Fejér Megyei Hírlap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

S, OLDAl Fejér megyei pályamunkák Helytörténeti érdekességek Népünk múltjának, egykori életének és szokásainak jobb megismerése és megismertetése a hivatásos történészek, ré­gészek, néprajzkutatók feladata. Mellettük azonban a tova­tűnt idők sok helyi eseményére, érdekességére derítenek fényt azok a szorgos társadalmi munkások, akik községükben vagy városukban helytörténeti gyűjtőmunkával, kutatással foglalkoznak. Ezt igazolják évről évre az országos és me­gyénkénti történeti, valamint néprajzi pályázatok eredmé­nyei. A székesfehérvári múzeumba küldött, és már elbírált idei pályamunkák szintén számos értékes megállapítást és érdekességet tartalmaznak. Ezekből ismertetünk ízelítőül né­hányat. A sorsverte Perkáta Fűrész Gyula adonyi hely­­történeti kutató 1929-től 1941-ig a perkátai iskolában tanított, mostani pályázatá­ban ennek az időszaknak kutatási eredményeit ismer­tette. Perkáta egyike a legősibb megyei településeknek, ma­gyar lakosai mellé később kunok telepedtek. A török hadjáratok idején egyaránt el kellett menekülniük, az egész környék szörnyű pusz­tulás színhelye lett. A XVII. század derekán a törökök horvátokat és bosnyákokat telepítettek le, de rájuk is nehéz idők következtek. Perkáta házait nem csu­pán tűzvész pusztította, ha­nem furcsa módon még ár­víz is. 1934-ben leégett a községháza, ezzel a múlt igen sok írásos és tárgyi em­léke semmisült meg, ugyanis ott őrizték az 1712-től kelet­kezett iratokat. Szerencsére Fűrész Gyula korábban szá­mos adatot, szövegrészt már korábban kimásolt. Ezek közül különösen figyelemre méltók a régi egészségügyi helyzetről, a gyermekhalan­dóságról és a járványok pusztításairól szólók. Per­­kátán csak 1818-ban telepe­dett meg ,,kommenciós chi­­rurgus”, azaz szerződéses sebészorvos. Ebben az idő­ben elképesztő arányban a gyermekek több mint 60 százaléka nem érte meg a hatodik életévét. De még a század második felében is csak minden második gyer­mek számíthatott arra, hogy felnőtt lesz belőle. A múlt században ha­zánkban két nagy kolera­­járvány söpört végig, Per­­kátán naponta két-három ha­lottat kellett eltemetni. Kü­lönös sorscsapásként azon­ban 1855-ben Perkátát egy harmadik, rettegést és két­ségbeesést okozó járvány is sújtotta. Egy augusztus 20-i kimutatás szerint 1230 fek­vőbeteg volt a községben, te­hát a lakosságnak több mint egyharmada betegedett meg kolerában. Hogy a megdöb­bentő arányú járvány során hányan haltak meg, erről nincs adat a tanulmányban. Isztiméri furcsaságok Kovács Istvánna tanárnő az idős isztiméri lakosoktól az ottani német népszokások, a születéssel és gyermekkor­ral kapcsolatos hiedelmek emlékeit gyűjtötte össze. A gyermekek keresztelő­jén valamikor csak a bába és a keresztanya vett részt, az utóbbi titokban pénzt, vagy fülbevalót dugott a pe­lenkába. Az anyának a szü­lés után hat napig még az udvarra sem, hat hétig pe­dig a földekre nem volt sza­bad kimennie, mert az bajt, szerencsétlenséget okozott volna. Ugyanígy hat hóna­pig tilos volt a pelenkát a szabadban szárítani. Akadtak a babonás hiedel­meknek egy évig tartó ti­lalmai is. Úgy vélték, hogy egy esztendős kora előtt nem szabad a gyermeknek a körmét levágni — hanem csupán levágni (!) — mert különben megbetegszik. Ugyancsak betegség, baj fe­nyegeti azt a gyermeket, akit egyéves kora előtt eső ér. Ha a gyermek megbetege­dett, vízbe izzó parazsat szórtak és a beteg fejét en­nek gőze fölé tartották, hogy meggyógyuljon. Elterjedt vé­lekedés szerint a gyermek csak akkor reménykedhet későbbi, egészséges fogsor­ban, ha kihullott tejfogát háta mögé hajítja, és el­mondja (németül) a bűvös versikét: Egér, egér,­ hozz nékem vasfogat, adok néked csontfogat. A fiú és