Fejér Megyei Hírlap, 1997. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-02 / 179. szám
A szederfák törvényes védelme 1894-ben A XVVI. század végén Székesfehérváron szederfabiztost neveztek ki Lakner László személyében, akinek a feladata volt az elültetett szederfacsemetékre való felügyelet. Lakner László e feladatot 1780-1781 között töltötte be. Az adatok szerint ez időben mintegy 1000 szederfacsemete volt a városban, amelyek fejlődése megrekedt, nagyon sok facsemete kipusztult, okát a salétromos és nedves talajjal magyarázták. Székesfehérvárott elsősorban az úgynevezett Budai kapunál, majd az Öregek házánál ültettek szederfákat, de megtalálhatóak voltak a facsemeték a város körüli szőlőkben is. Itt azonban igyekeztek mihamarabb a gazdák megszabadulni a szederfáktól, ugyanis a fákat ellepő hernyók és az odasereglő madarak óriási kárt okoztak a szőlőskertekben. Sokat remélt a város az Öregek háza körül ültetett szederfák hasznából, ugyanis úgy vélték, hogy a szederfák gondozása elfoglaltságot ad az öregeknek, akik mivel feladatot kaptak, a város hasznos polgárainak érezhették magukat. De végül is a szederfaültetési láz nem hozta meg a várt hasznot. Rapaics Raymund szerint szederfát elsősorban a kolostorkertekben kezdtek telepíteni. De ismerték már a XV. században is a szederfát hazánkban. A Magyar Oklevél Szótár 1416-os keltezésűnek tudja az eperfa szó előfordulását. Amikor a XVII. század hetvenes éveiben Szelepcsényi György lett Lippay utóda az érseki székben, nagy gondot fordítottak az érseki kertre. Szelepcsényi György Bergamoból 20 ezer eperfacsemetét hozatott, mintegy példaként járva elöl az eperfaültetési program terén. Mária Terézia pedig rendeletet alkotott, melyben szorgalmazta az eperfaültetést szerte a birodalomban, elrendelte, hogy a falusi porták minden egyes udvarában legalább 20 eperfát ültessenek. A régi adatok egyértelműen igazolják, hogy Széchenyi István 60 ezer eperfát ültetett, Wesselényi Miklós pedig egyik szőlőjét áldozta fel azért, hogy a kor divatjának megfelelően epreskertet létesítsen. Amíg a Dunántúlon a szederfa elnevezés vált ismertté, addig a Tiszántúlon az eperfa elnevezés volt ismert. Arany János is az eperfa és nem szederfa lombját említi versében, a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső a Fák beszéde című versében is eperfáról is, és Eperfa címmel fordította Po Csüdi versét magyarra. Ismertek voltak Katona József eperfái is és a városok szeder utcái. A székesfehérvári Szeder utca is az egykori faültetési akció emlékét őrzi. A szederfa a magyar mondavilágba is beépült. Rapaics Roiymund A magyar gyümölcs című munkájában említést tett arról, hogy „Buda ostromakor 1686- ban a várvédő törökök elfogták a magyar sereg egy alhadnagyát, Ramocsay Endrét és felkötötték a Fejérvári kapuban levő eperfára. De az eperfa meghajolt, a magyar vitéz lába földet ért, így aztán a bevonuló magyarok élve vághatták le a fa szívességéből a magyar hőst, aki még 60 hosszú esztendőt látott a földön.” A XX. század első éveiben már jelentős számú szederfa volt az országban. Fejér megyében 1880-tól követhetjük nyomon a statisztika tükrében a selyemtenyésztéssel foglalkozó községek és puszták számát, a termelő családok számát, a selyemtermelők keresetét, végigkövethető ugyanettől az évtől kezdve a szederfatenyésztés alakulása a megyében. Amíg 1880-ban Fejérben 450 szederfát ültettek, addig például 