Fejér Megyei Hírlap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
S, OLDAl Fejér megyei pályamunkák Helytörténeti érdekességek Népünk múltjának, egykori életének és szokásainak jobb megismerése és megismertetése a hivatásos történészek, régészek, néprajzkutatók feladata. Mellettük azonban a tovatűnt idők sok helyi eseményére, érdekességére derítenek fényt azok a szorgos társadalmi munkások, akik községükben vagy városukban helytörténeti gyűjtőmunkával, kutatással foglalkoznak. Ezt igazolják évről évre az országos és megyénkénti történeti, valamint néprajzi pályázatok eredményei. A székesfehérvári múzeumba küldött, és már elbírált idei pályamunkák szintén számos értékes megállapítást és érdekességet tartalmaznak. Ezekből ismertetünk ízelítőül néhányat. A sorsverte Perkáta Fűrész Gyula adonyi helytörténeti kutató 1929-től 1941-ig a perkátai iskolában tanított, mostani pályázatában ennek az időszaknak kutatási eredményeit ismertette. Perkáta egyike a legősibb megyei településeknek, magyar lakosai mellé később kunok telepedtek. A török hadjáratok idején egyaránt el kellett menekülniük, az egész környék szörnyű pusztulás színhelye lett. A XVII. század derekán a törökök horvátokat és bosnyákokat telepítettek le, de rájuk is nehéz idők következtek. Perkáta házait nem csupán tűzvész pusztította, hanem furcsa módon még árvíz is. 1934-ben leégett a községháza, ezzel a múlt igen sok írásos és tárgyi emléke semmisült meg, ugyanis ott őrizték az 1712-től keletkezett iratokat. Szerencsére Fűrész Gyula korábban számos adatot, szövegrészt már korábban kimásolt. Ezek közül különösen figyelemre méltók a régi egészségügyi helyzetről, a gyermekhalandóságról és a járványok pusztításairól szólók. Perkátán csak 1818-ban telepedett meg ,,kommenciós chirurgus”, azaz szerződéses sebészorvos. Ebben az időben elképesztő arányban a gyermekek több mint 60 százaléka nem érte meg a hatodik életévét. De még a század második felében is csak minden második gyermek számíthatott arra, hogy felnőtt lesz belőle. A múlt században hazánkban két nagy kolerajárvány söpört végig, Perkátán naponta két-három halottat kellett eltemetni. Különös sorscsapásként azonban 1855-ben Perkátát egy harmadik, rettegést és kétségbeesést okozó járvány is sújtotta. Egy augusztus 20-i kimutatás szerint 1230 fekvőbeteg volt a községben, tehát a lakosságnak több mint egyharmada betegedett meg kolerában. Hogy a megdöbbentő arányú járvány során hányan haltak meg, erről nincs adat a tanulmányban. Isztiméri furcsaságok Kovács Istvánna tanárnő az idős isztiméri lakosoktól az ottani német népszokások, a születéssel és gyermekkorral kapcsolatos hiedelmek emlékeit gyűjtötte össze. A gyermekek keresztelőjén valamikor csak a bába és a keresztanya vett részt, az utóbbi titokban pénzt, vagy fülbevalót dugott a pelenkába. Az anyának a szülés után hat napig még az udvarra sem, hat hétig pedig a földekre nem volt szabad kimennie, mert az bajt, szerencsétlenséget okozott volna. Ugyanígy hat hónapig tilos volt a pelenkát a szabadban szárítani. Akadtak a babonás hiedelmeknek egy évig tartó tilalmai is. Úgy vélték, hogy egy esztendős kora előtt nem szabad a gyermeknek a körmét levágni — hanem csupán levágni (!) — mert különben megbetegszik. Ugyancsak betegség, baj fenyegeti azt a gyermeket, akit egyéves kora előtt eső ér. Ha a gyermek megbetegedett, vízbe izzó parazsat szórtak és a beteg fejét ennek gőze fölé tartották, hogy meggyógyuljon. Elterjedt vélekedés szerint a gyermek csak akkor reménykedhet későbbi, egészséges fogsorban, ha kihullott tejfogát háta mögé hajítja, és elmondja (németül) a bűvös versikét: Egér, egér, hozz nékem vasfogat, adok néked csontfogat. A fiú és