utolsók között bóklászunk a lépcsőn. A korláton áthajolva, emeletmagasságból nézek vissza a kivilágított arénára. A terem szinte már teljesen üres: üdítős dobozok, konzervsör-hulladék összetaposva, a tömeg nélkül maradt tér lehangoló vigasztalansága. A mozgássérültek némán és mozdulatlanul hevernek székükben. Némelyikük feje hátrahanyatlik, szájuk nyitva. A hordágyon fekvő fiú arcát a lepedőbe fúrja. Keze kétoldalt, akár a gőzmozdony kerekeinek hajtókarja, a semmibe kalimpál. Csatakosak, mint a harci mének ütközet után. Halef D.-t, a pártfogoltat csaknem két éve nem láttuk. Ránézésre mit sem változott, holott kemény börtönhónapok vannak mögötte. Megütött egy rendőrt, ezért a szabadságelvonás. Nincs mit beszélnünk erről. Egyébként is társasággal vagyunk, esküvőre hivatalosak. A kocsma előtt pillantottuk meg, ő először egy kicsit zavarban volt, persze nem jobban mint mi. Mi, a pártfogói. Dehát mit tehet egy (vagy két) egykori pártfogó ha a kocsma küszöbén, kezében sörrel látja viszont jobb sorsra érdemes „gyerekét”. Akit egyébként már régen „leírt”, a reménytelenek rovatába sorolva. Aki miatt mindezek ellenére (vagy talán éppen ezért) olykor rohadtul érzi magát. Kulturáltabbban fogalmazva, hivatalos használatra: tehetetlennek. Defetül tehetetlen az exportfogó a kocsmaküszöbön, bukott gondozottjával, esküvői társasága kellős közepén. D.-nek persze nincs munkahelye, csak sejteni lehet miből éldegél. A pártfogó most akár büszke is lehetne, hiszen annak idején több hónapon át dolgozott, holott állandó „bejelentett” lakása a vasútállomás erkélyén volt. Az esküvői társaság (kocsmai) asztalánál D.-nek is jut hely. Pártfogó és pártfogolt NOTESZ Provincia Elkésett levél Dinnyés Józsefnek! Kedves Jóska! Tudod, hogy leírtak? Sokan, sokféleképpen. Mint szociológiai jelenséget, közérzeti tüneményt, a hatvanas évek dalos mítoszát, „hasznos csavargót”, kelet-európai daltulajdonost . . . Például így: „A hatvanas évek dalosai jutnak eszembe, tábortüzek, világos termek, körben törökülésben hosszúhajú fiúk, polóinges lányok, akiket kézlengetve köszönt a besiető énekes ..., »Szevasztok srácok ... hát akkor azt énekeljük először ...« Ezeket az énekeseket elsodorta, eltemette az elmúlt évtized”. A szerző Csengey Dénes, a mű „... és most itt vagyunk”. íme, te, az elhamvadt főnix, megelégedtél poraidból, kiléptél az országos ismeretlenségből , végre megjelent első nagylemezed. Címe csak ennyi: Dinnyés József. Szerénytelenül. Szégyentelenül. Gátlástalanul. Jóska! Hadd mondjam el, napokon át hallgattam, „elrongyolódásig”, hogy magamat idézzem: „legszebb lehetőségeink dokumentum-burleszkjét”. Hallgattalak: oldalról-oldalra, az A-ról a B-re. „Lapozgatva” közös kószálásaink tovatűnt idejében. Ismerős dallamok, mondatok, verssorok, verssoraid — a fekete korongról is felizzó hit és csalódás, a közösségteremtő gesztusok elragadó lendülete. A többes szám első személy, a mi tudat szuggesztív megszólaltatása. Protestálás (de nem protest song) egy emberibb világért. Jó párszor ott voltam, s láttam: ezek a szavak utat találtak a fiatal közönség egy részének szívéhez és értelméhez. Felbolygatott idegekkel távoztak estjeidről. Ők nem írtak le téged. Még akkor sem, ha megváltoztak az idők, ízlések, ha mindannyian tapasztalhattuk is azt, hogy a hatvanas évek illúziói nem váltak valóra. Igen, le kellett vonnunk bizonyos következtetéseket, s te búvópatakként eltűntél a cigarettával telefüstölt klubok mélyén, a veled szolidáris népművelők féllegális összejövetelein bukkantál fel néha-néha. Közönséged számontartott téged és nem volt hajlandó elfelejteni: csalódásuk maszkjai alatt a te zenéddel akartad elsiratni fiatalságukat, a hatvanas évek „elveszített Édenét”, így voltál eltűntebben is jelen a periférián, a közművelődés zugaiban, örökösen úton a megálmodott szebb jövő felé. Eltűntél, s mint annyiszor, a költészethez fordultál, a kortárs költészet számodra sokat jelentő alkotóihoz. Utassy Józsefhez, Szokolay Zoltánhoz, Ratkó Józsefhez, vagy a határon túli magyar líra jeleseihez: Szilágyi Domokoshoz, Magyari