Fejér Megyei Hírlap, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-28 / 258. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1989. OKTÓBER 28. PÉNTEK Tehetségnevelés - társadalmi felelősség A siker­sztori Az elmúlt évtizedek ügyeletes pedagógiai problémája, a hát­rányos helyzetű gyerekek felzárkóztatása a szakemberek nagy részének véleménye szerint kudarcot vallott. Meghiú­sult, illetve kevés eredménnyel járt a hozott hátrányok meg­szüntetésére tett erőfeszítések nagy része, ugyanakkor nem jutott idő a tehetséges gyerekek felfedezésére, nevelésére sem. Nyilvánvaló ma már, hogy kiemelkedő koponyákra — sürgető társadalmi, gazdasági bajaink megoldása miatt is — szükségünk van, a tehet­ségek értéke — társadalmi hasznuk szerint — nő. A nevelésük a közoktatás dol­ga, de annak a közművelő­dési intézményrendszernek is vannak ebben feladatai, amely a gyereket társadalmi környezetként körülveszi. Ezért tűzte tanácskozása fő témájául a tehetséggondo­zást a Magyar Könyvtárosok Egyesületének if­júsági szek­ciója, amely a múlt hét vé­gén Székesfehérváron ülé­sezett, dr. Nagy Attilának, a szekció vezetőjének elnökle­tével. _________ A jéghegy csúcsa Mi a tehetség? A termé­szet adománya vagy társa­dalmi termék? Mindkettő — szólt Kádárné dr. Fülöp Ju­dit kandidátus válasza — tehetség az, aki az adottsá­gait maximálisan kiművelte. Tanítás és tanulás eredmé­nye, társadalmi tennék, hi­szen tanárok, szülők nélkül semmibe vész. Egy ország tehetség­állománya olyan, akár a jéghegy csúcsa­, csak az emberek látszanak, mö­göttük láthatatlan a pedagó­giai apparátus, a szülőket felnevelő társadalmi közös­séghálózat. Minél többféle készség lé­tezik, annál többféle tehetség van, értékük a készség tár­sadalmi haszna szerint vál­tozik. Ma tehetségesnek mondják azt, aki a nyelv­tudásban, zenében, sportban, matematikában kitűnik, de általában nem ismerik el az empátia (vagyis az azonosu­lási) készséget, a szervező­­készséget, pedig sokféle te­hetség készségrendszerébe épülhetnek be. Hogyan terem a sikerember? Amerikai professzor, Ben­jamin Bloom tanulmányára hivatkozott dr. Fülöp Judit, amikor a tehetség nevelésé­nek receptjéről beszélt. „Végy egy csomó sikerem­bert és kérdezd meg őket, hogyan lettek azzá?” Száz­­huszan válaszoltak a kutató kérdéseire, és azonos törté­netet mondtak el. Az úszók, teniszezők, szob­rászok, koncertzongoristák, kutató matematikusok és neurológus biológusok meleg családi légkörben nevelked­tek, ahol szerették, tisztelték a gyerekeket. A szülők álta­lában ismerték, szerették a tárgyat, és a gyerek is ér­deklődött. Első leckéiket otthon kapták, majd olyan tanárokat kerestek nekik, akik jutalommal, szeretettel, mosolygással, dicsérettel ta­nították a kisgyereket, és olyan feladatokat adtak ne­kik, amikhez erőfeszítés kellett ugyan, de teljesíteni lehetett őket. A szülő ez el­ső gyakorolgatásokba bese­gített, jó kapcsolatban volt a tanárral, munkamorált, mintát adott a gyereknek, aki ilyen feltételek mellett megszerette a tárgyat és jobban teljesített. A második és a harmadik szakaszban, középiskolában, főiskolán szigorú, követelő, tárgyát, témáját mester-, művészfokon