Fejér Megyei Hírlap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-26 / 175. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1989. JÚLIUS 26. SZOMBAT Balajthy Ferenc Egy találkozóra (Takács Imrének) Mi éget jobban mint a sors Ki tudná pontosabban ott Hol a dal is közülük öblösül S kik beleszülettek ebbe a fénybe Nem könnyen bocsájtanak babérokért. *­­Tanúja vagy Te. Nagy ez a történelem S hány elem vasorrú bábáját tölti lapátra a megtartó értelem. * Jó világot kell akarni az embereknek Hogy megférjenek köztük a rossz versek is S abbahagyni sem lehet, mert igazság Mert a szent tűz megégetett. * Csak azt a fát, csak azt a kerti akácot sajnálom én Mely oldalán tűzmardosta a seb De így érhetsz gyökérhez, s hozzá közelebb Vándorolsz. Míg megérik a kor s benne legszebb gyümölcse az ember. 1986. június 3. Bokros János versei Sopiane Előttem lenn az öblös éjszakába bukó város lélegző­ tornyai körül, a fénycsóvákban gyűl a pára, s a Drávára készül ráomlani. Körülöttem hullámzanak sikongva erős csípőjű, duzzadó hegyek, de szelíden ring ölükben Sikonda, a pannon driádok suttogják: Mecsek ... Szelíden ringok a derekadon én is, szemem most titkon szabadon hajlataid között jár, szép Mecsek. Egy rég lehullott mandulavirág nyugvóhelyére, íme, rátalált, halott évszázadok fölfénylenek. Hideg kutak Keszőhidegkút, Pesthidegkút, nagylaposi hideg kutak, locsoljatok le, hogyha felgyújt a sercenő lángú harag! Igézet szállt a nevetekbe, mikor magamban mormolom, hűvös kortyokká lényegülve végigcsorog a torkomon. A mérgezett erdő, mező öléből bukjatok elő kies források, bő kutak, mossátok a gyökér-világot... s szánkat, melybe már beleállott a füst-, üszők- és pernyeszag! Kukorelly Endre Valami színezüst Valami színezüst nyílás átsüt rajta a színezüst Valami teátrum van ott Az ember teátrális mozdulatainak gyűjteménye Egy finoman díszített autópálya körben a karámban színes állatok , és ez a növényzet szertehányva A kerítésen kívül és belül a levegő csaknem éppolyan hideg A kerítésnél összegyűlik a nép A veszély kicsi a szögek rövidek Freedom . Fekete lepellel borított magas emelvényt vesz célba a reflektor. Fekete nadrág, ing, fekete kalap. A tömeg szinte meglódul, amikor az énekes a refrénhez ér. Ezer meg ezer torokból tör elő a freedom. Varázslatos vala­mi a zene. Sörösdoboz csat­tan, valaki jéghideg italt kí­nál felénk. Hirtelen ember­magas villanófény, mintha egy óriás vaku robbant vol­na, aztán a fekete szabad­ságdalnok a semmibe tűnik. Amikor szememből „távoz­nak” a fény vakító üvegcse­repei, már a színpad túlol­dalán látom és hallom az énekest. A nézőtér oldalára sod­ródunk, karnyújtásnyira tő­lünk mozgássérült fiúk és lányok. Közvetlenül mellet­tem húsz év körüli fiú fek­szik hason egy kerekekre szerelt, fehér lepedővel leta­kart hordágyon. Lábai he­lyén összegyűrt nadrágszár, látnivaló, minden erejére szüksége lehet ahhoz, hogy könyökölni tudjon. A szem­üveges, pattanásos arcú lány felsőteste kiemelkedik a ko­csiból, extatikus állapotban van, a freedom önkívületé­ben. A hosszú hajú, szakál­las férfit kísérői egészen a színpadtól elválasztó kor­donig tolják. Kezei a magas­ban, pillanatnyi megállás nélkül tapsolja „le” a rit­must. Most a gitáros is ész­reveszi, odamegy a színpad széléhez, és csak neki ját­szik. A negyedik ismétléssel végérvényesen befejeződik a koncert. Az előbb még lábá­val dübörgő publikum meg­rohamozza a kijáratokat. Utolsók között bóklászunk a lépcsőn. A korláton áthajol­va, emeletmagasságból né­zek vissza a kivilágított aré­nára. A terem szinte már teljesen üres: üdítős dobo­zok, konzervsör-hulladék összetaposva, a tömeg nélkül maradt tér lehangoló vi­gasztalansága. A mozgássé­rültek némán és mozdulat­lanul hevernek székükben. Némelyikük feje hátraha­­nyatlik, szájuk nyitva. A hordágyon fekvő fiú arcát a lepedőbe fúrja. Keze kétol­dalt, akár a gőzmozdony ke­rekeinek hajtókarja, a sem­mibe kalimpál. Csatakosak, mint a harci mének ütközet után. Halef D.