Fejér Megyei Hírlap, 1997. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-18 / 244. szám

Holtomiglan — Habsburg módra A főherceg, várhatóan, nem csak ura és királya, hanem főnöke is lesz Eilikának Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Igaz, trón­nal, koronával és az elmaradha­tatlan fehér paripával (informá­ciónk szerint) nemigen büszkél­kedhetett, ám ő is — mesebeli sorstársaihoz hasonlóan — az uralkodó legkisebb gyermeke­ként indult világot látni. És ahogy az lenni szokott, vándor­lása (pontosabban magyaror­szági tartózkodása) harmadik évében utolérte a végzet. Ezúttal azonban nem kellett megvívnia a hétfejű sárkánnyal, nem kellett három, mi több, egy próbát sem kiállnia, mégis övé lett szíve hölgyének a keze. Eilika von Ol­denburg neve szombattól garan­táltan bevonul a magyar köztu­datba. No meg a Habsburg ural­kodócsalád történetébe. Az ifjú hölgy ugyanis Habsburg Ottó 33 éves fiának, Habsburg György főhercegnek fogad örök hűséget Budapesten, a Szent István-ba­zilikában. A világraszóló, bol­dogító igenre több száz kékvérű vendég látogat fővárosunkba. A nagy egymásra találás szín­helye Budapest volt, ahol több, mint másfél évvel ezelőtt Eilika von Oldenburg herceg kisasz­­szonyt bemutatták a Habsburg­­ház legifjabb sarjának, Habs­burg György főhercegnek. És akárcsak a mesében—meglátni és megszeretni... Mikor az ifjú főúr (aki egyéb­ként hazánk rendkívüli és meg­hatalmazott nagykövete) pár hónappal ezelőtt nyilvánosságra hozta leánykérési szándékát, szinte azonnal elkezdődött a vi­lágraszóló ceremónia előkészí­tése. Külön iroda alakult az ese­mény zökkenőmentes lebonyo­lítására. Csaknem félezer kék­vérű lesz szem- és fültanúja a Az ifjú menyasszonyról, Ei­­likáról egyebek között az is ol­vasható a külföldi lapokban, hogy Friedrich Ágostnak, az 1918-ban előjogaitól megfosz­tott oldenburgi nagyherceg­nek egyik ükunokája. (II. Jó­zsef osztrák császár 1774-ben emelte Oldenburg grófságot hercegségi rangra.) A cikkíró szerint van vala­mi pikáns abban, hogy a Habsburgok még mindig ügyes házassági politikát foly­tatnak, és éppen az egykori Monarchia rebelleseinek szá­mító magyaroknál kerül sor az esküvőre... történelmi igennek — tudtuk meg a Habsburg-család titkársá­gának munkatársától, aki az es­küvő kulisszatitkait is elárulta. Elmondása szerint az ifjú pár fő­próba nélkül, élesben vonul az oltár elé. A menyasszony ruhá­ját (amit természetesen még a vőlegény sem látott) az Olden­burg család holsteini szabómes­tere készíti. A több méteres fáty­lat két fiú és két lány kíséri végig a bazilikán. A nap fénypontja kétséget kizáróan az esküvői va­csora lesz, amelynek a legendás Gundel étterem ad otthont. Az ünnepi asztal körül mintegy het­ven közeli és távolabbi rokon foglal majd helyet. A menü fo­gásainak titkát most még hét la­kat alatt őrzik, azt azonban sike­rült megtudni, hogy az esküvői torta nem csak ízét tekintve lesz fenséges. A nemes édesség Gui­­ness-gyanúsnak ígérkezik. A nászajándékok sorát az a telivér fogja vezetni, amelyet az ifjú pár egybekelésük emlékeként kap. A jövendőbeli ara egyébként nem várta ölbe tett kezekkel, hogy megérkezzen végre a nagy ő. A 25 éves hercegnő Európa­­menedzsment szakon végzett Lille egyetemén. Zsenge kora ellenére, komoly munkásmúlt­tal rendelkezik. Büszkén mesél azokról az időkről, amikor tit­kárnőként, illetve lovas-oktató­ként dolgozott. A Habsburg-ház leendő tagja joggal elmondhat­ja: nem az iskolának, hanem az életnek tanult. A páneurópai mozgalom hazai élharcosának oldalán ugyanis nem csupán az egyetemen összegyűjtött isme­retek kamatoztatására, hanem (német anyanyelve mellett) a francia, az angol és a spanyol nyelv gyakorlására is lesz bőven lehetősége. A főherceg várhatóan nem csak ura és királya, hanem főnö­ke is lesz Eilikának. A fiatal pár — miután visszatér az alig két­hetes nászútról — minden bi­zonnyal fővárosunkban választ családi fészket. Szigeti Ildikó Pongrác Imre és családja Habsburg György főherceg és Eilika von Oldenburg esküvője alkalmá­ból a kisbéri ménesből egy lovat ajándékozott a menyasszonynak. Az „Okos” névre hallgató há­roméves kisbéri félvér, herétt csikót — a híres magyar mén, Kincsem egy leszármazottját — a hercegnő a nászút után fogja átvenni. A képen: idősebb Pongrác Imre „Okossal” Győrött készült a Habs­­burg-Oldenburg esküvő meny­asszonyi tortája. Tóth Zsoltné Zita aranykoszorús győri cuk­rász műhelyében gondoskod­tak arról, hogy az ötemeletes, párizsi krémmel, főzött csoko­ládéval és konyakos meggyel töltött torta ízre és küllemre egyaránt kifogástalan legyen. A fehér bevonatot Márialilio­­mok díszítik. Ez Zita asszony díszítőspecialitása. Maga a kreáció 180 centiméter magas, s súlya meghaladja a 100 kilót. Legalább 400 tojást, 10 kiló lisztet, 15 kiló vajat, 35 kiló cukrot, 2 kiló kakaót és 5 kiló konyakos meggyet használtak fel hozzá. A cukrászok szerint,­ a torta elkészítésénél nehezebb próbatételt jelentett a szállítá­sa, az hogy sérülések nélkül te­hessék a cukrászremeket az if­jú pár ünnepi asztalára a buda­pesti Szépművészeti Múzeum­ban. Zita asszony készített már különlegességet a Habsburg­­családnak. Habsburg Ottót 80. szüle­tésnapján páratlan édesség­csodával, a koronaékszerekkel lepte meg. A győri cukrász az újságokból szerzett tudomást arról, hogy Habsburg György október 18-án a budapesti Szent István-bazilikában veze­ti oltár elé Eilika von Olden­burg hercegnőt. Felajánlását örömmel fogadta az ifjú pár. Hercegi esküvő — egyenes adásban A Magyar Televízió egye­nes adásban közvetíti Georg Habsburg, azaz Habsburg György és Eilika von Olden­burg esküvőjét szombaton, az MTV 2-n. Az Informáci­ós Főszerkesztőség a 10 óra 45 perckor kezdődő — más­fél órás — közvetítés során tíz kamerával követi nyo­mon a budapesti Szent Ist­ván-bazilikában rendezen­dő szertartást. Pintér Miklós, a közvetí­tés fő szervezője elmondta: a bazilikában kizárólag a Ma­gyar Televízió jogosult forgat­ni, más televíziós társaság nem készíthet felvételeket. Az eddi­gi tárgyalások alapján előre­láthatólag 10-15 hazai és kül­földi tévéállomás vetít majd részleteket az MTV által fel­vett képekből. A közvetítés kommentátora Cigány György, rendezője Csenterics Ágnes lesz. Habsburg György királyi herceg, Magyarország utazó nagykövete, IV. Károlynak, Magyarország utolsó királyá­nak unokája (Ottó főherceg és Regina főhercegnő fia) és Eili­ka von Oldenburg hercegnő, Johann von Oldenburg herceg és Ilka hercegnő lánya esküvő­jén királyi családok tagjai, fő­nemesek, valamint a magyar politikai élet és diplomácia képviselői vesznek részt. Az esküvői szertartást me­nyasszonyi estély előzte meg, amelyet a külföldi vendégek tiszteletére rendeztek. A her­cegi pár rendőri felvezetéssel teszi meg az utat a baziliká­hoz, az ünnepi menet, előre­láthatólag 14 autóból áll majd. Az esküvői szertartás 11 órakor kezdődik, amelyet Seregély István érsek, a Ma­gyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke vezet. A szertartást követően a két család fogadást ad, majd Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke látja vendégül záróvacsorán a prominens személyiségeket. TÓPARTI TÖRTÉNETEK A látogató Ez a történet a régmúltban esett meg... Hősünk több évtizede a tóparti temetőben pihen, s lassacskán emléke is feledésbe merül, mert élete vágya nem teljesülhetett, de még Móra Ferenc író és mú­zeumigazgató nyomdokaiba sem léphetett. A nyugalmazott tanítónak egyetlen igazi, csillapíthatatlan szen­vedélye volt: Egyiptom, a fáraók kora. Szóval egy olyan távoli vi­lág, amelynek a szegény sorsú család legkisebb gyermeke még csak emlékhelyeit sem láthatta soha, Bécsnél tovább nem jutott életében — a tópartról nézve ez az utazás is szinte hihetetlen kaland volt, így hát — mint oly sokakat—csak a könyvek vezethették körbe a régi világban; összegyűjtött mindent, amit ebben a témában össze lehe­tett gyűjteni, megtakarított pénzét ebbe az egyetlen szenvedélyébe ölte, idővel valóságos szakkönyvtára lett, még cikkeket, újságkivá­gásokat is félretett és rendszerezett, alig lehetett olyasmit kérdezni tőle, amire ne tudta volna a választ. Egyszer egy igazi tudós szeme­­szája is tátva maradt, amikor valahogy egymás mellé keveredtek valamelyik sukorói pincében... Egyébként jó tanító volt, „bolondériáját” nem erőltette tanít­ványaira, bár időnként csillogó szemmel és igazán érdekfeszítően beszélt tátott szájú nebulóinak, mintegy