1887-ben 12 ezer 480 szederfát ültettek végleges helyére. Közel húsz év alatt 134 ezer 722 szederfa került ültetésre a megyében. A Fejér megyei uradalmak jelentősen felkarolták a selyemtenyésztést. Engedélyezték, hogy a selyemtenyésztéssel foglalkozó szegény sorsú lakosság ingyen szedhessen az uradalmak szederfáiról levelet, így például Lovasberényben gróf Cziráky Antal, Iszkaszentgyörgyön Kempelen Imre nagybirtokos, Nádasdladányban gróf Nádasdy Tamás engedélyezte, hogy szederfáiról levelet szedhessenek. József főherceg is engedélyezte, hogy hatvani pusztáján lévő fákról a szegény sorsú selyemtenyésztők lombot szedhessenek. A fennmaradt gazdag adatok egyértelműsítik, hogy az uradalmak, a községi elöljáróságok mindent megtettek annak érdekében, hogy a szegény sorsú lakosság foglalkozhasson selyemtenyésztéssel, amely megélhetést biztosított számos család részére. Székesfehérvár városa 10 éves időtartamra 2 holdnyi területet szederfaiskolai célra ingyenesen bocsátott az országos selyemtenyésztési felügyelőség részére, hogy ezzel is segítse a szederfaültetési programot. A kormány pedig az 1894. évi XII. törvénycikk 95. paragrafusa d) pontjában foglaltakkal sietett a szederfalomb-gyűjtők segítésére akkor, amikor kimondta a szederfalomb-szedés védelmét. A törvény szerint „kihágást követ el és száz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő, aki a közutakon, köztereken, vagy utcákon levő szederfáról (morus alba) selyemtenyésztési célokra a lombszedést jogtalanul megakadályozza, vagy a lombot megfertőztetés által selyemtenyésztési célra használhatatlanná teszi." A szederfák törvényes védelmet kaptak 1894-ben, hiszen hasznot hoztak és megélhetést biztosítottak. 1903-ban a megye 65 községében közterületeken és közutak mellett mintegy 7525 darab lombszedésre alkalmas szederfa állt. 1075-en foglalkoztak ez időben a megyében selyemtenyésztéssel, 14 ezer 436 kg gubót termeltek és 26 ezer 508 koronát kerestek ezzel a munkával. Átlagos keresete egy tenyésztőnek 24 korona volt. Csákvárott, Doboz községben és Mányon volt a legmagasabb kereset. Itt egy selyemtenyésztő 175, illetve 105 koronát is elért. Aztán mint minden, idővel a szederfaültetési és a selyemtenyésztési foglaltosság is vesztett vonzásából, s bekerült azoknak a sorába, amelyen átviharzott a történelem. Szilvágyi Irén Száz éve vette meg Dreher a martonvásári uradalmat A martonvásári kastélyt és templomot építtető Brunszvik család 1894-ben megvált tulajdonától, eladta azt József főhercegnek. Három esztendő múltán a martonvásári kastély és uradalom gazdája 1897-ben Dreher Antal lett. Egészen a második világháború végéig szolgált birtokaik központjául községünk. 1949 óta a kastély a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének ad otthont, mindig féltő gonddal ápolta és ápolja a hely adta történelmi hagyományokat. A család származása és ausztriai életük A Dreherek a XVII. századtól a dél-németországi Pfullendorfban éltek mint mészárosok és vendéglősök. Franz Anton Dreher (1736—1820) az a személy (szüleinek tizenhárom gyermeke közül kilencediknek látta meg a napvilágot), aki elhagyta szülőföldjét és elindult egy tutajon lefelé a Dunán szerencsét próbálni. 1760-ban nincstelenként érkezett meg a császárvárosba. Évekig dolgozott bécsi kocsmákban csaposlegényként, majd bérbe vett egy kis sörüzemet, melyet később megvásárolt. 