leánygyermekek sokáig egyforma, kezeslábas­alakú ruhát viseltek, a lá­nyoké megkülönböztetésül rózsaszínű volt. Tavasztól őszig a vasárnapok és ün­nepnapok kivételével mezít­láb jártak, az iskola első osztályában füzetük sem volt: palatáblára palavesz­­szővel írtak. Iskolatáskát csak a jómódúak gyermekei kaptak, a többiek elhasznált ruhadarabokból varrt, vagy kukorica-csuhéból font tás­kával siettek az iskolába. Csór és Mátyás király Madarász István Csór tör­ténetéről írt tanulmányában megemlékezik arról, hogy a település és környéke vala­ha a nevezetes „Choor” nemzetség birtoka volt. A nemzetség tagjai a király szolgálatában katonáskodtak, intézkedtek. Némelyikük igen magas méltóságba jutott, mint Péter fia Tamás, aki a XIV. században Csókakő és Gesztes várának kapitá­nya volt, majd főispán, ké­sőbb erdélyi vajda, a király bizalmasa. A cseri parasztok viszont azzal tűntek ki, hogy 1491-ben holmi középkori „földreform” követelésével a keresztes lovagok hatalmas birtokainak két pusztai ré­szét a hatalmasoknak ellen­szegülve el akarták foglalni. Országszerte ismeretes az álruhás Mátyás királyhoz fűződő adoma, amely sze­rint az étket kínáló kapzsi vendégfogadós azt állította, hogy „a csóri csukának nincs mája”. (A csóri tavakból napjainkban is évi 150—180 mázsa halat fognak ki a májustól.) Az adoma helyett Madarász István valóságos történelmi tényt részletez: az igazságos király és Beat­rix első találkozását. Beatrix, a nápolyi trón­örökös és későbbi király lánya még nem volt 17 éves, amikor eljegyezték Mátyás királlyal. Az ország előkelő uraiból összeállított nagy küldöttség utazott el érte, a magyar határon Mátyás any­ja, Szilágyi Erzsébet fogadta. A király Budáról Fehérvárra utazott, majd 1476. december 10-én fényes kísérettel Be­atrix elé sietett Csőrig, an­nak határában találkoztak. A rendkívüli műveltségű és szépségű hercegnő aranyozott és zöld bársonnyal ékesített hatlovas hintón érkezett, majd a találkozás után fehér lovas, a király pedig pej pa­ripáján tért Fehérvárra, ahol Beatrixot királynővé koro­názták. Az ünnepi találkozás színhelyén hagyott temérdek értékes holmi a csónaknak és más megjelenteknek szol­gált ajándékul. Sárbogárdi emlékek Az egykor jelentéktelen Tinód és Bogárd települések megnőttével és összeépülésé­­vel kialakult Sárbogárd múltjához számos irodalmi emlék tapad. Ezeket gyűj­tötte össze pályamunkájába három gimnazista lány: Tóth Kornélia, Szabó Ildikó és Somogyfoki Krisztina. Az irodalmi topográfiájuk­ban említett személyek egyi­ke Tompa Mihály, aki 1838. márciusától egy éven át, Horváth Dániel rektor mel­lett, a sárbogárdi iskolában tanítóskodott. A költő idő­sebb korában is gyakorta emlegette szeretettel ezt az évet, a sárbogárdiakat és „a gyönyörű Sárrétet sűrű káka és sás bokrainak ezer meg ezer vízimadarával.” Sárbo­gárd ugyanis számára az if­júkori nagy szerelem szép emlékeit jelentette. Az akkor már verselgető fiatalember halálosan beleszeretett a szép Mészöly Klárikába, de a szerelem nem teljesedhetett be:­­a jómódú földbirtokos lányával való házasságra a szegény segédtanító nem is gondolhatott. Viszont ké­sőbb, amikor már országos hírű és megbecsült költő volt, dedikálta köteteit és fényképét rendre megküldte egykori szerelmének. A ta­nulmány szerzői A gólyához költőjének olyan fényképére bukkantak, amely tudomásuk szerint eddig még ismeretlen volt. A sárbogárdi temetőben nyugszik az 1899-ben el­hunyt Boross Mihály író. Sírverse ezt közli: „Ó-Szőny szült engem, de Fehérvár vonza magához. Végre Bo­gárd fogadott, hamvam is ez fedi be. Mint író művelem irodalmunk mindenik ágát. Hetvenhét kötetem sírköve­mül hagyom itt.” A dicséretes tanulmány közli Boross Mihályról, hogy a szabadságharc kiemelkedő megyei alakja és alispánja