ismerő tanárok álltak a fiatalok mellett, akik hatalmas energiákat fektettek be a tanulásba. Einsteint idézve a tehetség tíz százalék inspiráció és kilencven százalék perspi­­ráció — azaz izzadság. Tehetséggyilkos iskolarendszer? A tehetségnevelésre össz­pontosító iskolának tehát így kellene felépülnie: az általános- vagy anyaiskola (alma mater) kibontja a gyerekben lévő készségeket, sokoldalúan, szeretettel ké­pez. A meleg, elfogadó lég­körben a gyerek megszereti, amit csinál, és később már áldozatot is kész hozni érte. Csak ezután következhet az intenzív tanulási szakasz. Zseni természetesen csak nagyon kevés emberből lesz, de nagyon sok tehetséges ember lehetne, ha egyénileg lenne képes velük foglalkoz­ni az iskola. A mai magyar oktatási rendszer erre Ina képtelen, alkalmatlan. Alkalmatlan elsősorban azért, mert nincs pénze ar­ra, hogy a legjobb pedagógu­sokat megtartsa a pályán. Ha a tanár képzetlen, nem tud­ja irányítani a gyerek ta­nulási munkáját, éppen a tudás becsülete vész el, és károsul a tannulási motivá­ció is. Mégis, vannak tehetségek a magyar iskolákban, és el­sősorban azért, mert vannak még jó iskoláink. Ezek az iskolák gyakran, pejoratív értelemben kapják meg­ a címkét: „elit iskola”. Ezek­ben az iskolákban az órán a tanulás, a tanár és a gye­rekközösség közös élménye. Itt a tanárok, mesterek és művészek, hisznek abban, hogy a gyerekek egész sze­mélyisége a fontos, hisznek abban, hogy az ember ké­pezhető, nevelhető — ezért aztán itt rengeteg tehetség is terem. A magyar oktatásnak ma nincs túl nagy esélye arra, hogy jelentős anyagi erők segítsék a tanári kontrasze­lekció megállítását. A neve­lésiben egyre tö­bb háramlik vissza a családra, felelőssé­ge és anyagi áldozata szük­séges ahhoz hogy kibonta­koztassa a gyerekekben rej­lő képességeket. És az iskola? Viselje el sa­ját tehetséges tanárait, ne nézze se őrültnek, se varázs­lónak őket, hanem egysze­rűen hagyja, hadd dolgozza­nak. Farkas Eszter Álmos István estje Munkásköltő a zöld szalonban Nem csalás, nem ámítás, tényleg van ilyen: munkás­költő. Nem attól költő, hogy munkás, mint három és fél évtizeddel lehetett volna, s­­ nem is attól munkás, hogy költő­t senki sem szponzo­rálja. A Megyei Művelődési Köz­pont gyér közönségérdeklő­déstől kísért dicséretes­ kez­deményezése Álmos István szerződ­éstjén megcáfolta a kezdeteket: alig lehetett be­férni a terembe. Az esemény főszereplőjét, noha sem kö­tete, sem boldog őse, sokan ismerik Fehérváron, mert két évtizednél több ideje, hogy publikál. (Kortárs, Je­lenkor, Új Forrás, Alföld, Tiszatáj... leggyakrabban azonban Fejér Megyei Hír­lap.) A zöld szalon annak elle­nére zsúfolásig megtelt. Mert sok drukkere van Ál­mos poézisének megyeszék­helyünkön. Szikár, szomorú sorokat ír. Nemzedéke lírai krónikáját. Szerzői estjén egyben 45. születésnapját is köszöntötték ismerői, Pi­linszky ércbe vésett gem­mákhoz hasonlatos költemé­nyeivel rokon furcsa, mor­­molásszerű dalait. Álmos István a Videoton Rákóczi üzemében szerelő, szakképzettségét tekintve mechanikai műszerész. Vi­lágéletében fizikai munká­ból élt, nem a legjobban, mint általában azok, akik ily módon élnek akár