1796-ban sikerült eljutnia oda, hogy megvásárolta a kleinschwechati sörgyárat, 1811-ben pedig már a bécsi sörfőző céh vezetője lett. Franz Anton Dreher magánélete is rendkívülinek mondható. Első felesége halálát követően 69 éves korában újra nősült és 74 éves volt, amikor fia, Anton Eugen Dreher 1810- ben megszületett. Az apa a sorstól 85 évet kapott. Anton (1810—1863), aki majd az első magyarországi tőkebefektetéseket Kőbányán megteszi, kitűnő nevelésben részesült. Tanulmányai befejeztével Angliába utazott (1832) tapasztalatszerzés céljából. Ott csak nagyon nehezen nyíltak meg előtte az ottani sörgyárak kapui. Bécsbe visszatérve apja egykori sörüzemét rosszul vezetettnek, elhanyagoltnak találta. A sörgyártási eljárásban általa végrehajtott több, kisebb javítás eredménnyel járt ugyan, de az átütő sikert merész újítása, az úgynevezett „alsóerjedésű” sörgyártási technológia bevezetése hozta meg. (Bécsben ez idő tájt csak ún. „felsőerjedésű” söröket készítettek.) A Klein Schwechater Lagerbier (ászoksör) 1841- re érett be. A Dreher Lagerbier 1858-ban Bécsben, 1862-ben Londonban nyert aranyérmet. Első magyar tőkebefektetés Kőbányán Anton Dreher ekkor már országgyűlési képviselő, a Ferenc József rend lovagkeresztjének kitüntetettje, a csehországi michelol-i sörgyár, birtok és kastély tulajdonosa. Ekkor teszi meg első magyarországi tőkebefektetéseit Kőbányán (1862), hogy a Schwechaton bevált ászoksörgyártási eljárást itt a sziklapincék adta lehetőségekkel kibővítve meghonosítsa. A sziklapincék jelentősége mind a malátagyártást, mind a sörérlelést illetően kiemelkedő jelentőségű. A Magyarországra érkező Anton Dreher 1863-ban elhunyt, fia, Dreher Antal, akié a martonvásári kastély lesz, még csak 14 éves volt ekkor. Dreher Antal (1849—1921) helyett 1870-ig az apja által végrendeletben megbízott igazgatók vezetik az egyre növekvő gyárat. Schwechaton a környező kisebb üzemek nem bírták a versenyt, fokozatosan Dreher tulajdonba mentek át. Ekkor vásárolták meg a kettenhofi kastélyt, a trieszti sörgyárat. Ez utóbbi befektetésük a tengerentúli export szempontjából volt kiemelkedő jelentőségű. Dreher Antal legjelentősebb újítása a sörgyártási technológia fejlesztése során a mesterséges hűtés bevezetése volt. Dreher Antalnak három fia született: Anton Eugen Teodor, Eugen Anton Franz, azaz Dreher Jenő és Theodor Anton Franz. Anton a schwechati gyár, Jenő a kőbányai gyár és a magyarországi birtokok, Theodor pedig a trieszti gyár vezetője, illetve várományosa. A sors azonban megváltoztatta szándékaikat. Dreher Antal fia, Theodor 1914-ben autóbaleset áldozata lett. Unokája, Anton Dreher (1898—1917) az első világháborúban elesett. A sorscsapások azonban nem fejeződtek be. 1919-ben Dreher Jenő 17 éves leánya, Erzsébet is elhunyt. (1901-ben született ikerpár gyermekeit pedig már korábban elvesztette.) 1925-ben elhunyt Anton Dreher, a schwechati gyár elnöke, a következő évben pedig a 12 éves Oskar Anton, Theodor fia követte a sírba. Az ekkor már magyar állampolgár Dreher Jenő nem vállalta el az öröklődő elnöki méltóságot, részvénytöbbséget jelentő érdekeltségét eladta egy bank konzorciumnak és eljött Ausztriából. Ezzel véget ért a Dreher család férfiágának ausztriai története. A Dreher család Magyarországon Amikor ez a tragikus eseménysor a családot elérte, Dreher Jenő feleségével, Haggenmacher Berta Lujzával valamint két leányával Budapesten élt. Először Kőbányán, majd a Martonhegyi