Fejér Megyei Hírlap, 1994. március (50. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-19 / 65. szám

1994. MÁRCIUS 19. SZOMBAT HÉTVÉGI MELLÉKLET FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 9. OLDAL Ferenczes István Egyetlen himnuszom Megy nagyapám a Szék úton. Megy az öreg közepén a nyíl­egyenes csíki sugárútnak, a fő­­gimnázimtól a csíksomlyói kegytemplomig szédülő útján a sokaságnak, s nem és nem, nem hagyja magát. Pedig kétemberes bor — kettő töltse, egy igya — gyötri békétlen lelkét, rokkanta­­ná, sodorná szélére a mennybevi­­vő útnak, ahol megroggyanva, tartás nélkül is lehetne szidni a csendőrt, a zsandárt, a fináncot, a bírót, a prefektust, a királyt, An­­toneszkyt, s ezt az egész cudar nagyzási mániát, minek Székely­földön Trianon óta Románia lett a neve. Megy az öreg a csillag­­patkószeggel kivert, a bújdosó­­kat időnként hazahozó úton, ha­zafelé, a csíkpálfalvi cimbalom­mal kirakott utca felé, kinek kö­zepében rezgő nyárfa hullatja levelét, mert Erdély be vagyon kerítve. Megy az öreg haza, a tör­vénytevő, hazudozó városból, két korsó bort cipel, a sírást és a kacagást, jobb válláról a bal vál­lára, bal válláról a jobb vállára hullanak hollókárogásai a szé­gyennek, melyet elviselni csakis így, a két lator, két korsó borok között lehet. Megy az öreg a Szék út közepén a megalázottak dühé­vel, a hatalmat tyúkkal, libával, kappannal kiengesztelő kisem­ber gyalázatos kiszikkasztottsá­­gával, viszi a tehetetlenség vala­mi ködlő, zűrzavaros, kavargó keperenciás tenger felé, ahol ölni volna jó... — De azét és Isten áldd meg a magyart! — kiáltja, ordítja bele az őszi szürkületbe, az elnéptele­­nítő lombhullásba, ahonnan hét­szer visszhangzik vissza, de a­­zértis, de azértis az Isten áldd meg a magyart. Megy az öreg, feje fölött már a felhőket is rongyosra tépte a bal­sors, lám ilyen sötétre, hószagúra borult az idő. Alóla emelt fővel kimenni, hazamenni a csöppnyi kicsi asszony Mária-csillámos szemei elé csupán a kacagás vál­­tott lovain lehet, kikre meneti­ránynak háttal ül az ember, hogy a nyomában vizslató hivatal sza­márfülekkel való felékesítését a legfennségesebb kárörömmel szemlézhesse: hehehe, hahaha, a királyotokról szóló himnusznak, a zecse­májnak a belémverése csak nem sikerülne, miként a mi­énknek a kiűzése, kifüstölése sem. Az országot elvehettétek, de a lelkemet nem. Ha bőséggel nem is, de jókedvvel megáldott va­­ryok, éppen most készülök két korsó borral megbűnhődni a múl­tat, de legfőképpen a jövendőt... Megy hazafelé az öreg székely a városból, ahová közrendfelhá­­borításért vezettetett elő, mert nem a hivatalos himnuszt énekel­te, hanem a sajátját, a vigyázállá­­sosat. Viszi a két korsó bort, fel­gyújtani szomorúságát a csaka­­zért is Isten áldd meg a magyarnak, és egyre öregebb lesz. Öreg lesz az este is, mire az ódon kegy­templom falai alá ér. Megkondul a harang. Hirtelen, egyből, mesz­­szehangzóan brong az esti ha­rangszó, mintha a kötélbe ka­paszkodó vén szerzetes lelke szállna az égbe. A két lator, a cserbenhagyást felsőfokon mű­velő komatázs, a korsók között az öreg a toronyból ménkőként le­dobbanó éteri rögbe botlik, s arc­ra esik... így sem rossz. De azért mégiscsak jobb lesz, négykézlá­­bon bár, kisodródni csöndben az utánunk dübörgő út közepéről legalább az árok­partig. Ül a him­nuszért megbírságolt öreg szé­kely a zúzott kőhalom tetején, lelkében, mint tigris és szelíd őz, béke és borzadály időz, nézi, nézi az ingó tornyokat, csóválja a fe­jét, nem hiszi, nem érti, hogy vele ilyenek meg hogyan történjenek. — A szentségit