Fejér Megyei Hírlap, 2001. július (46. évfolyam, 152-177. szám)
2001-07-21 / 169. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 2001. július 21. szombati 1" 71 p fj" B 7 kitekintő „Nemzedékek mennek, nemzedékek jönnek..." Még egyszer a lovasberényi zsidó temetőről A zsidóság lovasberényi letelepedését -miként számos esetben-, a folklór, az anekdotakincs őrizte meg számunkra. Neumann Sándor 1912-ben jelentette meg a lovasberényi hitközség történetét, mely napjainkban is a legtöbb, azóta megsemmisült forrást, adatot tartalmazza. ■ Gergely Anna írása A lovasberényi temető megmentéséről olvashattunk tudósítást nem olyan régen, mely szerint elindult Európa egyik legnagyobb, s talán legszebb zsidó temetőjének a helyreállítása. A Hírlap hasábjain megjelent tudósítást olvasva, úgy vélem, e nemes kezdeményezést szellemileg támogatná, ha az egykor híres lovasberényi hitközség történetét röviden felidéznénk. Szeretnénk felidézni azokat a Lovasberényből elszármazott kiválóságokat is, akik itt születtek, s akik a magyar művelődéstörténetben előkelő helyet foglalnak el, bár nevük, műveik ma már kevésbé ismertek. A dualizmuskori gazdasági, politikai, kulturális fellendülés áramába bekapcsolódva indult el életútjuk, ahol a keresztény, református, zsidó felekezet élt békésen, - egymásra utalva - a Cziráky grófok védelme, kegyúri oltalma alatt. Mindez nem az utólag idealizált asszimilációs aranykor, hanem történelmi valóság, melyet a levéltári források bizonyítanak. A zsidóság lovasberényi letelepedését- miként számos esetben, a folklór, az anekdotakincs őrizte meg számunkra. Neumann Sándor 1912-ben jelentette meg a lovasberényi hitközség történetét, mely napjainkban is a legtöbb, azóta megsemmisült forrást, adatot tartalmazza. Sajnos, az ún. Chevra-könyvek nem maradtak fenn, melyek erre vonatkozóan támpontot jelenthetnének a (Chevra Kadisa: Szent Egylet, mely a halottak eltemetésével, a szertartásokkal, a sírhelyek kijelölésével, a kövek felállításával, gondozásával, a gyászolókkal foglalkozik.) Minden működő hitközségben ősidők óta működtek ilyen egyletek, feljegyzéseik, könyveik kivételes történeti forrásértékkel bírnak. Visszatérve a lovasberényi zsidóság betelepülésére, azt biztosan tudjuk, hogy 1730-ban gróf Cziráky József birtokába került a település és a környező községek. Ebből a korból, valószínűleg a XVII. század közepéről származik az alábbi, immár második anekdota, amely „A rabbi és a gróf’ címmel vonult be a zsidó folklórba: „A lovasberényi zsidók elhatározták, hogy zsinagógát építenek maguknak. A rabbi elment a grófhoz, kinek fennhatósága alá tartozott a város, hogy engedélyt kérjen az építkezésre. „Nem engedhetem meg nektek, hogy zsinagógát építsetek”, mondta a gróf, „mivel ti feszítettétek meg Krisztus urunkat”. - Tévedsz, nemes urunk - válaszolta a rabbi , azok nem mi voltunk, hanem a szomszéd faluban lakó zsidók. - Ebben az esetben - mondta a gróf - semmi kifogásom az építkezés ellen. Megadom az engedélyt. A rabbi rövidesen ismét felkereste a grófot, és engedélyt kért, hogy kerítést emeljenek a zsidó temető körül. - Miért kell a kerítés? - kérdezte a gróf. - Tán attól féltek, hogy halottaitok felkelnek sírjaikból és elfutnak? - Dehogyis, nemes urunk felelte a rabbi. - Csupán azt szeretnénk elkerülni, hogy a juhászok, pásztorok jószágaikat őseink csontjai felett hajtsák el. - A gróf elgondolkozott, majd beleegyezett. Némi idő elteltével a rabbi harmadszor is felkereste a grófot és így szólt: „Nemes urunk, egy utolsó kérésem lenne. Szeretnénk táblát akasztani temetőnk kapuja fölé, melyen az áll, hogy hisszük, hogy halálunk után feltámadunk.” - Szó sem lehet róla! - kiáltotta a gróf. - Csak nem képzeled, hogy mi, keresztények, még halálunk után is vesződünk majd veletek! A rabbi ekkor elővette