Fejér Megyei Hírlap, 1991. január (47. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP -1991. JANUÁR 5. SZOMBAT i'Mtfeu ■ : ' ;• '■ ' .... , ’­­. ' . : ■ ' ’ ■ ‘ ' ■' '. . ' ' ' ' / . ' ' • ‘ ” ' ÉLMÉNYEIM A GAUCHUK ORSZÁGÁBAN CSALÁDI ÜNNEPEK Brazíliában a soknemzetiségű bevándorlók miatt a legkülönbö­zőbb keresztneveket használják. Az idegen neveket a helyi kiejtés szerint használják, így például az egyszerű Szilvia nevet Szláviá­­nak ejtik ki, ami a portugál nyelv­tani szabályoknak megfelelő. Itt nem kötelező az öröklött név használata sem, sőt a keresztne­veknél fantázianeveket is kaphat­nak a nem japán, vagy kínai szár­mazású gyerekek is. Az igazi bra­zil gyerek 4-5 keresztnevet is kap. De családnévből sem elég­szenek meg eggyel, mert általá­nos, hogy a sok keresztnév (itt ún. előnév) után az első az anyai családnév és azt követi az apai családnév. Asszonyoknál még ezt úgy módosítják, hogy a Sza (asz­­szony) jelzés megelőzi keresztne­veiket, majd azt követi a leány­kori apai családnév, végül az utolsó a férj családneve. A család­neveket annyira nem veszik ko­molyan, hogy az iskolai névsort, de még a fizetési jegyzéket is a keresztnév szerint állítják össze, legfeljebb azon belül a második név dönti el a sorrendet. A sok egyenrangú keresztnév miatt névnapi megemlékezést nem is tartanak. A megemlékezés a csa­lád, az ismerősök, de még a mun­katársak körében is csak a szüle­tésnapról van. A gyermek első születésnapja a szülők, keresztszülők, rokonok és a közeli barátok ünnepe. Szomszédoknál a születésnapi nagy találkozót szűk körű hála­adó szentmise előzte meg, ahol a szülők és keresztszülők hálát ad­nak az Úrnak, hogy átsegítette a gyermeket élete első legnehe­zebb évén. Hasonlóan hálát mondtak közösen a tortagyertya meggyújtásakor, elsorolva, hogy milyen betegségeken, bajokon esett át - illetve ma már milyen védőoltásokat kapott - gyerme­kük. A gyermeknevelés sok-sok gondja „után” - inkább ma már csak a lányos házaknál - a legna­gyobb ünnep a 15. születésnap. Bár a brazil jogszabályok szerint csak később válik felnőtté a lány, a szokásjog ezt az évfordulót te­kinti a felnőtté válás időpontjá­nak. Ennek megünneplésére még a legszegényebb családok is min­dent megtesznek. A nevezetes napon csak a szü­lők fogadják az érkező hozzátar­tozókat, saját és gyermekük ba­rátait. Az összes meghívott meg­érkezése után jön el az ünnepé­lyes pillanat. Az édesapa körbe­vezeti ünnepi, mindig fehér rö­vid szoknyás ruhájában lányát a vendégkoszorú előtt a többeme­letes fehér tortáig. Ezután az édesanya és a keresztanya dísz­párnán és tálcán behozzák a fel­nőtté avatás (fogadás?) jelképét, a tűsarkú cipőt és a selyemlegye­zőt. Az édesapa lecseréli - nagy taps közepette - leánya lapos sarkú cipőjét magas sarkú köröm­cipőre, (a fotón) a keresztapa pedig átadja a míves selyemle­gyezőt. Az ünnepélyes perc után kórusként felhangzik a jókíván­ságok dala a „Para beam” a közis­mert angol-amerikai dallamra. Ezután az édesapa újra bemu­tatja immár tűsarkon tipegő, le­­gyezős leányát a meghívottak­nak, akik jókívánságaik mellett átadják ajándékaikat. Nemzeti­ségi hovatartozás szerint, táncra elsőként az édesapa, őt követ­hette a keresztapa, majd a nagy­apa és a fiútestvérek zárták egy-egy körrel a bemutatkozó táncot. Csak utána következhe­tett az udvarló. A bemutatkozást követően vágta fel az ünnepelt a tortát és osztotta szét a