leánygyermekek sokáig egyforma, kezeslábasalakú ruhát viseltek, a lányoké megkülönböztetésül rózsaszínű volt. Tavasztól őszig a vasárnapok és ünnepnapok kivételével mezítláb jártak, az iskola első osztályában füzetük sem volt: palatáblára palaveszszővel írtak. Iskolatáskát csak a jómódúak gyermekei kaptak, a többiek elhasznált ruhadarabokból varrt, vagy kukorica-csuhéból font táskával siettek az iskolába. Csór és Mátyás király Madarász István Csór történetéről írt tanulmányában megemlékezik arról, hogy a település és környéke valaha a nevezetes „Choor” nemzetség birtoka volt. A nemzetség tagjai a király szolgálatában katonáskodtak, intézkedtek. Némelyikük igen magas méltóságba jutott, mint Péter fia Tamás, aki a XIV. században Csókakő és Gesztes várának kapitánya volt, majd főispán, később erdélyi vajda, a király bizalmasa. A cseri parasztok viszont azzal tűntek ki, hogy 1491-ben holmi középkori „földreform” követelésével a keresztes lovagok hatalmas birtokainak két pusztai részét a hatalmasoknak ellenszegülve el akarták foglalni. Országszerte ismeretes az álruhás Mátyás királyhoz fűződő adoma, amely szerint az étket kínáló kapzsi vendégfogadós azt állította, hogy „a csóri csukának nincs mája”. (A csóri tavakból napjainkban is évi 150—180 mázsa halat fognak ki a májustól.) Az adoma helyett Madarász István valóságos történelmi tényt részletez: az igazságos király és Beatrix első találkozását. Beatrix, a nápolyi trónörökös és későbbi király lánya még nem volt 17 éves, amikor eljegyezték Mátyás királlyal. Az ország előkelő uraiból összeállított nagy küldöttség utazott el érte, a magyar határon Mátyás anyja, Szilágyi Erzsébet fogadta. A király Budáról Fehérvárra utazott, majd 1476. december 10-én fényes kísérettel Beatrix elé sietett Csőrig, annak határában találkoztak. A rendkívüli műveltségű és szépségű hercegnő aranyozott és zöld bársonnyal ékesített hatlovas hintón érkezett, majd a találkozás után fehér lovas, a király pedig pej paripáján tért Fehérvárra, ahol Beatrixot királynővé koronázták. Az ünnepi találkozás színhelyén hagyott temérdek értékes holmi a csónaknak és más megjelenteknek szolgált ajándékul. Sárbogárdi emlékek Az egykor jelentéktelen Tinód és Bogárd települések megnőttével és összeépülésével kialakult Sárbogárd múltjához számos irodalmi emlék tapad. Ezeket gyűjtötte össze pályamunkájába három gimnazista lány: Tóth Kornélia, Szabó Ildikó és Somogyfoki Krisztina. Az irodalmi topográfiájukban említett személyek egyike Tompa Mihály, aki 1838. márciusától egy éven át, Horváth Dániel rektor mellett, a sárbogárdi iskolában tanítóskodott. A költő idősebb korában is gyakorta emlegette szeretettel ezt az évet, a sárbogárdiakat és „a gyönyörű Sárrétet sűrű káka és sás bokrainak ezer meg ezer vízimadarával.” Sárbogárd ugyanis számára az ifjúkori nagy szerelem szép emlékeit jelentette. Az akkor már verselgető fiatalember halálosan beleszeretett a szép Mészöly Klárikába, de a szerelem nem teljesedhetett be:a jómódú földbirtokos lányával való házasságra a szegény segédtanító nem is gondolhatott. Viszont később, amikor már országos hírű és megbecsült költő volt, dedikálta köteteit és fényképét rendre megküldte egykori szerelmének. A tanulmány szerzői A gólyához költőjének olyan fényképére bukkantak, amely tudomásuk szerint eddig még ismeretlen volt. A sárbogárdi temetőben nyugszik az 1899-ben elhunyt Boross Mihály író. Sírverse ezt közli: „Ó-Szőny szült engem, de Fehérvár vonza magához. Végre Bogárd fogadott, hamvam is ez fedi be. Mint író művelem irodalmunk mindenik ágát. Hetvenhét kötetem sírkövemül hagyom itt.” A dicséretes tanulmány közli Boross Mihályról, hogy a szabadságharc kiemelkedő megyei alakja és