a Biblita és felolvasta Jób Könyvének azt a versszakát, amely a halál utáni életről szól: Kicsiny és nagy ott egyenlő, és a szolga az ő urától szabad (Jób 3:19). A gróf aligha tagadhatta a Szentírás igazát, s így erre is megadta az engedélyt. S a tábla mind a mai napig ott olvasható a lovasberényi temető kapuja felett.” Mindenesetre a mesében szereplő lovasberényi temető kerítése — melyet most állítanak helyre, a temető kapuja feletti táblácska, egy hajdanvolt hitközség mindennapjai, különös fénnyel tűnnek fel 300 évvel később is. Az 1775-ös szerződésben többek között az is szerepel, hogy a hitközség halottait saját rítusa szerint a számára kijelölt külön temetőben temethesse el. Sőt, ünnepnapokon az uradalmi erdőből díjtalanul vághattak gallyat. Mielőtt a hitközségtörténetben elmélyednénk, talán emlékezzünk meg azokról a kiváló férfiakról, akik Lovasberényből származtak, illetve itt működtek. Fischer Akiba rabbi (1818-1894) Lovasberényben született. Kora legkiválóbb talmudtudósai közé tartozott, az óbudai és a pozsonyi jesivákban tanult. (Jesiva: felsőbb fokú iskola a Talmud tanulmányozására). Az ortodox-neológ szétválás előtti időkben ő vezette a győri, szigorúan hagyományőrző hitközséget. Kora legkiválóbb tudósaival való levelezése, hittudományi munkái ismertek voltak Európa-szerte. Fiai szintén atyjuk hivatását választották és váltak tekintélyes rabbikká. Talán a legtöbbet emlegetett lovasberényi híresség, Saphir Maritz Gottlieb (1795-1858). Ma már csak az irodalomtörténeti könyvek említik nevét, de korának híres publicistája, élclap írója volt. Saphir, vagy ahogy idézni szokták „Zafír” szintén volt. Már tízévesen a pozsonyi jesivába ment Talmudot tanulni. Valóságos nyelvzseninek bizonyult, hiszen a héber, jiddis, arameus nyelven kívül beszélte a német, angol, francia és olasz nyelvet is. Ez utóbbi nyelveken, főként németül tette közzé maró gúnnyal megírt élceit. Saphir irodalmi pályája nem közönséges életpálya volt: előbb Bécsben, majd Berlinben élt. Színházi kritikáival vagy halálos ellenségeket, vagy életreszóló barátságokat kötött. Szerkesztője volt a Schnellpost Courier c. lapoknak. Ezt követően a müncheni Basal für München c. lapot adta ki, majd Párizsba áttelepülve a királyi színház intendánsa címet is elnyerte. Karcolatait, cikkeit rettegte fél Európa, kacagta az egész világ. A magyar írók, kortársai: Nagy Ignác, Beöthy Zsolt az ő nyomdokain haladva teremtették meg néhány jellemző figurájukat. Lovasberény szülötte szintén a híres Feleky család. Ez a családtörténet már a dualizmuskori asszimilációs aranykorra tehető, hiszen az apa Feleki Miksa, a falu zsidó orvosának alakja ma már a régmúlt temetőben van. Alakját, szellemét fia, Feleki Sándor: Az öreg doktor című versében idézte meg. Feleki Miksa fiai, Feleki Sándor, Feleki Béla, Feleki Hugó Lovasberényben születtek. Pályájukat az elsőgenerációs bizonyítási vágy, a tehetség, a szorgalom, a kedvező történelmi lehetőségek felismerése, az alkotás, a használhatni akarás erői röpítették magasra. Olyan életutak ezek, amelyek meghálálták a megtűrt ősök, a befogadott nagyszülők iránt mutatott tolarenciát. Feleki Béla (1862-1923) szintén Lovasberény szülötte, de pályája az akkor világvárossá váló Budapesthez köthető. Élénken bekapcsolódott az egyházpolitikai mozgalmakba, ám ez csak közéleti pályájának kezdetét jelentette. 1890-ben Budapest törvényhatósági bizottsági tagságát is elnyerte, de igazi érdeme az első magyarországi zsidó gimnázium létrehozása volt. Feleki Sándor orvos Lovasberényben született 1865-ben. Irodalmi munkássága Budapest közegészségügyével volt kapcsolatos. Számos szépirodalmi műve ismert: Vándorfelhők (1898); Árnyak és sugarak (1904); Az én mezőm (1812). 