fizi­kai, akár szellemi munká­sok, s ez oknál fogva kissé alábecsültek. Álmosnak esze­­ágában sincs panaszkodni emiatt. Lajstromoz pusztán, összeszorított fogakkal, ke­rülvén a nyavalygást férfi­módon. „Uram — tervedből ki­hagytál — én kurucnak szü­lettem — labanccá tettél — szekered tolni — így voltam jó — most teremts romjaid­ra — ha van még megbízha­tó —■ bástyád” — teszi szó­vá egyik dallamtalan dalá­ban. Majd azt észrevételezi, hogy „örökre álmatlan ma­radsz — hátadon a látha­tatlan korbácsok suhogása, akár a barmok nyakán a seb gyógyíthatatlan...” — S így oldja föl a gyötrelmet­ .Végül ebben a gyötrődésben nem marad más csak a sze­relem — a katona befüg­­gönyzi vele a laktanya abla­kát ...” — Ércesen komor megoldás. Álmos István köl­tészete úgy emelkedik ki él­ményei (korunk, mindannyi­unk élményei) fölé, akár egy karcsú, magányos virág, mely szépségében legyőzhe­tetlen. A költő verseit az igazi átélés szándékával tolmá­csolták a Látó­kör irodalmi színpad tagjai: Bobory Zol­tán, Király Anna, Horváth Annamária, F. Horváth Gyu­la, Bóna István, Koncz Ká­roly, Murányi Ottó. Álmos költészete kötetért kiált ha az országos kiadók túlterheltek, akkor helyi — Fejér megyei — kiadásért, melynek díszéül válna. (ász) Az est vendégeinek Bakonyi István beszélt a költőről Művelődéspolitika Kollégiumi dilemmák Egy haldokló verseny­mozgalom Már több mint egy évtize­de elkezdődött és a kollégiu­mok fejlődését segítő hagyo­mánnyá vált az az országos versenymozgalom, melyet a Művelődési Minisztérium a KISZ Központi Bizottsággal együtt hirdetett meg. Me­gyénk középiskolai kollégiu­mai sikeresen állták meg he­lyüket e nemes versengés­ben, két kiváló kollégiumi cím is birtokukban van: a székesfehérvári Kállai és a seregélyesi kollégiumé. A megyei oklevélszerző ver­seny során nem egy kollégium szerzett sorozatban, több éven keresztül aranyokleve­let, és jó esélyük lenne akár a harmadik kiváló cím elnye­résére. Ha indítanának a megyei szervek ilyen ver­senyt, mert ez ugyanis előfel­tétele az országos versenybe való nevezésnek! Mi az oka mégis e bizonytalanságnak? A KISZ megyei bizottsága, erejéhez mérten, támogatta, szervezte a megyei minősítő­­versenyeket, minden évben összehívta az értékelő bizott­ságokat,­­ akik eldöntötték, melyik kollégium milyen mi­nősítést kapjon. Természete­sen az oklevelek mellé juta­­lom is jár, mint általában minden egyéb verseny díja­zásánál. Az anyagi támoga­­gatást a megyei tanács nyúj­totta bár ez az utóbbi évek­ben akadozott. Volt olyan év, amikor nem volt pénzmarad­vány, s az előre megígért jutalom elmaradt. Amíg az ifjúságpolitikai alapot a KISZ kezelte, tu­dott e célokra pénzt átcso­portosítani, de amióta a kor­mányzati szervek úgy dön­töttek hogy pályázati úton a megyei ifjúsági és sporthiva­talok osztják el a pénzeszkö­zöket, azóta nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi tá­mogatás is megszűnt! Pedig sok megye van az országban, ahol ez az átszervezés aka­dálymentesen bonyolódott le, legalábbis a megyei kollé­giumi versenyek szempont­jából ... A KISZ megyei bi­zottsága most (is!) fut a pénz után támogatót keresne. Ta­lán kár a fáradságért, hiszen