vendégeknek. Ezután mindjárt kötetlenné vált a születésnap, átvették a szerepet az újdonsült felnőtt barátai és megszólalt a roki és a discozene. A fiúknál nincs ünnepélyes cipő­váltás, legfeljebb az apa megkí­nálja a fiát cigarettával és egy pohár borral - sőt itt inkább egy pikoló sörrel - koccintanak. Az avatás után a felnőtt leány udvarlójával hálózhat, házibuliz­hat, sőt „felnőttként” visszabe­szélhet a szüleinek is. A leányok életében a követ­kező nagy ünnep a házasságkö­tés. Itt Dél-Brazíliában csak az egyházi esküvőnek van ünnepé­lyessége, az azt megelőző polgári szerződéskötést követően. A menyasszony mindig hosszú fehér ruhában vonul be apai kísérettel a rózsaszín vagy halványkék ru­hás koszorúslányok között, akik lába elé virágszirmokat szórnak. De a vőlegény az esküvőjén a fehértől a feketéig különböző színű öltönyökben pompázik. Itt, ahol annyi színes virág nyí­lik, szentségtörés lenne a színes virágból készített csokor, de ter­mészetes a fehér krizanténból összeállított menyasszonyi cso­kor. Számomra mindig ünneprontó volt, amikor az ifjú pár a gratulá­­ciós csókokat a templomban fo­gadta, de hát ez itt érthető, mert a kellemes perceket a templom hűvöse csak fokozta. Sajnáltam is szegényeket, hogy ettől a perctől az új köszöntést is meg kellett szokniuk és egy-egy csókkal sze­gényebbekké váltak. Itt az a szo­kás, hogy házasember házasem­bernek - vagy másként nős, vagy férjezett személy - csak kettő csókot adhat, míg a szólóember­nek (legyen az vénlegény, vagy felnőtt nő, fiú vagy kisleány) há­rom csók dukál. A rossznyelvek szerint az elmaradtakat a házas­társon kell behajtani. A gratulá­ciók után az ifjú pár távozásakor orgonakísérettel énekeltük el a jókívánságok dalát, mint egy szü­letésnapon. Elmaradhatatlan az esküvőt követő - nem egy esetben több napos - lakodalom, a bőséges eszem-iszommal. Szokás a lako­dalmas vendégek előtt a frissi­ben kapott ajándékokat kibon­tani és ott közszemlére kitenni. De egy nagyméretű fedeles ko­sarat is, mint egy perselyt oda­készítenek a bejárathoz. Ebbe mindenki érkezésekor is belete­­heti ajándékát anyagi ereje sze­rint. Ezekben a perselyekben az ékszertől a bizsuig, a nagy ér­tékű kötvénytől a filléres apró­pénzig minden van, ami azután közszemlére kerül. A közmondás szerint ahány ház, annyi szokás, de igaz az is, hogy ahány ország, ahány nép, annyi szokás. S ez így helyes. Ezek megismerése mind él­mény, tanulság. Herke Zsolt dr. SZEMENSZEDETT IGAZSÁG „A szerénysége alapján grafománnak tartották. Feljelentő volt.” „Ne nevezd néven a dolgokat, ha a hozzájuk tartozók vezeték­nevét nem ismered.” „Ördögök, mint tudjuk, bukott angyalokból lesznek. Továbbá azokból, akik fényes karriert csináltak.” „Ha ugrálsz örömödben, ügyelj arra, nehogy közben kihúzzák a földet a lábad alól.” „A pletyka is megöregszik. De akkor már mítosznak nevezik.” „Vannak országok, ahol a száműzetés a legsúlyosabb büntetések közé tartozik, másutt viszont ez az érdem egyik formája.” „Ha egy asszony csinos, sohase mondd ezt neki, mert ezt tudja magáról. Mondjad azt, hogy okos, mert ezt hiszi magáról.” „Sötét időkben rendkívül nehéz árnyékban meghúzódni.” Stanislaw Jerzy Lee (1903-1966) ' />/•, «í~v"- || ippigpii ■■■■ ", jg •■>^ y?£££■ K\ •>?<^"><#% *•&&$''•',&<¥ //••V i &>■%.' ■■-■>.