a barátjának, úgy harangoz, hogy nem látom az utat... — motyogja, kiáltja a to­rony felé, emígy lelvén meg az e­­gyetlen lehetséges, tündén ma­gyarázatot válságos helyzetére; mámoros, álomi, metafizikai de­rűvel oldva békévé a hétköznapi útszéli, piszkos valót, melynek i­­lyen ordenáréan elkátyusodtak útjai. Mert ezzel vagyon a vita. Az úttal! — Én tudom, hogy hon­nan jön, hogyan hozott idáig, s azt is tudom, hová visz. Haza. Haza Csíkpálfalvára. Hát akkor minek aggatnak búskomor gyászhuszárok új himnuszokat a szánkra, hogy ki tudja merre, merre...? Nekem elég az egyet­lenegy. Az, amelyik megáld. Az egy nehezebben vész el, mint a kettő. Lám, az egyik korsó is eltö­­rő, mert Buridán szamaranként a­­zon tusakodom, hogy melyikkel kezdjem a megbűnhődést; bizo­nyos, hogy az asszony is jobban fog örvendeni az egynek, mint a kettőnek... Jól megvolnánk mi it­ten, úgy is mint székelyek, úgy is mint boromisszák, kötényét teríti elénk a csodatevő kicsi Mária, midőn megesettjeivé leszünk az elsötétlő útnak. De mi lesz, U­­ram, az utánunk jövőkkel, mi lesz az unokákkal, ha nem lesz velük az ének, a megváltó, egyetlen ima, ha lelküket senkiföldjévé perzselik majdan a jöttment him­nuszok? Ki nyújt feléjük védő kart, Uram? Megy az Unoka a Szék úton, viszi hazafelé a halottak napi ha­vazást, mint egy kialudt viasz­gyertyát. Nincsen se bora, se éne­ke. Csupán a harangok zúgnak, összezúgnak a csíksomlyói nagy­haranggal, liberát, requiescant in pace-t, siratókat konganak. Megy az unoka emberöltő testén a nagyapa nyomán a csíksomlyói úton, kiégett lelkében riadalom, gyűlölet és félelem. Ama régi, primitív dühöket csakazértis szí­tó hatalom helyére rafináltabb, civilbe öltöztetett, de ugyanolyan színű és célzatú gyarmatosítók ültek. Az unokát nem verték meg, nem kísérték megkötözve hivatal elé, nem bírságolták meg, csupán sűrű kihallgatásokra idéz­ték, csupán nyilatkozatokat írat­tak vele hajnalokig, csupán le­hallgatták a telefonját, csupán felbontották a leveleit, csupán el­kobozták könyveit, csupán szá­­monkérték külhoni barátait, csu­pán felrótták neki, hogy miért nem ír verset a kondukátor dicső­ségére, hogy miért nem tapsolt, hogy miért nem vonult fel, hogy miért nem akkor ünnepelt, hogy szilveszterkor lakásán miért ütött kétszer éjfélt az óra, miért károm­kodott, ha feszengték a világot a Dnyesztertől a Tiszáig egy akol­ba terelő himnuszok... Megy az unoka hazafelé és számol. Eddigi, porszemnyi éle­tében, országának négy himnu­szát próbálta belésulykolni a so­ros hatalom. Először volt a ki­­rályos, aztán jött, együtt a nagy szovjetével a kommunistás, az áldunk büszke Románia, majd következett a színvakás, amelyik csupán három színt ismer el a színskáláról, melynek najmádi szövegét a világ legnagyobb susztere írta, végül itt van a leg­utóbbi, mely ébredésre szólítja a nemzetállam többségi fiait. Vég­eredményben mindegyik kizárta őt. Ez tehát négy. A szovjettel annyi mint öt. Ötven év alatt egy kicsit sok, kontinensnek is elég lenne. Én is tudok még kettőt — szól közbe az egyik dédunoka. Melyiket? Hát a két székely him­nuszt... Mert abból is kettő va­gyon. Az egyik a régi, ó én édes Jóistenem, a másik pedig ki tudja merre, merre visz, amelyet min­den vendéglőben, lagzin, bulin, bálon eldanolnak. Az unoka épp az este hallotta, az egyik reszto­­rant illemhelyén danászta egy megmátyásodott atyafi, csak úgy pisilés közben, hogy asszongya, hogy asszongya, maroknyid szé­­kecej porlin­k mintaaaa... Aztán lehányta magát... Megy az unoka a Szék úton, himnusz számlálásban már a hét­nél