a mostohagyermekek, a kol­légiumok sokszor hátrány­ban voltak az utóbbi egy-két évtizedben az édesgyerme­­kekkel, az iskolákkal szem­ben. Í Így nem csoda, ha a kollé­giumvezetők megyei munka­­közössége is úgy vélekedett a legutóbbi értekezletén, hogy a ,,versenyt” ebben a formá­ban már nem érdemes to­vább erőltetni. Talán a KISZ- en kívül már senkit sem ér­dekel a megyében igazán: lesz-e a jövőben megyei kol­légiumi verseny, pedig Fejér megyében a mozgalom hosz­­szú évekig nagy mértékben hozzájárult a kollégiumok fejlődéséhez, fejlesztéséhez, a nevelő-oktató munka mind színvonalasabb végzéséhez. Aki indít egy versenyt, az gondoskodjék a díjazásról is, hangzott el egy felelős ve­zető szájából az idézett kije­lentés. Talán igaza van. Ak­kor hát a kérelmet egy új címzetthez kell továbbítani: az MM-shez és a KISZ KB- hoz? A versenykálvária kül­ső és belső harcainak ered­ményeként a venicei kollégi­um nevelőtestülete és kollé­gista diákjainak többsége küldöttgyűlése már május­ban úgy döntött, hogy nem kíván nevezni az 1988—89-es tanévben, sem a kiváló kol­légium címért folyó orszá­gos vetélkedőbe, sem pedig a már haldokló megyeibe. .. Úgy tudom, ebben nem va­gyunk egyedül. Eddig még egyetlen kollégiumi közösség sem jelezte részvételi szán­dékát. Dr. Sárai László ­­n­i .... Óvakodj a fanatikusoktól... Nehéz bestsellert nem írni — meglehet, jómagam ve­tem először papírra ebben a furcsa összefüggésben azt a sokat idézett megállapítást, amely eredetileg tudvalévően a szatíraírásra vonatkozott. Tehát: könnyű tollal igencsak nehéz manapság sikerkönyvet nem írni. És ezt, sajnos, nem én találtam ki. Ez maga a valóság. Vannak kivételesen ritka pillanatok azonban az iroda­lomban — és főként­ a könyvkiadásban — amikor a siker magas irodalmi értékkel találkozik. Ilyen szerencsés ta­lálkozásnak lehet tanúja immár a magyar olvasó is, aki az Árkádia Kiadó jóvoltából saját anyanyelvén olvashatja az utóbbi évtized egyik leghangosabb könyv-világsikerét, Umberto Eco A rózsa neve című alkotását. Elfogult lévén, bevallom, saját nemzeti irodalmunk vi­lágirodalmi rangú­­alkotásai iránt, nekem különösen nagy örömöt okozott ez a megkésett találkozás a bolognai egye­temi tanár bestsellere lett irodalmi kirándulásával. Ne­héz lett volna ugyanis nem fölismernem a szellemi rokon­ságot a tudós itáliai szemiotika-professzor regénye és a mi Szerb Antalunk könyve, A Pendragon legenda között. Szerb Antalt remélhetően nemigen kell bemutatnom egy irodalmi esszé olvasójának, úgyis fogja tudni róla: a két világháború közti magyar irodalom talán legtudósabb regényírója volt. S ha a professzori címhez nem kötődne szükségszerűen egyetemi katedra, irodalomtudósi rangján, azt hiszem, bátran nevezhetnénk „Prof. Szerb Antalnak” is. Miben érhető tetten a rokonság? (Amelyben, persze, világért sem foglaltatik benne az utánérzés vádja. Um­berto Eco lényegesen magasabb irodalmi közegben létezik annál, ahol az efféle közönséges jelenségek előfordulhat­nak.) Mindenekelőtt az írói téma megközelítésének a moz­zanatában, Umberto Eco — amiként Szerb Antal is — láthatóan a játék könnyed szépségéért merítkezik meg a „krimi” alantas