--■- Nv>j§ VS*$ v'' í Í FEJÉR MEGYE MÚLTJÁBÓL A borértékesítés szervezése a XIX. században A régi adatok tanúsítása szerint Fejér megye is képviseltette magát azon a borkiállításon, amelyet 1905 augusztusában rendeztek Tátra­­lomnicon. Ide is eljutottak mindazoknak a településeknek és birtoko­soknak a neve, akik Fejér megyében az elsők között voltak szőlőműve­lés, bortermelés tekintetében. Az ekkor felsoroltak közt szerepelt Székesfehérvár, Mór, Csókakő, Csákberény, Bicske, Alcsút, Érd, Ercsi, Tárnok, Batta, Rácalmás, Szabadbattyán, Polgárdi, Úrhida, Csór, Iszkaszentgyörgy. A nevesebb szőlőbirtokosok között megemlí­tették gróf Batthyány Lajost Szabadbattyánból, Cseh Mihályt Velencé­ről, dr. Czyzewsky Gyulát Bicskéről, a Dreher uradalmat Válról, gróf Esterházy Miklós Móricot Csákvárról, Haidecker Józsefet Ercsiből, gróf Széchenyi Viktort Sárpenteléről, Trattenberg Frigyes bárót Mór­ról, gróf Zichy Aladárt Vajtáról stb. A felsorolás korántsem teljes, hiszen ide tartozott még a kapucinus zárda Mórról, gróf Nádasdy Ferenc Nádasdladányból és még sokan mások azok közül a birtokosok közül, akik olyan tételekben foglalkoztak szőlőműveléssel, hogy e célból számottevő területet hasítottak ki birtokukból. A tátralomnici kiállítás is meg­mutatta, hogy a megye birtokosai nagy utat tettek meg a XIX. szá­zad közepétől. Még a XIX. szá­zad hatvanas éveiben is komoly gondot jelentett a bor értékesíté­se, s annak megszervezése. Egyik fő problémát jelentette, hogy az 1865-ben megjelent országos sta­tisztikában nem voltak az adatok pontosak és ez számos félreér­tésre adott alkalmat. Többek kö­zött a szőlőterület nagyságában jelentős eltérés mutatkozott a va­lóság és a statisztikai adatok kö­zött. Az adatok szerint egyes vidé­kekre már csak azért sem volt érdemes a kereskedőknek elláto­gatni - és különösen a külföldi kereskedőknek - mert alig-alig rendelkeztek szőlőterülettel. Hol­ott a valóságban nagyon sok eset­ben más volt a helyzet. Például a statisztikai adatok szerint Bics­kén 322 hold szőlő volt. A kortár­sak szerint „ennyi már emberem­lékezet, előtt volt, ennyit talá­lunk a régi helyiratokban is, hol­ott ennyi csak az úgynevezett: „Máléhegy”, több mint 100 év előtt, az úgynevezett: „babos - vagy felsőhegy” ültetése megkez­dett, s vagy 50 éve be is végezte­tett, mely szőlőhegy mintegy 400 hold, ezelőtt 10 évvel ismét egy új szőlőhegy-ültetés kezdetett meg, az úgynevezett „Galagonyás”, mely mintegy 500 holdat tesz, s e szerint vagy 1200 hold szőlő van Bicskén.” A Székesfehérvári Borász- Csarnok hasábjain 1865-ben Tóth István arra is felhívta a figyelmet, hogy annak ellenére, hogy Fejér megyét a hivatalos vélemény nem sorolja a jó bortermő megyék közé, ebben a megyében nem terem rossz bor. „Ilyenné - ha van - csak úgy csinálják, sőt híres borok is vannak itt, úgymint: váá­­li, csókái, móóri stb. Hivatalos adatokban az ilyen elhallgatás nemcsak hiba, de káros is az illető hegyvidékre nézve.” A bor értékesítési nehézségei között másik fő gondot jelentet­te, hogy nem volt olyan helyi, vagy országos borpince, ahová az egyes vidékek beszállíthatták volna boraikat, hogy ott és abban egy helyütt tudott volna a keres­kedő, akár hazai, akár külföldi válogatni és egyben különbséget tenni. A kereskedő kénytelen volt hosszú távokat bejárni, s végül elment a kedve az egésztől. Ugyanis az utak legtöbb esetben járhatatlanok voltak és egy csep­pet sem volt biztonságos a közle­kedés. Olvashatjuk is egy helyütt, ha még ingyen adnák a bort, akkor se igen jönnének, mert tartani kell a tolvajoktól, az úton­­állóktól. 