volt. Kiegészítésül hadd tegyük hozzá: A hazafisága miatt oszt­rák börtönben szenvedett író a megye sajtótörténetének is kimagasló alakja. A mai új­ságírók úttörő elődükként tisztelik emlékét. Boross Mihály „lapvezére” volt az 1887-ben indult Fejérvári Hírlapnak, az első székesfe­hérvári napilapnak. FOR­TI— Hétvégi melléklet FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1937. NOVEMBER 14. SZÁMLA1 Bertók László: A kettészakadt villamos „Okosabb egy szál gyertyát gyújtani...” Az elmúlt években több­ször elmondhattuk, és leír­hattuk, hogy Bertók László költői pályája egyenletesen fejlődik, hogy a szemünk láttára változott, érlelődött legújabb líránk egyik figyel­met érdemlő teljesítménye. A versek mögött rokonszen­ves egyéniség áll. Olyan köl­tő, aki nem mond le a költői tett fontosságáról, de azt is tudja, hogy világunkban né­mileg mérséklődik ez a sze­rep. Legutóbb az 1985-ös Hóból a lábnyom című válogatott kötete mutatta föl ezeket az értékeket. Azóta is folyarfuk­­tosan jelen van Bertók az­ irodalmi életben, s minden­nek legújabb ékes bizonyíté­ka A kettészakadt villamos. Nem túlságosan bő a termés, bár nem is kevés. A nyolc­van oldal tudatosan szer­kesztett és megszűrt anyagot foglal magába. Ami szembe­tűnik: látványos fordu­lat ezúttal sem következett be a pályán, ám árnyalatokban akad különbség. Például az, hogy — korszakunk jelensé­geivel szinkronban — na­gyobb a feszültség, tragikus színekben gazdagabb az összkép. A cím mögött meghúzódó vers adja meg a kötet alap­hangját. Érdemes egészében idézni: ,A horzsolások foly­tonos varasodása, szélei, az álmodó bőrzsák, aki / tar­talmával nem azonos, a hi­ány, ami összemos, a földet éggel béleli. / Isten lebukó kémjei, ahol a hit zavarba hoz, a kettészakadt villa­mos, / mely maga elől térne ki, / a valóság esélyei, / ha az esemény széttapos, egy, akit a mind megszoroz de képtelen elosztani.” Emléke­zetes vers! A valóság esé­lyeit kutató költő törvény­szerűen hoz létre ilyen mű­veket. A „kettészakadtság” korunkban tipikus állapot — objektíve és szubjektíve, az egyén körülményeit és belső állapotait illetően egyaránt. Bertók László — mint min­den érdemes társa — az er­kölcs és a szellem hű embe­re. Válaszai nem lehetnek cinikusak, nem hunyhatja­ le a szemét, nem hallgathat a lét létező gondjairól. Belső parancs ez nála, s minden verséből érezzük ezt az erőt. Ez a külvilágra érzékeny tartás ugyanakkor létrehozza a lélek legbelsőbb titkainak lírai tükröződéseit is. Közéle­ti és intellektuális, szenvedé­lyes és tartózkodó egyidő­­ben Bertók versvilága. Egy­aránt reagál a legfontosabb társadalmi, emberi jelensé­gekre, de nem megy el a leghétköznapibb dolgok mellett sem. A Fölér a lé­lekig mélységei erről tanús­kodnak. Vágyódások és kéte­lyek kapnak itt hangot az első (,,Ha kimerülnek tarta­lékai, / vergődik a test a lé­lek szerint”) és az utolsó gondolat (,.s mikor megpró­bálja, már nem hiszi, / hogy térdelve fölér a lélekig.” kö­zött. Persze a külvilág és a személyes belvilág dolgai egyaránt jelen vannak a Ber­­tók-versben. A közeledő öre­gedés, az ötvenedik életév élményvilága, az életút fej­lődésvonala a biztos háttér. A korábbi „elmenni” vagy ,,itt maradni” kérdései már nem oly élesen jelentkeznek. „Talán még elmehetnék” -t olvassuk a Bármikor szólít­hatnak című vers utolsó strófája élén de ez magában rejti a tétovaságot, a bizony­talanságot is. Talán nem té­vedés azt állítani, hogy tár­­­sadalmi és egyéni kételyeit egyidőben fogalmazza meg a költő. A kételyek és a keser­vek kimondása persze nem lemondást és kiábrándultsá­­got jelent. Inkább a kérdező, a kételkedő, a gondolkodó ember jogos továbblépését, azt, hogy a hitet ennek elle­nére sem kell föladni. Ter­mészetes ugyanakkor, hogy konkrét kinttalálást nem