1910-ben nemesi rangot kapott, amely a századfordulós asszimilációs folyamat egyik sajátos jellemzője volt Magyarországon. Egyfelől a társadalmi címekben megnyilvánuló elismerés, a befogadás effektusa, másfelől a zsidóság illúziója a befogadtatás tényéről. Magyarfeleky Hugó fia, Feleky (y) Géza 1890-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait Pesten és Berlinben végezte. Előbb a Nyugatban jelentek meg írásai, majd a Pesti Napló és a Világ munkatársa lett. Ez utóbbi lapot 1920-30 között szerkesztette. Művészettörténeti írásai közül a Szinnyei Merse Pál (1912); Képek, könyvek, évek (1912) c. művei voltak a legismertebbek. Önálló kötetben jelent meg India és a világháború (1915); Észak-Amerika benépesítése (1917) c. munkája. Schön Frigyes 1857-ben látta meg a napvilágot Lovasberényben. Középiskolai tanulmányait Székesfehérváron és Budapesten, építészeti tanulmányait a budapesti és a bécsi műegyetemen, valamint a bécsi képzőművészeti akadémián végezte. Kiváló és elismert építészként működött Bécsben, ahol több mint 200 épületet tervezett. Számos munkája közül a Zsidó lexikon kiemeli a bécsi Zwieback áruházát, amely a Kamerstrassén épült, és a kairói Stein áruházat. Lovasberény szülötte Róna József (1861-1939) szobrászművész is. Életrajzi regényében, mely az „Egy magyar művész élete” címmel jelent meg, meghatóan ír gyermekkoráról, szülőfalujáról. Hatalmas tablóban sok humorral, élénk színekkel bontakozik ki a világvárossá váló Pest képe, a kőfaragó műhelyek világa, majd tanulányai színhelye a bécsi Képzőművészeti Akadémia, urak és bohémek világa, szerelmek és csalódások, alkotásainak szellemi környezete. 1882-ben királyi ösztöndíjjal három évig Zumbusch mesteriskolájában tanult. Igazi őstehetség volt. 1885-ben római ösztöndíjat nyert, melyet a Röck-díj és sok megbízás, elismerés követett. Sajátos antikizáló, újbarokk szobrai köztereken, állami és magángyűjteményekben egyaránt megtalálhatók Magyarországon, Európában. Köztéri szobrai közül a leghíresebbek az eredetileg Zenta városa számra készített Szavoyai Jenő-szobor, mely a budai várba került. Kossuth szobra Szeged, Erzsébet királynő szobra Gödöllő, Zrínyi Miklós szobra Budapest, Szemere Miklós szobra Miskolc, Klapka György Komárom tereit díszíti. 1939-ben bekövetkezett halála megóvta az agg művészt attól a tragédiától, mely 1944-ben megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát. LÍRAI EPILÓGUS Ki látogatja ma a temetőt? Felkeresik talán odatévedő jószemű fotósok, akiket a temető méltósága, különös fensége megejt. (Különben igazán hálás téma: omladozó sírkövek, mohával benőtt repedések közt kisarjadó friss fű.) Talán... Felkeresik tavasszal az útonlevők, a vándorok, akik keresik önmagukat és láthatatlan lelkekkel társalognak. Olyanok, akik új ízeket, szagokat keresnek tavasszal és beszívják a fölfakadó föld illatát, miként Hermann Hesse Kaulpja, mikor mély lélegzetet vett ilyentájt és tudta, az idő eljött, mennie kell. Vagy felkeresik békés családok - kiadós ebéd után - némileg konszolidálódva, amúgy Berény felé autózva, s talán a szülők hallgatásán túl megismerik a nagyszülők történetét néhány elfojtott célzásból. - Vagy talán mégsem. -Vagy felkeresik megbízottjaiktól dúsan megfizetett alakok - talán estvéli órán - és azt a követ (bár sajnos faragott és csiszolni kell), amelyik a nappali kárpitjához illenék, elvinnék. De. Nem keresi fel a temetőt apró kontyú, madárcsontú anyóka, aki szoktatja szívét a csendhez, várva a találkozást övéivel: fiával, férjével, szüleivel. Nem keresi fel meglett férfiként a fiú édesanyját, hogy bemutassa párját a jidische mamménak. Nem hagy jelet, apró kövecskéket senki sem, melyből hidacska épülhetne a hátrahagyottaknak. Nem tépnek egy marék füvet sem - ősi szokás szerint - a temetőből távozóban azok, akiknek tenniük kéne, hiszen ők is köddé, füstté váltak immár.