1865-ben ismét felvetődött egy olyan borkereskedési társulat lét­rehozása, amely Budapesti Bor­kereskedési Társulat elnevezéssel működne és fő feladat volna, „hogy a magyar termelők, s a külföld közt mintegy közbenjárót képezne. Vagyis fő feladatául tűzné ki magának a magyar boro­kat külfölddel tisztán megismer­tetni és megkedveltetni, lerom­bolt hírünket ismét helyreállít­va.” Óriási szükség volt tehát bor­kereskedési társulatok életrehí­­vására, hiszen a borospincék telve voltak borral, eladhatatla­­nul és a bor ára eközben akkorát zuhant, hogy szinte nem volt ér­demes termelésével foglalkozni. Fejér megyét is csak a legritkább esetben keresték fel külföldi bor­­kereskedők, s ha mégis volt ilyen az csak csupán a nézelődésig ju­tott el. Így volt ez 1864-ben is, amikor az adatok szerint a város környékét bécsi borkereskedő kereste fel, járta a fehérvári és környéki szőlőhegyeket, de bort nem vett. 1863-ban Fehérvárról, Úrhidáról és Iszkáról történtek ugyan borfelvásárlások, de ezek egyáltalán nem voltak jelentő­sek. Az eddig feltárt adatok szerint az 1850-es években Havas József királyi tanácsos hozta létre az első borraktárt Pesten. Célja ugyanaz volt, mint ami egy évti­zed múltán Áldássy Antal volt budavári kapitány és Nádler Já­nos bécsi hitelintézeti igazgató, a későbbi pesti nagykereskedő cél­ja, hogy emeljék a bortermelést, de biztosítsák annak minőségét, valamint a jó minőségű bor el­adását és eladhatóságát külföld felé. Havas József nagy terve a „pesti borcsarnok” eszméjének megvalósulása az 1850-es évek­ben nem válhatott valóra, így más utat keresve jutott arra az elhatá­rozásra, hogy „a saját neve alatt egy „borraktárt” nyitott a fővá­rosban, hol eddig saját kitűnő termésein kívül hazánk több rendbeli boraiból nagyobb kész­letet bocsátott kereskedésbe.” Havas József pesti borraktárában Fejér megyei borok közül a váli borok voltak kaphatók. Mégpe­dig kimérve „váli fehér izezénkint 12 krajcárért, ugyanaz pintes üvegben lepecsételve 30 krajcá­rért.” A kánkint a fehér borok közül a „váli minősége szerint 12 forinttól 20 forintért” került áru­sításra. Az adatok szerint az 1860-as évek második felében a bortermő vidékek óriási készlettel rendel­keztek. 1866-ban egyenest ka­tasztrofális volt a helyzet, hiszen a túltermelést alacsony borárak követték. A helyzet gyors megol­dást sürgetett, egy országos köz­pince mielőbbi létrehozását, ahol helyt kaptak volna a kisgazdák borai is, hiszen egy túltermeléssel „megvert” évben a kisgazdáknak egyszerűen nem volt hova tenni a bort. Sem megfelelő pincével, sem kellő mennyiségű hordóval nem rendelkeztek. Megoldás lett volna kisebb vállalkozások létre­hozása, nevezetesen arra gondol­tak, „ha csak húsz-harminc bor­termelő összeállna, mindenik 15-20 akóval járulna egy tekinté­lyesebb bizományi rakpincze föl­állításához,­­ ez már kezdetéül s kísérletéül szolgálhatnak ama nagyobbnak.” Amint már a fentiekben is megemlítettük, a XIX. század so­rán az értékesítési nehézségek közé tartozott, hogy a szétszórt apró borospincéket külföldi ke­reskedők csak a legritkább eset­ben keresték fel, így a megyében termelt borok nagy része áron alul kelt el, ha egyáltalán volt vevő. Egy kicsit igényesebb ke­reskedő nyomban észrevette, hogy ezekben a szétszórt, apró pincékben nem az előírásnak megfelelően kezelik a bort, s nem véletlen, hogy