-t, a pártfogoltat csak­nem két éve nem láttuk. Ránézésre mit sem változott, holott kemény börtönhóna­pok vannak mögötte. Meg­ütött egy rendőrt, ezért a szabadságelvonás. Nincs mit beszélnünk erről. Egyébként is társasággal vagyunk, es­küvőre hivatalosak. A kocsma előtt pillantot­tuk meg, ő először egy kicsit zavarban volt, persze nem jobban mint mi. Mi, a párt­fogói. Dehát mit tehet egy (vagy két) egykori pártfogó ha a kocsma küszöbén, ke­zében sörrel látja viszont jobb sorsra érdemes „gyere­két”. Akit egyébként már régen „leírt”, a reménytele­nek rovatába sorolva. Aki miatt mindezek ellenére (vagy talán éppen ezért) oly­kor rohadtul érzi magát. Kulturáltabbban fogalmaz­va, hivatalos használatra: te­hetetlennek. Defetül tehetetlen az ex­­portfogó a kocsmaküszöbön, bukott gondozottjával, eskü­vői társasága kellős közepén. D.-nek persze nincs mun­kahelye, csak sejteni lehet miből éldegél. A pártfogó most akár büszke is lehet­ne, hiszen annak idején több hónapon át dolgozott, holott állandó „bejelentett” lakása a vasútállomás erké­lyén volt. Az esküvői társaság (kocs­mai) asztalánál D.-nek is jut hely. Pártfogó és pártfogolt NOTESZ Provincia Elkésett levél Dinnyés Józsefnek! Kedves Jóska! Tudod, hogy leírtak? Sokan, sokféleképpen. Mint szociológiai jelensé­get, közérzeti tüneményt, a hatvanas évek dalos míto­szát, „hasznos csavargót”, kelet-európai daltulajdo­nost . . . Például így: „A hatvanas évek dalosai jutnak eszembe, tábortüzek, világos termek, körben törökülésben hosszú­hajú fiúk, polóinges lányok, akiket kézlengetve köszönt a besiető énekes ..., »Sze­­vasztok srácok ... hát akkor azt énekeljük először ...« Ezeket az énekeseket elso­dorta, eltemette az elmúlt évtized”. A szerző Csengey Dénes, a mű „... és most itt vagyunk”. íme, te, az elhamvadt fő­nix, megelégedtél poraidból, kiléptél az országos ismeret­lenségből , végre megjelent első nagylemezed. Címe csak ennyi: Dinnyés József. Sze­rénytelenül. Szégyentelenül. Gátlástalanul. Jóska! Hadd mondjam el, napo­kon át hallgattam, „elron­­gyolódásig”, hogy magamat idézzem: „legszebb lehető­ségeink dokumentum-bur­­leszkjét”. Hallgattalak: oldalról-ol­dalra, az A-ról a B-re. „La­pozgatva” közös kószálása­ink tovatűnt idejében. Ismerős dallamok, monda­tok, verssorok, verssoraid — a fekete korongról is felizzó hit és csalódás, a közösség­teremtő gesztusok elragadó lendülete. A többes szám első személy, a mi tudat szuggesztív megszólaltatása. Protestálás (de nem protest song) egy emberibb világ­ért. Jó párszor ott voltam, s láttam: ezek a szavak utat találtak a fiatal közönség egy részének szívéhez és ér­telméhez. Felbolygatott ide­gekkel távoztak estjeidről. Ők nem írtak le téged. Még akkor sem, ha megváltoztak az idők, ízlések, ha mind­annyian tapasztalhattuk is azt, hogy a hatvanas évek illúziói nem váltak valóra. Igen, le kellett vonnunk bizonyos következtetéseket, s te búvópatakként eltűn­tél a cigarettával telefüstölt klubok mélyén, a veled szo­lidáris népművelők fél­legális összejövetelein buk­kantál fel néha-néha. Kö­zönséged számontartott té­ged és nem volt hajlandó el­felejteni: csalódásuk maszk­jai alatt a te zenéddel akar­tad elsiratni fiatalságukat, a hatvanas évek „elveszített Édenét”, így voltál eltűnteb­ben is jelen a periférián, a közművelődés zugaiban, örö­kösen úton a megálmodott szebb jövő felé. Eltűntél, s mint annyi­szor, a költészethez fordul­tál, a kortárs költészet szá­modra sokat jelentő alkotói­hoz. Utassy Józsefhez, Szo­­kolay Zoltánhoz, Ratkó Jó­zsefhez, vagy a határon túli magyar líra jeleseihez: Szi­lágyi Domokoshoz, Magyari Lajoshoz, Gál Sándorhoz. Ki tudja, talán ez őrzött meg téged, ez adott olyan többletet e megzenésített versekben megnyilvánuló azonosulás-élmények, amivel túl lehet élni válságos idő­szakokat. Lemezeden mind a két ol­dal — a saját dalszövegeid, s a költők