várhatunk egy költőtől sem. Naiv illúziók nélkül, tiszta lelki­ismerettel aligha jelöl­­■het meg bárki ma ilyen ki­utat abból a társadalmi, er­kölcsi krízisből, melyben — bizony, már jóideje — élünk. Sokadszor kell rögzítenünk, hogy a költészet a tünetrög­zítésnél, a figyelemfölkeltés­­nél sokkal többet nem tehet ám ez nem éppen kevés. Nem kétséges, hogy az új Bertók-kötet ilyen költésze­tet mutat. Egyik kulcsgondolata — egy „higgadt kínai mondás” nyomán —: „Okosabb egy szál gyertyát gyújtani, / mint átkozni a nagy sötétséget...” (Egyszerűbb volna) Halk sza­vú, ám annál megszívlelen­dőbb erkölcsi tanulság! Hu­mánum van mögötte, s nem valamiféle — manapság ép­pen nem ritka — cinizmus, esetleg mindenen fölülemel­kedni akarás. Bertók ugyanis benne él a lét sűrűjében, s versei is ezt tükrözik. S „ha egyszerűbb volna ordítani”, akkor sem feledhetjük vele együtt, hogy célravezetőbb a ,.gyertyagyújtás”. Máskor persze, ha a tárgy (minden bizonnyal a Palme-gyilkos­­ság) úgy kívánja, tud ennél keményebben ítélkező lenni. A Vegyél egy pisztolyt és kövesd mögött a tehetetlen­séget érző ember keserűsége húzódik meg. Az újdonság erejével hat­nak a Magyar epigrammák. A műfaj alkalmas arra, hogy a valóság pillanataira frappáns módon reagáljunk. Ez történik itt is. Már annak idején, a folyóiratközléskor is sokan fölfigyeltek erre a cik­lusra, s r­ost, a szerkesztett könyv derekán még erőtelje­sebb az összkép. Közéletünk visszáságait, emberi kapcso­lataink gyöngéit tűzi toll­hegyre itt Bertók László — igen szellemesen. Nyolcva­nas éveink találó állapotrög­zítései az epigrammák, csat­tanóik célba találnak. ..S volt még cidrire stressz, rá válság, arra rakéta,­­ sok ri­zsa, áremelés, nyolcvanöt, év elején.” — csattan a vé­ge, a Nyolcvanöt. Már ko­rábban ezt írta költőnkről Rónay László: „... emberi tartalmai... felszikrázó iró­niájával és ritkán oldódó ke­ménységével olyan életér­zést, életszemléletet hordoz­nak, melyek felvértezhetnek a szenvedés elviselésére ...” S most, az epigrammák ezt a vonalat erősítik. S megint másképpen rea­gál a valóság változásaira a két további ciklus, az Ünnepi másod és A kijáratot építik. Egyre inkább mélyülnek a gondok és a gondolatok. Az egyén már-már a tudathasa­dásig számol (le) a kínokkal, melyek a Versfoltok a körös egyik részletében így jelen­nek meg: „Valaki váratlanul­­ kinyit egy ajtót, s önmagát látja lent, amint az ajtót nem képes kinyitni.” Nem véletlen, hogy a „versfoltok” mottója Pilinszkytől való. Az intenzitás, a drámaiság, a tömörség hasonló méretű, noha korábban ritkán gon­dolhattunk Bertók—Pilinszky párhuzamokra. Csupasz vers: világ ez már, a lehető leg­szikárabb formáig megy el a költő. A körök persze nála sosem zárulnak be, s ha az anyag úgy kívánja, akkor visszatér akár az élőbeszéd pontos érzékeltetéséhez is. (Pintér úr), de az esetleges bőbeszédűség hasonló tartal­makat rejt. Hiszen: „...ma­holnap nem lesz hely, ahová odasütne a nap, / ahová oda­­fekhetnénk, amikor torkig vagyunk már az egésszel.” Morális kérdései, huma­nista töprengései s a remény változatlan föl­ nem­ adása teszik igazán izgalmassá Bertók László legújabb köl­tészetét. (Magvető, 1987) BAKONYI ISTVÁN Bokros János Tragédia A kutya örök küzdelemben ostromolja a drótkerítést, foggal, körömmel marja, tépi, hogy túlnan, vagyis illendően, asztaltól, ágytól távolabb végezhesse a dolgát. Édenkertemnek kerítését konok haraggal drótozom naponta, kutyám elverem ... Ez az állat tragédiája. A többség Mindig azokat láthatod, akik ott vannak, jelen vannak az állomásokon, a nagygyűléseken, a meccseken, az eső eseményeken, a meglódult idő habfodrain. A többséget nem láthatod. A többség nem mutatja magát. A többség soha nincs jelen, csak a helyén a mélység rendszerében.

Next