jutalomként, ha azok szé­pen fújták a hivatalos leckét. Miután véglegesen nyugalomba vo­nult, s már kisegítést, helyettesítést sem tudott vállalni kora és ízüle­ti bántalmai miatt, naphosszat csak választott világában kóborolt a sólyomfejű Ré, a kosfejű Ámon, az ibiszfejű, olykor pávián alakú Thot, a kígyót formázó Hathor meg a többi félig állatisten, továbbá fáraók, katonák, papok, írnokok és rabszolgák között. Ahogy múl­tak az évek, rendre eltemette minden hozzátartozóját, apját, testvé­reit, feleségét, egyetlen gyermekét, sőt még két unokáját is; hovato­vább úgy kísérte szeretteit a temetőbe, ahogy Anubisz, a sakálfejű isten vezette át pártfogoltjait, a halottakat abba a másik, titokzatos világba. Néha-néha összeült néhány hozzá hasonló öreggel, s mértéktartó borozgatás közben beszélgettek a világról, a sorsról, a születésről és az elmúlásról; a gyertyafényben ilyenkor a sakálfejű is gyakran szó­ba került, mert azt a vak is láthatta, hogy a beszélgetés gyeplőjét csaknem mindig a nyugalmazott tanító tartja a kezében. — Lehet valami rokonság közöttünk — mondta egyszer elmé­lázva —, hiszen én is mindenkit átkísértem a túlpartra; mondhat­nám, szegről-végről kollégák vagyunk, ha illene ide ez a frivol, új­keletű szó. —Úgy beszélsz róla, János, mint valóságos lényről—akadékos­kodott az egyik öreg. — Talán láttad már valaha? — Látni nem láttam, de mit jelent az? Semmit. Te láttad-e Má­tyás királyt, akiről az unokáidnak mesélsz; láttad-e Kossuth apán­kat? Ugye, nem? Mégsem kételkedsz a létezésükben, s nem csak azért, mert fennmaradt róluk néhány korabeli ábrázolat, Kossuthról még fotográfia is. Ha csak azt hinné az ember, amit a két megbízha­tatlan szemével láthat, igen szegényes lenne ez a világ. Hallod ele­get a tücsköt, amikor nyári estéken duruzsol a veranda tetején, hogy aztán egy perc múlva már a tisztaszobából halljad, ám le merem fo­gadni, még egyszer sem tudtad szemmel követni, vajon ez elég ok arra, hogy kételkedjél benne? Másfelől, hányszor láttál már szivár­ványt a tó fölött, vihar után, bizonyára számtalanszor. Pedig az még a tücsöknél is megfoghatatlanabb, hiába látod... — No, te aztán minden tücsköt-bogarat belebeszélnél az ember fejébe! — dohogott a másik. — De nekem mondhatsz amit akarsz, engem nem tudsz megetetni ezzel a sakálképű komáddal... így évődtek olykor-olykor az öregek, közben pedig teltek-múl­­tak az évek... Egy kemény télen aztán a tanító nagyon megfázott, beteg lett, az orvos csak nehezen állította talpra a makacs tüdőgyul­ladásból. —Nézzük meg Jánost—mondták egy napon a régi cimborák. — A doktor úr szerint még mindig rossz bőrben van szegény. Valóban, az egyiptológus csak árnyéka volt önmagának, de örült a vendégeknek, s úgy látszott, még tréfálkozni is kedve volt. — Na, hitetlen Tamás — fordult örök vitapartneréhez. — Igaz, még most sem láttam, de tudom, hogy tegnap éjjel már itt járt, s az első vizitet alighanem követi majd a második. Akkor pedig találkozunk is és parolázunk majd egyet, hiszen egyívásúak vagyunk. — Miről beszélsz, te János? — kérdezgették csodálkozva a töb­biek. — Talán volt valaki nálad? — Volt bizony. Tegnap reggel kifelé menet, ha hiszitek, ha nem, a kamra mindig csukott ajtaját résnyire nyitva találtam; odabent va­laki félretolta a zsírosbödön tetejét, s benne egy hegyes orr nyomai láthatók még most is. Együtt mentek a kamrába, s valóban, mintha egy állat kóstolgatta volna a bödön tartalmát... — Itt, kérem mutatott valami — állapította meg egyikük. — Ta­lán nyest lehetett, esetleg egy idetévedt róka koma. No, persze, mióta az öreg Bodri elpusztult, senki se őrzi ezt a házat. — Ugyan — legyintett a tanító és bort töltött barátainak —, nem nyest volt az, s nem is holmi szemtelen róka. Különben is, éjszakára ajtó-ablak zárva... Az ott kedveseim, egy sakál orrának pontos le­nyomata. Anubisz maga járt nálam, s ezzel figyelmeztetett: eljött az idő, készülődnöm kell. Koccintsunk rá egyet! Hangja ünnepélyes volt, de szeme mosolygott, nem lehetett tud­ni, tréfálkozik-e vagy komolyan beszél. Többet nem is lehetett belő­le kihúzni. Másnap derült ki, hogy komolyan gondolhatta, amit mondott, mert este már érte szólt a harang... Gömöry Albert

Next