Fejér Megyei Hírlap, 2009. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

2009-02-28 / 50. szám

„Bocsánat, kedves olvasó!" A regionális kritika nem a dilettáns írók szellemi szeretetotthona - jól jellemzi ez a mondat Kovács Imre Attilát, irodalmi rovatunk rettegett recenzensét, akivel a Provinciában közlünk interjút. 17. oldal egyetemi fokon Silye Sándor silye.sandor@fmh.pl.hu Sándor György különleges humorú ember. Ülnek a poénjai, nagyokat csattannak, de mégis figyelni kell minden szavára. Sándor György nem a mindennapjainkkal foglalkozik, mondanivalója nem az aktualitásra épít. Hanem kissé hosszabb távra. Mondjuk az örökkévalóságra... - Sokak úgy vélekednek: jó ideje eltűntél. Vagy ez érzés csak „optikai" csalódás? - Engem annak idején az népszerűsített, hogy nem szerepeltem a televízióban és a rádióban. Van az a francia mondás, hogy „Apu, ha egy fa kidől, de nem közvetíti a tv, akkor az a fa ugye nem dőlt ki?”... Immár ötödik éve vagyok a budapesti Kamaraszínházban, járom az országot, és bár a tv-ben valóban nem vagyok, de attól azért persze még vagyok. - Na jó, akkor másképp kérdem. Hogy vagy, mi van veled? - Jól vagyok, a Semmit Tudás Egyeteme című műsoromat adom elő a Kamaraszínházban, és rengeteg helyen jártam előadó estjeimmel. Generációk nőttek fel velem, nosztalgiáznak, emlékeznek az elmúlt 10-30 évre. Ami Fehérvárt illeti, az Építők Művelődési Házban visszatérő vendég voltam, Latinovits utolsó szereplését is ott láttam Tolcsvayékkal. Tóth Pistával sok közös megmozdulásunk volt. Hogy, mi történt, meghalt? Jaj, ez szíven ütött, nagyon szomorú vagyok. - Mi az, amit tudsz, vagy nem tudsz? Mi az, amit bátran előadhatsz a Semmit Tudás Egyetemén, amit akár taníthatnál is ott? - Ez jó kérdés, de csapda van benne. Ugyanis óhatatlanul nagyképűvé válnék, ha azt mondanám, tudok valamit, de ha azt mondom a Semmit Tudás Egyeteme után, hogy nem tudok semmit, akkor meg álszerénynek tűnök, tehát a helyes válasz: nem tudom, mit tudok. Egy este a műsoromon ott volt többiek között Vitray Tamás. Bejött az öltözőbe, és őszintén gratulált, és ez jólesett. Nagy dolog ez a számomra, hiszen nem tudom, volt-e valaha is bármelyik estemen. - Ha rendeznének egy televíziós műsort, Ki Mit Nem Tud Semmit? címmel, szerinted nézett lenne napjainkban eme tehetségtelen kutató? - Na, ezen el kell gondolkodnom... A régi Ki mit tud?oknál volt olyan jelenség, ami ma egyre markánsabban van jelen. Évek óta nem nézek televíziót, de néha, ha vendéglőben az asztalom a készülékre néz, akkor tapasztalok ezt, azt. Láttam nem régen Eszenyi Enikőt, fogalmam sincs milyen műsorban, ahol különböző fejdíszekben hívta fel a figyelmet magára. Mindegy, kik, mit zsűriznek, mert az abban való szereplés nagyobb népszerűséget jelent ma a zsűritagnak, mint a résztvevőnek. Ez régen nem így volt, amikor Major Tamás a versmondó versmondását elemezte, akkor bizony előfordult, az ismeretlen előadó jobban mondta a verset, mint ahogy Tamás elemezte azt. József Attilával kiáltottad '90-ben világgá, hogy „Hú, tömegek, tovább, további", lelkesedtél, naná, rendszerváltás volt, és jól bekeverdtél a politika közepébe. Csalódtál? Nem csalódtam. Lehet, hogy ma már másképp csinálnám. Amikor kiderültek az erőviszonyok, sokan nem a vélt vagy valódi igazság mellé álltak. De azóta „színeződtek”, átrendeződtek a dolgok. Soha nem voltam, nem is leszek párttag, de '90 előtt nem ilyen pártalakzatokra gondoltam, mint amelyek ma léteznek. Hiába vagyok magányos farkas, ne adj' isten! egyéniség, bizonyos értékeket féltek, és szerencsére akad olyan sokaság, amelynek tagjai hasonlóképpen gondolkoznak, mint én, így biztos vagyok abban, ők tisztelik meg jelenlétükkel az estjeimet. - Klasszikust idézek: „Kisdobosok, úttörőszeletek, tiétek a jövő! Úgy volt, hogy a miénk lesz!". Hozzáteszem: már tudjuk, bennünket jól átvertek, mert a jelenünk nem a remélt jövőnk lett... Meg lehet váltani a világot, akarni kell megváltani? - Ez érdekes, hiszen az úgynevezett rendszerváltozásnál azt hittem, eljött az én időm, ami nem jelenti azt, hogy bosszúállásra, karrierre gondoltam. De visszatekintve azt mondom, az úgynevezett rendszerváltásnak az egyik nagy vesztese a műfajom volt, és így én. Ha leegyszerűsítem, nemhogy apró, de nagy pénzre sem sikerült váltanom a tehetségemet, bár szerettem volna. De az, hogy a pénz enynyire máshova vándorol, és ennyire nem kerül helyzetbe az ember, az meglep. A legnagyobb baj, hogy fel sem merül azokban, akik megtehetnék, hogy segítsenek másokon, az önhibájukból bajba kerülteknek. Röhej, a nem túl sok megtakarított pénzemet a bankban hosszú lejáratúra tették - holott 71 éves vagyok... Érted, hosszú lejáratúra! Amikor felfedeztem, két