alispánja volt. Kiegészítésül hadd tegyük hozzá: A hazafisága miatt osztrák börtönben szenvedett író a megye sajtótörténetének is kimagasló alakja. A mai újságírók úttörő elődükként tisztelik emlékét. Boross Mihály „lapvezére” volt az 1887-ben indult Fejérvári Hírlapnak, az első székesfehérvári napilapnak. FORTI— Hétvégi melléklet FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1937. NOVEMBER 14. SZÁMLA1 Bertók László: A kettészakadt villamos „Okosabb egy szál gyertyát gyújtani...” Az elmúlt években többször elmondhattuk, és leírhattuk, hogy Bertók László költői pályája egyenletesen fejlődik, hogy a szemünk láttára változott, érlelődött legújabb líránk egyik figyelmet érdemlő teljesítménye. A versek mögött rokonszenves egyéniség áll. Olyan költő, aki nem mond le a költői tett fontosságáról, de azt is tudja, hogy világunkban némileg mérséklődik ez a szerep. Legutóbb az 1985-ös Hóból a lábnyom című válogatott kötete mutatta föl ezeket az értékeket. Azóta is folyarfuktosan jelen van Bertók az irodalmi életben, s mindennek legújabb ékes bizonyítéka A kettészakadt villamos. Nem túlságosan bő a termés, bár nem is kevés. A nyolcvan oldal tudatosan szerkesztett és megszűrt anyagot foglal magába. Ami szembetűnik: látványos fordulat ezúttal sem következett be a pályán, ám árnyalatokban akad különbség. Például az, hogy — korszakunk jelenségeivel szinkronban — nagyobb a feszültség, tragikus színekben gazdagabb az összkép. A cím mögött meghúzódó vers adja meg a kötet alaphangját. Érdemes egészében idézni: ,A horzsolások folytonos varasodása, szélei, az álmodó bőrzsák, aki / tartalmával nem azonos, a hiány, ami összemos, a földet éggel béleli. / Isten lebukó kémjei, ahol a hit zavarba hoz, a kettészakadt villamos, / mely maga elől térne ki, / a valóság esélyei, / ha az esemény széttapos, egy, akit a mind megszoroz de képtelen elosztani.” Emlékezetes vers! A valóság esélyeit kutató költő törvényszerűen hoz létre ilyen műveket. A „kettészakadtság” korunkban tipikus állapot — objektíve és szubjektíve, az egyén körülményeit és belső állapotait illetően egyaránt. Bertók László — mint minden érdemes társa — az erkölcs és a szellem hű embere. Válaszai nem lehetnek cinikusak, nem hunyhatja le a szemét, nem hallgathat a lét létező gondjairól. Belső parancs ez nála, s minden verséből érezzük ezt az erőt. Ez a külvilágra érzékeny tartás ugyanakkor létrehozza a lélek legbelsőbb titkainak lírai tükröződéseit is. Közéleti és intellektuális, szenvedélyes és tartózkodó egyidőben Bertók versvilága. Egyaránt reagál a legfontosabb társadalmi, emberi jelenségekre, de nem megy el a leghétköznapibb dolgok mellett sem. A Fölér a lélekig mélységei erről tanúskodnak. Vágyódások és kételyek kapnak itt hangot az első (,,Ha kimerülnek tartalékai, / vergődik a test a lélek szerint”) és az utolsó gondolat (,.s mikor megpróbálja, már nem hiszi, / hogy térdelve fölér a lélekig.” között. Persze a külvilág és a személyes belvilág dolgai egyaránt jelen vannak a Bertók-versben. A közeledő öregedés, az ötvenedik életév élményvilága, az életút fejlődésvonala a biztos háttér. A korábbi „elmenni” vagy ,,itt maradni” kérdései már nem oly élesen jelentkeznek. „Talán még elmehetnék” -t olvassuk a Bármikor szólíthatnak című vers utolsó strófája élén de ez magában rejti a tétovaságot, a bizonytalanságot is. Talán nem tévedés azt állítani, hogy társadalmi és egyéni kételyeit egyidőben fogalmazza meg a költő. A kételyek és a keservek kimondása persze nem lemondást és kiábrándultságot jelent. Inkább a kérdező, a kételkedő, a gondolkodó ember jogos továbblépését, azt, hogy a hitet ennek ellenére sem kell föladni. Természetes ugyanakkor, hogy konkrét kinttalálást nem