Lajoshoz, Gál Sándorhoz. Ki tudja, talán ez őrzött meg téged, ez adott olyan többletet e megzenésített versekben megnyilvánuló azonosulás-élmények, amivel túl lehet élni válságos időszakokat. Lemezeden mind a két oldal — a saját dalszövegeid, s a költők versei — különös erudícióval zeng, fölismerhetően a miénk, leírt negyveneseké. Késői igazolása mindannak, amit szemünkben te képviselsz. Késői? Ne is törődj vele. Ebben az országban mindig mindenki elkésik. (Amiképp Ady is írta ...) Ebben az országban örökös hiánycikk a „tiszta forrás, szép szó” (József Attila is magyarázkodásra kényszerült, amikor a folyóiratának címét el kellett fogadtatnia „az ismeretlen olvasóval” ( hivatkozva arra, hogy a szép szó nemcsak „fölcicomázott kifejezést”, hanem erkölcsi irányultságot is jelent), hiányzott az az egy szál virág, mely kiengesztelhette volna az ismeretlen katonákat. S ha valakinek, neked jogod van megfordítani az önmagát éhhalálra ítélt ír terrorista, Bobby Sands halálára írott dalodban az „éhség szabadságát” — a „szabadság éhségére”. Jelképeinket — többek közt a piros-fehér-zöld színét — forrasztottad a torkunkra; a történelmi folyamatosság szörnyű terhét rázúdítva a cinikus jelenre. Hétköznapi félelmeinkről, egyedüllétünkről adtál hiteles és pontos helyzetjelentést: a többes szám első személy pátoszát szinte a porból, a mocsokból fölemelve a fényre. Újra átélhető a Weöres Sándor vers, az Arany ágon ül a sármány lírai csodája, s felpezsdít Utassy József Tüzem! Lobogóm! versének kirobbanó életkedve. S különös felfedezés Hell István Hajnali éneke, mely Szergej Jeszenyin emlékére íródott, fölidézve a huszas évek „vodkavirágos” Oroszországát, egy nagy költő alkoholba fulladt tragédiáját. S újra lenyűgöz Juhász Ferenc Himnusztöredékének megzenésítése, mely az egyetemes emberi és a magyar sorstragédia széttéphetetlen egységét ragyogtatja fel elemi erővel. Ne feledjem: add át üdvözletemet mélyhangú, nagyszerű kísérődnek, Kátai Zoltánnak. Máig megmarad bennem egy korai dalod a „dokumentum emberről”. Számomra ez jelképpé, hazai bürokratáink találó megnevezésévé vált. Akiknek dalaiddal hiába is beszéltél. Ám utóbb, évek múltán kegyeskedtek ráütni a pecsétet arra az engedélyre, amely végre közelebb engedett a szélesebb nyilvánossághoz. Jóska! Látod, milyen szép az élet, végül ők sem tudtak leírni! Ha későn is eszméltek. Mindegy. Köszönjük meg nekik aláírásukat.Baráti szeretettel: Péntek Imre Nagy Benedek: Figyelő Saitos Lajos Hat haiku Szél, a szél, a szél szüntelen havat kavar — de már március! * * * Ó, a madarak, ők már a tavaszt érzik — fecske ficserél. * * * Már mag a földben, szemed az ágyásokon — hosszan figyeled. * * * Süppedő havon haza-hazatántorgó tékozló fiú. * * * Számolsz, számolok, mi marad életünkből — kezdjük elölről?! * * * Tanácstalan vagy, kivársz egy lépést előbb — majd egy másikat! 9. OLDAL címet cserél. Hátha sikerült valamit... Van mindig valami megható abban, ahogy pillanatokra megfeledkezünk (meg akarunk feledkezni) a valóságról. D. szemmel láthatóan „tiszta ideg”, felajzott nyíl. No nem (csak) a véletlen találkozástól. Megalomániásan ismételgeti ugyanazt, tudniillik, hogy itt a kocsma mögött van randija valakivel, akivel elszámolni valója akadt. „Most hazavágom ...” — súgja oda nekünk mosolyogva, mintha csak holmi tréfáról lenne szó. Ismerve D. önpusztító konokságát, tudjuk, hogy szó sincs itt tréfáról. Sört kérünk D.-nek, próbáljuk beszéltetni, hátha megszabadul magában attól a bosszúra kiéhezett másiktól. Nehéz és fárasztó szerep az irgalmas szamaritánusé. Ripacsok litániája. Az ember legvégül önmagától undorodik a legjobban. D. mosolyogva hallgat bennünket, majd két korty között guminyelű, hosszú , pengéjű kést varázsol elő pulóvere ujjából. „Maradjon nálad a halel” — nyújtja felém a bökőt. Kifelé menet büszkén mutatom barátainknak, „pedagógiánk” kézzel fogható, szúrós bizonyságát. Szó se róla, nem mindennapi sikerélmény egy volt „pártfogónak”. Csak most, amikor mindezt írom, értem meg, hogy alighanem D. sajnált meg bennünket. T. J. :