év után nemhogy nyereséget nem kaptam, de az alaptőkémből nyirbáltak le. Moliere komédiás világa úgy alakult hajdan, ha valaki tehetséges volt, a piacon olcsóbban kapta a portékát. De emlékezhetünk Latabár Kálmán Nem ér a nevem című filmjére, ahol a kivégzőosztag előtt állva úgy megröhögtette a nyilasokat, hogy azok mellé lőttek. Ezzel nem pénzügyi kiváltságaimról akartam beszélni, hanem arról, a tehetséget igenis, el kellene ismerni. Na, világmegváltásról ennyit. - De mi van a tehetséggel? - Tehetséggel, leleménynyel, vagy esetemben a humorral el lehetett volna érni valamit, de ma már semmit nem lehet elérni, mert az egyén felelőssége feloszlik a kollektív felelőtlenségben... Ortega azt mondta, „csak a hajótöröttnek igazak a gondolatai, a többi retorika, póz, önáltatás.” Latinovits zseniális Cipolla alakítása fantasztikus volt, de eleve a dramatizált Mario és varázsló veszített 90 százalékot az eredetiből. Thomas Mann novelláját az olasz tengerparton látott valós élménye alapján írta meg, és nem beültetett statisztákkal végezteti el Cipolla a varázslatait, hanem hús, vér, gyanútlan emberekkel. Az általánosságban játszó színház esetében nincs tét, nem életre-halálra megy, mint a Latabárnál, vagy az életben. - Ha az ember körülnéz a magyar valóságban, vagy sírva nevet, vagy dühöngve röhög. Hol a helye a humornak? - Az intellektuális humorral az a helyzet, hogy nemes eszközökkel lehet hatni vele. Sok helyen a legelvontabb poénjaimat is zseniálisan veszik. Van olyan, hogy az első öt-hat csattanó nem ül, de ha bírom idegekkel, és nem megyek el a könnyebb ellenállás felé, nem akarok olcsóvá válni, akkor a hatodik poén teljes valószínűséggel a helyére kerül. És attól kezdve minden megy simán. Van múltunk, olyan, amilyen, de lesz jövőnk? - Múltunk össze van torlódva, s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ? József Attilával szabadon így és ennyit válaszolhatok. Sándor György 1938. április 4. Budapesten született író, előadóművész. 1957- 58-ban a Színház és Filmművészeti Főiskola hallgatója. 1958- 59-ben színházi kisegítő, öltöztető, bútoros, majd Egerben, a Petőfi Színházban segédszínész, statiszta, epizodista. 1964-ben az Egyetemi Színpadon jelentkezett első estjével, amellyel meg is indult művészi pályafutása. Szakított a kabaréhagyományokkal, és új komikus eszköztárat dolgozott ki. Kitüntetései: Jászai Mari-díj (1988), Petőfi I Sándor Sajtószabadság-díj (1992), Karinthy Gyűrű (2003). Sándor György, a humoralista szerint a tehetségeiket sokkal jobban kellene elismerni Ébredjünk az Est Lapokkal! Miről írt a múlt századelőn az újság? Véletlenül érkezett lapokban ébredtünk rá napjainkra: amit száz esztendeje írtak egykor a kollégák, azt manapság is gond nélkül közzétehettük volna. 18. oldal Tizennyolc év telt el azóta, hogy ott jártunk a magyarok lakta Szentlászlón. A falu elpusztult az 1991 -es honvédő háborúban, a visszatérés alkalom az emlékezésre. (19. oldal) Annya, osszad be! A manapság sokat emlegetett gazdasági világválság éveit idézi Berta Mária és férje. Akkor még gyerekek voltak, de az emlékek elevenek. 18. oldal Hatvanegy sor humorról Nem szívesen kezdek egy humorról szóló jegyzetet gazdasági válsággal, csakis azért teszem, mivel a magyar néplélek globális, vagy legalábbis össznemzeti hatásai alatt én is ott állok. Mint hatás alatt álló nő természetesen annak hatása alól sem vonhatom ki magam, hogy a gazdasági válság még csak most fordul egyre mélyülő emberi válságokba. De. De mint tipikus optimista magyar, én bizony bízom nemzetem megtörhetetlen kedélyében. A magyar humor ugyanis olyan, mint az a bizonyos magas homlokú, oroszként született, de már szovjetként elhunyt forradalmi gondolkodó (gondolkodó forradalmár), akiről állandóan azt mondják, hogy élt, él és élni fog. A magyar humor ugyanolyan elpusztíthatatlan, mint a magyar foci, csak sokkal kevesebb sebből vérzik. Azt mondják rólunk, pesszimista nemzet vagyunk, szerintem ez az évszázad csúsztatása. Lehet, nem vagyunk derűlátóak a honi demokrácia, politikusaink tartós boldog élete, vagy a benzin árának stagnálása tekintetében. De igenis boldogok vagyunk a gyerek iskolai előmenetelétől, a piacon kapható nárcisztól, attól, hogy hatalmasat zakóztunk a lépcsőn, mégsem tört el semmink, hogy még van néhány jó barát, akikkel össze lehet járni néhanapján, hogy elfogyott a pénz hó végére, de két könyv közé csúsztatva mégis találtunk még egy kétezrest, amit előző hó végén csúsztattunk oda, csak elfelejtettük. A humorunkat nem fogjuk elfelejteni. Egy országban, ahol a vidéki kocsmában meglett, sörpocakos férfiak összeborulva hangosan nótázzák, hogy „cirmos cica, haj!" - ettől kell legkevésbé tartanunk.