várhatunk egy költőtől sem. Naiv illúziók nélkül, tiszta lelkiismerettel aligha jelöl■het meg bárki ma ilyen kiutat abból a társadalmi, erkölcsi krízisből, melyben — bizony, már jóideje — élünk. Sokadszor kell rögzítenünk, hogy a költészet a tünetrögzítésnél, a figyelemfölkeltésnél sokkal többet nem tehet ám ez nem éppen kevés. Nem kétséges, hogy az új Bertók-kötet ilyen költészetet mutat. Egyik kulcsgondolata — egy „higgadt kínai mondás” nyomán —: „Okosabb egy szál gyertyát gyújtani, / mint átkozni a nagy sötétséget...” (Egyszerűbb volna) Halk szavú, ám annál megszívlelendőbb erkölcsi tanulság! Humánum van mögötte, s nem valamiféle — manapság éppen nem ritka — cinizmus, esetleg mindenen fölülemelkedni akarás. Bertók ugyanis benne él a lét sűrűjében, s versei is ezt tükrözik. S „ha egyszerűbb volna ordítani”, akkor sem feledhetjük vele együtt, hogy célravezetőbb a ,.gyertyagyújtás”. Máskor persze, ha a tárgy (minden bizonnyal a Palme-gyilkosság) úgy kívánja, tud ennél keményebben ítélkező lenni. A Vegyél egy pisztolyt és kövesd mögött a tehetetlenséget érző ember keserűsége húzódik meg. Az újdonság erejével hatnak a Magyar epigrammák. A műfaj alkalmas arra, hogy a valóság pillanataira frappáns módon reagáljunk. Ez történik itt is. Már annak idején, a folyóiratközléskor is sokan fölfigyeltek erre a ciklusra, s rost, a szerkesztett könyv derekán még erőteljesebb az összkép. Közéletünk visszáságait, emberi kapcsolataink gyöngéit tűzi tollhegyre itt Bertók László — igen szellemesen. Nyolcvanas éveink találó állapotrögzítései az epigrammák, csattanóik célba találnak. ..S volt még cidrire stressz, rá válság, arra rakéta, sok rizsa, áremelés, nyolcvanöt, év elején.” — csattan a vége, a Nyolcvanöt. Már korábban ezt írta költőnkről Rónay László: „... emberi tartalmai... felszikrázó iróniájával és ritkán oldódó keménységével olyan életérzést, életszemléletet hordoznak, melyek felvértezhetnek a szenvedés elviselésére ...” S most, az epigrammák ezt a vonalat erősítik. S megint másképpen reagál a valóság változásaira a két további ciklus, az Ünnepi másod és A kijáratot építik. Egyre inkább mélyülnek a gondok és a gondolatok. Az egyén már-már a tudathasadásig számol (le) a kínokkal, melyek a Versfoltok a körös egyik részletében így jelennek meg: „Valaki váratlanul kinyit egy ajtót, s önmagát látja lent, amint az ajtót nem képes kinyitni.” Nem véletlen, hogy a „versfoltok” mottója Pilinszkytől való. Az intenzitás, a drámaiság, a tömörség hasonló méretű, noha korábban ritkán gondolhattunk Bertók—Pilinszky párhuzamokra. Csupasz vers: világ ez már, a lehető legszikárabb formáig megy el a költő. A körök persze nála sosem zárulnak be, s ha az anyag úgy kívánja, akkor visszatér akár az élőbeszéd pontos érzékeltetéséhez is. (Pintér úr), de az esetleges bőbeszédűség hasonló tartalmakat rejt. Hiszen: „...maholnap nem lesz hely, ahová odasütne a nap, / ahová odafekhetnénk, amikor torkig vagyunk már az egésszel.” Morális kérdései, humanista töprengései s a remény változatlan föl nem adása teszik igazán izgalmassá Bertók László legújabb költészetét. (Magvető, 1987) BAKONYI ISTVÁN Bokros János Tragédia A kutya örök küzdelemben ostromolja a drótkerítést, foggal, körömmel marja, tépi, hogy túlnan, vagyis illendően, asztaltól, ágytól távolabb végezhesse a dolgát. Édenkertemnek kerítését konok haraggal drótozom naponta, kutyám elverem ... Ez az állat tragédiája. A többség Mindig azokat láthatod, akik ott vannak, jelen vannak az állomásokon, a nagygyűléseken, a meccseken, az eső eseményeken, a meglódult idő habfodrain. A többséget nem láthatod. A többség nem mutatja magát. A többség soha nincs jelen, csak a helyén a mélység rendszerében.