tart, amikor bejön a nyolcadik is, az újabban gyártott csángó himnusz. Kilencediknek épp az egyet, számára a legszebbet, leg­szentebbet szeretné előszámlál­ni, amelyet ötven, hetven év alatt a locsogó felszínen sikerült kitö­rölni a többi nyolcak által, de tö­redékesen a hallgatag mélyben mégis megmaradt. Miként a szö­kőár sóhajtott fel a pünkösdi nyírfaágas sokaság ajkán a leg­utóbbi csíksomlyói búcsún is. Ekkor jutott eszébe az unokának a nagyapa. Nincsen kilenc, nincsen hét, nincsen öt, nincsen négy! Kettő sincs! Még úgy sem lehet, ahogy az egyik székely faluban az ötve­nes évek táján, valamilyen hiva­talos ünnep végén, az ügyeskedő elöljáró próbálta a kecskét is jól laktatni, emígyen szólítva fel a tisztelt publikumot himnusz é­­neklésre: — Hát akkor énekeljük el a román Isten áldd meg a ma­­gyart... Kettő talán úgy lehetne, ha az országomé mellett következmé­nyek nélkül énekelhetném egyet­len népemét is, ha az Ébredj ro­mán mellett elmondhatnám az Is­ten áldd meg a magyart is. Amíg el nem jön ama boldog, toleráns, demokratikus idő, miként a nagyapa mondta, addig csak egy van nekem. Csakazértis. Egyet­len himnuszom. Marafkó László CAMERA VIVA — HÁROMSZOR Surló biciklikerék—a küllők fűmagot kaszálnak. Bogáncsvi­rágot, ösvényszéli gazt. A kuko­ricásban gyalogcsapás visz a sír­hoz. Összeütött fakereszt, rajta rohamsisak. A közelben kis ház — ők mű­velik a földet. Mindig megáll. Sehol senki, de belül, mint dinamó surrogá­­sa, aggodalom, hátha meglátják. Mintha ez a katona, aki itt, a város szélén esett el, még holtá­ban sem létezhetne. Pedig a sírja ugyanakkora, mint az indulók hőseié, akikről a gyári hangszórók bömbölnek hajnalonta, betöltve az ő utcáju­kat is, mígnem műszakkezdés­kor hirtelen megszakadnak. Az ösvény porlisztjében szar­kalábak, a bicikligumi mintáza­ta. Ellegyinti a bóklászó szél. A kukoricás helyén később sportstadion. Ahol a sír kidudorodott a szántásból — egy reflektorer­nyő óriás betonlába. Mint egy gigászi csizma. Amiből acélvi­rág nőtt. * Egy lánnyal a korzón. Új is­meretség a strandról — az uszo­dából, ahogy ők mondják. Vasárnaponként csoportok róják itt útjukat, oda-vissza. Egyszer estefelé egy patkány té­vedt elő egy pincéből a város legelőkelőbb utcájában. Riada­lom, vérszomj: „Üsd agyon!” De azért mindenki a másiktól várta a hősi aktust. A patkány cikázott, néha si­került belerúgni, de aztán elme­nekült. Most hétköznap van, valami­lyen évszak valamilyen délután­ja. Beszél a lányhoz, s mindun­talan attól fél, kifogy a szóból. Valaki azt mondta: „Bírni kell dumával.” A lány itt lakik a fő­utca közelében. Sápadt, kicsit szeplős, de szép, karcsú és hall­gatag. Az utca közepén sétálnak, testük közt távolság, nem sok az együvé tartozáshoz, sok a meg­hittséghez. A cipőbolt előtt alacsony, je­lentéktelen asszony közeledik a járdán. Nem sietősen, célirá­nyosan. Ruhája rendes, de kissé viseltes. Cipőjének bőre kidu­dorodik, ott, ahol egy fájós bü­työk lehet. Mintha izzadság fagyna rá — az anyja. Karoljon a lányba, s te­relje elébe? De az olyan, mint egy megszervezett véletlen. Kö­szönni sem tud innen, az utca közepéről, mert nem néz felé­jük. Tényleg nem látta meg őket, vagy csak úgy tesz? A lány sem­mit sem vett észre, talán csak a hallgatása tűnik fel. S abban a pillanatban, amikor egyvonalba érnek, bent mintha egy ér vékonyodna, s pattanna meg. Végigszivárog majd az éle­tén. * Vele villan a reggel. A hegy­oldalban egy ablakszem tűzcsó­­vája beleöli magát a tengernyi zöldbe és kékbe, szembogáron pattogzik fénye. Mint azon a reggelen, mikor a tömegszállásról