szinte láncszerűen futott kereskedőtől kereskedőig a hír: vannak és tekintélyes számmal olyan pincék a megyében, ahon­nét nem szabad bort vásárolni, mert az a kereskedőn marad. Letenyey Lajos már 1859-ben felhívta a figyelmet arra, hogy Fejér megyében, de országos vi­szonylatban is a pincékre kevés gond fordíttatik. Külön kiemelte a tabajdi szüret körüli „furcsaságokat”, amelyek árta­nak a szőlőművelés és a bor jóhí­rének. A megyében a „pinczé­­inkre kevés ügyelet van, azokat nem ritkán éléskamra, s holmi vegyes tárgyak lakhelyéül tekint­jük, oda burgonyát, nyers ká­posztát, gyümölcsczefrét, zsira­dékot, s Isten tudja mit minden­félét nem rakosgatunk, pedig a bor olyan finom s érzékeny folya­dék, a mely többféle idegen ízt s szagot elsajátít”. Letenyey Lajos szinte drámai képet festett arról, hogy a pincék elhanyagolt állapo­tán csak a természet segít. „Ha a természet maga segédkezet nem nyújtana legalább egyszer egy év­ben - borforráskor - pinczénk valóságos egér, patkány, béka, muslic­a, szúnyog stb. állat-rovar barlangjává válnék; ezek irtása nem vonja magára figyelmünket, pedig valamint a „rend a dolog lelke” - úgy a „tisztaság borásza­ink czímere.” Letenyey Lajos számos olyan hibára hívta fel kortársai figyel­mét, amelyek nagyrészt hozzájá­rulnak ahhoz, hogy a borok elad­hatatlanokká váltak. Tette ezt mindezt 1859-ben, akkor amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a kereskedelem a lelke a továbblé­pésnek, vagyis nem elég csak csu­pán megtermelni a javakat, azok értékesítését meg is kell szer­vezni. Mégpedig nem alkalmi ér­tékesítésre van szükség, hanem állandó és rendszeres kiépített kapcsolatra. Az a szál, amelyen végigíródik történetük, lenn kez­dődött a megyékben, a falvak­ban, jelen esetben a borospincék­ben. A felhalmozott, eladhatat­lan, elhelyezhetetlen bornak ve­vőt kellett találni, s ezt csak olyan rendszerrel lehetett biztosítani, amikor a termelt áruféleség,­­ jelen esetben a bor­­ közelebb került a vásárlókhoz. Amint tör­ténetünkből is látható magáno­sok kezdeményezésére létrejött borpincékben is helyet kaptak a Fejér megyében termelt jó minő­ségű borok közül azok, amelyek minősége megfelelt az előírások­nak. A bekerülési lehetőség egyetlen követelménye a minő­ség volt. S amikor 1885-ben a földmívelés-, ipar- és kereske­delmi m.kir. miniszter 9611/1885. számú leiratával jóváhagyták a Magyar Királyi Országos Köz­ponti Mintapincze szervezeti sza­bályait egy új korszak kezdődött a bor értékesítésének történetében. Ettől kezdve a mintapince útján forgalomba hozott minden egyes palack „m.kir. országos központi mintapincze” felírással ellátott du­góval és címkupakkal, s a minta­pince védjegyével lett ellátva. * Utat és rangot jelentett a megyei borok számára a mintapince útján való értékesítés, másrészt lehető­ség nyílt arra, hogy magánosokat, vándortanítókat és pincemestere­ket képezzenek, akik a megszerzett tudás birtokában és a mintapincé­től kapott jogosítvánnyal rendel­kezve sokat tehettek többek között annak érdekében, hogy tanácsokat adjanak a kisgazdáknak a helyes borkezelés és pincekialakítás mód­járól. S ha már a kisgazdák a pincé­ket messzebb helyezték a főutak­­tól, a kovácsműhelyektől, ha tisz­tán tartották a borospincét, már akkor is megtették az első lépése­ket, hogy bekapcsolódhassanak abba a láncba, amely nélkül hiába a termés gazdagsága. Szilvágyi Irén 7. OLDAL

Next