úton volt palotájuk, a húszas évek közepétől pedig a martonvásári kastély lett választott otthonuk. Az akkor Gróf Károlyi utca 20. alatti házat 1926-ban vásárolta meg Dreher Jenő, amely téli szállásul szolgált nekik. Martonvásár életében természetesen nemcsak ideköltözésük jelentett érezhető változást, az már jóval korábban, a birtok megvásárlását követően érzékelhetővé vált. Uradalmaikban a gazdálkodás színvonalának emeléséért nagyon sokat tettek. Csak községünkben például az 1904 és 1907 között három mély kutat fúrattak, tizenhat km hoszszú mezei vasutat építettek, továbbá 500 tehén számára istálló készült, valamint egy Fowler gőzeke-garnitúrát is a talajművelés szolgálatába állítottak. Gazdálkodásukról szót ejtve lehetetlen nem megemlíteni kiváló tehenészetüket. A Fejér Megyei Szarvasmarhatenyésztő, Törzskönyvelő és Tejtermelést Ellenőrző Egyesület 1929. évi jelentése szerint az egyesület a második legjobb tehenészete éppen Dreher Jenő tordasi tehenészete volt. Híres erdőmajori ménesükbe hat évtizedes fennállása alatt számos elsőrangú lovat és kiváló mént adott a hazai lótenyésztésnek. A Dreher család nem csak a település és a megye gazdasági életében játszott meghatározó szerepet, hatalmas vagyonuk révén, országos szinten a gazdaság más területén, az iparban is. Az első világháborút követő időkben a sörgyár és a malátaüzem mellett jelentős beruházásokat tettek, így jött létre a Dreher-Maul kakaó- és csokoládégyár, kekszgyár, Brandy likőr- és konyakgyár, textilüzem. Részvényérdekeltségre léptek a Haggenmacher sörgyárral és a „Részvény” sörfőzdével. Uradalmaik, gyáraik kölcsönösen egymásra épültek, nemegyszer hihetetlen rugalmasságról téve tanúbizonyságot. Hogyan emlékeznek rájuk az emberek? Ennyi családtörténet és tény felsorakoztatása után óhatatlanul előhozakolódik a kérdés, milyenek voltak emberi tulajdonságaik a Dreher házaspárnak, illetve hogyan emlékeznek rájuk a ma élő emberek. Velük kapcsolatosan sok szubjektív véleményt olvastam, illetve hallottam. Közülük kettőt választottam ki, előbbi Dreher Jenőre, utóbbi feleségére vonatkozik. Pap Endre, aki Európában az első kukoricahibridet előállította az ötvenes években a kastélyban működő mezőgazdasági kutatóintézet kitűnő nemesítőjeként dolgozott, korábban földbirtokos volt Fejér megyében, a vele készült beszélgetés során megemlíti a következőket: „ Jellemző volt az, hogy Dreherre nem mint kizsákmányolóra emlékeztek vissza, hanem mint egy rendes munkaadóra...” Haggenmacher Berta Lujza életében meghatározó jelentőségű volt az ajándékozás, a jótékonyság. Úgy gondolta, hatalmas vagyonuk kötelezi őket erre. Bár tudomásunk van összehasonlíthatatlanul nagyobb értékű ajándékozásokról (pl. a ma szabadsághegyi gyermekszanatóriumként funkcionáló épület egykor a Dreher családé volt, melyet a húszas években adományoztak a fővárosnak). Martonvásáron a református parókia Dreher Jenőnének köszönhető, ő vásárolta meg a korábbi postaépületet a református egyház számára. Szándékában állt a gyülekezetnek templomot is építtetni... A Dreher családot a történelem vihara 1945-ben a második világháború végén elsodorta Martonvásárról. Dreher Jenő 1949-ben Budapesten, Haggenmacher Berta Lujza 1970-ben Svájcban hunyt el. Végső nyugalomra mindkettőjüket a martonvásári sírboltba helyezték. Molnár Dénesné Benczúr Gyula festményén Dreher Jenőné, született Haggenmacher Berta Lujza és leánya, Erzsébet