elindult, hogy a sűrű alvásból kiszakadva, az emberszagú villamos rézfogan­tyúján lógázva, a veszélytelen­ség boldogságában, a hajnal lé­legzetében bevegye álmai váro­sát, miközben a folyó túlpartján, a hegyoldalban fellángolt egy ablakszem, melyet soha nem fog megtalálni, de az időtlenség önkívületében úgy villogtatta ü­­zenetét, mint egy fárosz. Lokot vet ez az üvegtábla a napban, már nem tudja, mi volt az a sugallat, csak az ízét érzi, mint szikkadt ínyű öregek. POLITIKAI HIRDETÉS EGYÜTT MEGOLDJUK! Kedves Olvasó! Ezzel a játékkal mától még 5 hétig találkozhat. A VÁLASZTOTT kérdéseit a hétköznapok v­etik fel, a megoldást az SZDSZ kínálja. A játék legfontosabb nyereménye maga az információ, de 9 991., ha összegyűjti mind a 13 ellenőrző szelvényt, és felragasztva 1994. április 25-ig elküldi címünkre ifj 9 (SZDSZ-VÁLASZTOTT, 1537 Budapest, 114. Pf. 453/408.), sorsoláson vesz részt. Főnyeremény: egy Volksw­agen Golf személyautó, ezenk­­­l 30 tov­ábbi értékes nyeremény. A sorsolást 1994. április 30-án tartjuk Budapesten. A nyerteseket les­éiben is értesítjük az eredményről. Jó szórakozást, tanulságos játékot és sok szerencsét kívánunk! MEZŐGAZDASÁG 1. Hány ha-ral csökkent a megművelt termőterület hazánkban 1990 és 1993 között? 1.800.000 ha-ral 2.36.000 ha-ral X. nem csökkent ITI­SE 2. A 6 millió ha termőföldön kb. hány tulajdonos osztozik a nyomán? 1.2.5 millió___________2.1.8 millió___________X. 780.000_______________LJ 9^9 3. Lehet-e külföldi állampolgárnak hazai termőföld-tulajdona? I^ 1. nem lehet 2. lehet X. csak 300 ha-ig I—I ” 4. A XX. században -leszámítva a háborús éveket - mikor volt a legalacsonyabb a hazai szánasmarha állomány ? X. 1993-ban U ^■^^■9.­5. Hogyan segítene az SZDSZ -kormányra kerülése esetén -a mezőgazdasági termelők tőkehiányán? 1. az állami dotáció növelésével 2. az állami felvásárlás növelésével |_| M X. a termelőkhöz eljuttatott kedvezményes hitelekkel |—| 6. Hogy­an erősítené a mezőgazdasági termelő piaci hely­zetét az SZDSZ? 1. Import Utalommal, maximált árral, felvásárlási törvénnyel 1 kötelező felvásárlással, piaci felügyelettel, ár­befagyasztással _ ^ X. garantált árral, export-támogatással, készletezési támogatással |—! ^ 4-’A 7. Mit tehet a hazai kistermelő, ha a bécsi kereskedőnek éppen nem kell az általa termelt spárga? 1. feltekert spulnira 2. hálót szó belőle _ X. el­kezd gondolkodni tartós értékesítési társulások létrehozásán I—!­8. Mi az SZDSZ megoldási lene arra a problémára, ha a megszerzett földtulajdonon más szemű­ tulajdonában­­ ?•$§£ van? 1. kedvező hitelek az idegen tulajdon megvásárlására 2. a kisajátítási törv­ény kifejlesztése _ X. a felekre bízza az egyezséget mert ebbe nem szabad beleszólni. II I 9. Mennyivel csökkent a mezőgazdasági v­állalkozások főfoglalkozású dolgozóinak száma hazánkban 1989 óta? _ ára 1.400.000-rel__________2.285.000-rel__________X.65.000-rel______________LJ J AC 10. Szükségszerű-e, hogy az aratáskor 8,- Ft/kg árú búzából 70,- Ft/kg ám keny­ér készüljön? Ligen 1 nem, ha a pékek lemondanának a hasznukról _ X. nem, ha a termelők, a molnárok és a pékek együttműködnének 1—I Art . ‘ 11. Mily­en nagyságúnak kell lennie Magy­arország mezőgazdasági termelésének? 1. csak a hazai szükségleteket fedezze 2. teremtsen a hazai piacon túlkínálatot _ ! X. jelentős exportbevétellel segítse külkereskedelmünket !—! 12. Ki döntsön a mezőgazdasági termelők helyi közösségeit közv­etlenül érintő kérdésekben az SZDSZ szerint? 1. a Parlament 2. a minisztérium X. községi mezőgazdasági bizottságok FORDÍTS!­Á

Next