régióiban. Tizennegyedik századi sztorija — ugyan­olyan figyelmet bilincselő vonalvezetéssel, mint A Pend­ragon legenda históriája — épp ezért rengeteg elemet sodor i magával a művelődéstörténeti esszék világából. Amiképp Szerb Antalt a Rózsakereszt­ körüli kutatásai indíttatták a téma huszadik századi „bűnügyi történet­ként” való feldolgozására, azonképpen Eco könyvéből is kiérződik a bibliofil ember könyvimádata, szenvedélyes érzelmi kötődése a régi fóliánsok, kódexek, pergamen­­tekercsek világához. (Csak nem a British Múzeum könyv­tára, hanem egy észak-itáliai kolostori könyvtár szolgál hátterűl, ürügyüs érzelem­ nyilvánításához.) A téma rokonságáról talán fölösleges is külön szaporíta­ni a szót. A titokzatosság, a rejtettség, amely a felvilá­gosodás előtti művelődéstörténeti korokban a tudományt általában jellemezte, szinte sugallja a rejtvényfejtő játék, a krimi szálainak hozzáigazítását. Maradna végül a közös tőről fakadó etikai következte­tés. Szerb Antal a világháborúra készülődő fasizmus ár­nyékában lelt rá a maga igazságára, a tudós felelősségére. Umberto Eco a háború utáni atomfegyverkezési hajsza halálos fenyegetettségében mondja ki a maga összefüggé­sét: nem mindegy, hogy a tudás mikor és milyen kezekbe jut, s javára vagy ellenére fordítódik-e az emberiségnek. Óvakodj a fanatikusoktól, akár ördögök, akár szentek — vélekedik Eco, — mert ők rántanak bennünket rom­lásba. Figyelemreméltó, hogy nem a tudás magányos tornyá­ba zárkózott bibliofil értelmiségi véleménye ez, hanem, a szenvedő emberiséget nemzetekfeletti emberséggel szánó humanistáé.­­Miért tartott 1980-tól 1988-ig, amíg szava — ez a köny­­nyed szellemi játék ürügyén kimondott igaz szó — Észak- Itáliából Pannóniába érkezett? Mára akár egy másik esszé tárgya lehetne. A fontos: végre eljutott. Mégpedig az európai irodalomnak abban a fontos, máig haladónak és érvényesnek minősíthető von­ulatában, amelynek — Szerb Antallal, Babits vagy Kosztolányi ré­vén — a mi irodalmunkban is erősek a gyökerei. Mekis János Nemzetközi­­ színjátszó napok­ ­ Székesfehérváron, a Peli­kán Teremben a párizsi Cie Danse Theátre Omolsz­e cí­mű koreográfikus játékának bemutatójával megkezdődtek a nemzetközi színjátszó na­pok. A rangos, szakmai ta­lálkozón október 27-én a len­gyel Teatr ’77 Strzelecki Bo­hócok című kabaré-cirkusz­­népszínház játékstílust öt­vöző darabját ismerhette meg a fehérvári közönség. Pénteken, 28-án a Tanul­mány Színház Somogyi Ist­ván rendezésében mutatja be­­ Bornemissza Péter Magyar Elektra c. alkotását. Szom­baton, október 29-én délelőtt 10 órakor mozgásstílusok és sajátosságaik témában tart gyakorlati foglalkozást az ér­deklődőknek Bánhidy Attila pantomim művész koreográ­fus. A mű megszületésének alkotó folyamatába enged be­tekintést október 30-án dél­előtt 10 órakor a Magyar Elektra munkabemutatója — egyben a nemzetközi színját­szó napok záróprogramjá­t, Pati-Nagy Bence felvétele amely a produkcióhoz kap­­csolódóan demonstrálja a Tanulmány Színház művé­szeti módszerét. A 8 Renversé francia tánc­színház Carla Faris Omolsz­e című koreográfiájával ven­dégszerepelt a Pelikán Te­remben 5. OLDAL

Next