versei — különös erudícióval zeng, fölismer­­hetően a miénk, leírt negy­veneseké. Késői igazolása mindannak, amit szemünk­ben te képviselsz. Késői? Ne is törődj vele. Ebben az országban mindig mindenki elkésik. (Amiképp Ady is írta ...) Ebben az országban örökös hiánycikk a „tiszta forrás, szép szó” (József Attila is magyarázkodásra kénysze­rült, amikor a folyóiratának címét el kellett fogadtatnia „az ismeretlen olvasóval” ( hivatkozva arra, hogy a szép szó nemcsak „fölcico­­mázott kifejezést”, hanem erkölcsi irányultságot is je­lent), hiányzott az az egy szál virág, mely kiengesztel­hette volna az ismeretlen katonákat. S ha valakinek, neked jogod van megfordí­tani az önmagát éhhalálra ítélt ír terrorista, Bobby Sands halálára írott dalod­ban az „éhség szabadságát” —­ a „szabadság éhségére”. Jelképeinket — többek közt a piros-fehér-zöld színét — forrasztottad a torkunkra; a történelmi folyamatosság szörnyű terhét rázúdítva a cinikus jelenre. Hétköznapi félelmeinkről, egyedüllé­tünkről adtál hiteles és pon­tos helyzetjelentést: a többes szám első személy pátoszát szinte a porból, a mocsokból fölemelve a fényre. Újra át­élhető a Weöres Sándor vers, az Arany ágon ül a sármány lírai csodája, s fel­pezsdít Utassy József Tü­­zem! Lobogóm! versének ki­robbanó életkedve. S külö­nös felfedezés Hell István Hajnali éneke, mely Szergej Jeszenyin emlékére íródott, fölidézve a huszas évek „vodkavirágos” Oroszorszá­gát, egy nagy költő alkohol­ba fulladt tragédiáját. S új­ra lenyűgöz Juhász Ferenc Himnusztöredékének megze­nésítése, mely az egyetemes emberi és a magyar sorstra­gédia széttéphetetlen egysé­gét ragyogtatja fel elemi erővel. Ne feledjem: add át üd­vözletemet mélyhangú, nagyszerű kísérődnek, Kátai Zoltánnak. Máig megmarad bennem egy korai dalod a „doku­mentum emberről”. Szá­momra ez jelképpé, hazai bürokratáink találó megne­vezésévé vált. Akiknek da­laiddal hiába is beszéltél. Ám utóbb, évek múltán ke­gyeskedtek ráütni a pecsé­tet arra az engedélyre, amely végre közelebb enge­dett a szélesebb nyilvános­sághoz. Jóska! Látod, milyen szép az élet, végül ők sem tudtak leírni! Ha későn is eszmél­tek. Mindegy. Köszönjük meg nekik aláírásukat.­­Baráti szeretettel: Péntek Imre Nagy Benedek: Figyelő Saitos Lajos Hat haiku Szél, a szél, a szél szüntelen havat kavar — de már március! * * * Ó, a madarak, ők már a tavaszt érzik — fecske ficserél. * * * Már mag a földben, szemed az ágyásokon — hosszan figyeled. * * * Süppedő havon haza-hazatántorgó tékozló fiú. * * * Számolsz, számolok, mi marad életünkből — kezdjük elölről?! * * * Tanácstalan vagy, kivársz egy lépést előbb — majd egy másikat! 9. OLDAL címet cserél. Hátha sikerült valamit... Van mindig va­lami megható abban, ahogy pillanatokra megfeledkezünk (meg akarunk feledkez­ni) a valóságról. D. szemmel láthatóan „tiszta ideg”, felajzott nyíl. No nem (csak) a véletlen ta­lálkozástól. Megalomániásan ismételgeti ugyanazt, tudni­illik, hogy itt a kocsma mö­gött van randija valakivel, akivel elszámolni valója akadt. „Most hazavágom ...” — súgja oda nekünk moso­lyogva, mintha csak holmi tréfáról lenne szó. Ismerve D. önpusztító konokságát, tudjuk, hogy szó sincs itt tréfáról. Sört kérünk D.-nek, próbáljuk beszéltetni, hátha megszabadul magában attól a bosszúra kiéhezett másik­tól. Nehéz és fárasztó sze­rep az irgalmas szamaritánu­sé. Ripacsok litániája. Az ember legvégül önmagától undorodik a legjobban. D. mosolyogva hallgat bennünket, majd két korty között guminyelű, hosszú , pengéjű kést varázsol elő pulóvere ujjából. „Maradjon nálad a halel” — nyújtja felém a bökőt. Kifelé menet büszkén mutatom baráta­inknak, „pedagógiánk” kéz­zel fogható, szúrós bizony­ságát. Szó se róla, nem min­dennapi sikerélmény egy volt „pártfogónak”. Csak most, amikor mindezt írom, értem meg, hogy alighanem D. sajnált meg bennünket. T. J. :

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék