Fejér Megyei Hírlap, 2009. március (54. évfolyam, 51-76. szám)
2009-03-14 / 62. szám
12 • FEJÉR MEGYEI HÍRLAP » •Innep 2009. 03.14. Régről kapott kötelékek Irányi a szabadságharc bukása után Párizsba menekült, könyvet írt a forradalomról J. Mező Éva belpol@fmh.pl.hu A csodatévő szép nappá magasztosult március 15-e forradalmi ifjai közül leginkább Petőfi, Jókai és Vasvári nevét őrzi utca. Legendát az utókor Irányi Dániel számára nemigen teremtett. Fehérváron is csak egy kicsiny utca emlékeztet rá, van azonban még valaki, Irányi Géza. A névazonosság nem véletlen. Az asztalon kiterített családja, Irányi Dániel és Czapkai Zsófia házasságából született 1822-ben a forradalmár Irányi Dániel és testvére István, ez utóbbinak negyedik generációs leszármazottja Irányi Géza. Ükapjának unokatestvére volt, állapítjuk meg, majd a családi hagyaték kibontásába kezdünk. Előkerül két dagerotípia - Irányi Dániel ünnepies várakozással támaszkodik a fotószalon márvány oszlopára, a másikon portré, a dátum rajta „Pest, 1869. október 14.”, és saját kezű ajánlás: Irányi István kedves unokaöcsémnek, Irányi Dániel. A visszaemlékezések sárga lapjainak egyikére kokárda ragasztva derengő öntudata ez az őt négy generációval később követő nemzedéknek. Megtudjuk belőle: 161 éve március 15-én szerda volt. Havas eső esett, és a Nemzeti múzeum lépcsőjén Petőfi nem szavalta el a Nemzeti dalt. Elszavalta ellenben a városháza erkélyén, ahol Rottenbiller Lajos polgármester, Jókai, Vasvári és Irányi mondtak lelkesítő beszédeket, Irinyi József pedig felolvasta a Tizenkét pontot. Irányi Géza gyűjteménye a forradalmár ősre fókuszál, újabb adalékok ezek is: Kossuth már 1848 februárjában a párizsi forradalom hírére a pozsonyi Országgyűlésben javasolta a reformok azonnali megvalósítását, az Ellenzéki Kör tagjai Pesten aggodalommal figyelték, hogy nem történik semmi. Irányi ezért, mint Kossuth személyes ismerőse március 5-én hajóra szállt. Megbeszélték, hogy nyomást gyakorolnak egy petícióval az Országgyűlésre, ebből született a Tizenkét pont. A szabadságharc bukása után Irányi is bujdosni kényszerült, Párizsba menekült, újságíróként dolgozott. Itt írta meg könyvét a forradalom történetéről. A hiteles, bár sajátos szemszögből fogalmazott leirat két kötetét Irányi Géza a Kodolányi főiskola könyvtárából kölcsönözte ki. A történelem máig hat. Géza nem csak a dossziékba zárt papírok útján hordozza a régről kapott kötelékeket: „Gyerekkoromban hallottam először szüleimtől, hogy egyik ősöm a '48-as forradalom hőse volt”, mondta. „Nem volt ez a családban rendszeresen napirenden, de hatott mélyen a tudat alatt. Kimondatlanul kaptunk Irányi Dánieltől becsületességre a példát. Március 15-én én másként gondoltam a márciusi ifjakra, nekem volt róluk személyes történetem is. Iskolatársaim nem foglalkoztak ezzel különösebben. Tudták ugyan, hogy volt valamikor egy hős, akinek a nevét viselem, de gyakran cserélték össze Irinyi Józsefével. Gyermekeimet rendszeresen elvittem a koszorúzásokra. Gondoltam, fiatalkorukban ha nem is értik, mit jelent Irányinak lenni, később tudatosul majd bennük. Tévedtem. Ma más a korszellem. Számukra ez csak az idősebb korosztály nosztalgiája.” Irányi Géza nem tudja, hogy a történelmi családból rajta kívül még hányan hordozzák a rájuk osztott örökséget. Svájcban találta meg Irányi Bélát, rajta keresztül Pesten élő testvérét, Lujzát, aki nyugdíjazása előtt a Széchényi könyvtárban dolgozott. Az ő segítségével kutat tovább. Géza édesapjától tudja, hogy Irányi Dánielnek néhány iratát a szabadságharcot követően hetven évre zároltak. Mit rejthetnek a titkosított iratok? Ez a következő lépés a hagyaték gazdagításában. Irányi Dániel, a Kossuth-kormány igazságügy minisztériumának titkára, az Országos Honvédelmi Bizottmány kormánybiztosa. Az emigráció után készült ez a kép. Lent kalligrafikus szép ívű, határozott aláírása. Kivehető belőle, hogy írója hitében megingathatatlan, bár túl a párizsi emigráción, erejéből kicsit vesztett. A finoman rezdülő ritmus ösztönrezgései, nevének hangsúlyozott kezdőbetűi öntudatot, lelkesedő személyiséget takarnak, árulkodva arról, hogy számára nem létezett külön magán és közélet. Nevének aláhúzása őrzi még önérzetét, a parás visszanyúlik a múltba, keresve értelmét és kifejezését mindannak, ami volt, ami elveszett Sajtóívelés Petőfiék hátán Ármás János armas.janos@fmh.pk.hu Nyilvánvalóan senki sem jelentheti ki, hogy március tizenötödike szellemének, hagyományának csakis ő az egyetlen örököse. A legkülönbözőbb politikai irányzatok, mozgalmak és pártok, egymástól gyökereikben eltérő gondolkodású emberek vallják magukénak. Ugyanazt, másként. Nézzük, miként jelent meg Petőfiék napja a sajtóban! A szabadságharc leverése után természetesen betiltották az ünnepet. Amikor 1860. március 15-én az ifjúság a pesti utcákra vonult, hogy megkoszorúzzák a vértanúk sírját, a katonaság közéjük lőtt. A kiegyezés után már nem tiltották a megemlékezést, de még sértette az uralkodóház érzékenységét. S jött az ötvenedik évforduló kellően manipulálva. A Budapesti Hírlap vezércikke 1898. március 15-én: „... Az lesz a nagy nap, amikor március 15-én és mindazokon a napokon, amelyeken a nemzet ünnepel, az ünneplők élén a magyar király tartja a háromszínű zászlót. A nemzeti érzület legfőbb szimbóluma a korona, első bajnoka, aki a koronát viseli.” Esztendőre rá lényegesen másképpen fogalmaztak a szociálderokraták: „Azért vonultunk ki Petőfi szobra elé, mert szégyenkezve tapasztaltuk, hogy miként becstelenítik meg Petőfi emlékét azon nyárspolgár lelkek, akik minden március 15-én összegyűlnek szobra előtt... Kivonultunk szobra elé, hogy megmutassuk, miszerint mi vagyunk azok, akikben Petőfi szelleme tovább él...” (Népszava, 1899. március 17.) Majd elérkezett 1919 tavasza. A Magyarország írta szerkesztőségi cikkében az évforduló napján: „A diadalmas forradalom első márciusi ünnepe ünnep az ünnepek között, az idők végéig piros betűs napja a magyar história ünnepszegény kalendáriumának. Amiről hetven év előtt álmodott az ország, az ma kivívott kincsünk, elrabolhatatlan vagyonunk: szabadok vagyunk. Március 15. többé nem óvatos és ártalmatlan politikai tüntetés Petőfi szobra előtt...” Horthy Miklósék törvénybe iktatva nemzeti ünnepé avatták március tizenötödikét. Az ország 1923-ban Petőfi születésének századik, a foradalomnak a 75. évfordulóját ünnepelte. A Bajtársi Egyesületek ünnepi megemlékezésén Bajcsy-Zsilinszky Endre szónokolt: „1848. március 15-e a történelmi március volt, amely széttörte a rabság bilincseit. Ezt a márciust azonban meghamisították a szószátyár hazafiak és meghamisították azok, akiknek a forradalom csak öncél volt és nem eszköz. Ezek elsikkasztották a nemzet eszmét. (...) Ma új honfoglalás előtt állunk...” (Magyarország, 1923. március 16.). És jött a második nagy háború. Kállay Miklós miniszterelnök így buzdított rádiósorozatában, idézi a Magyar Nemzet, 1942. március 17-én: „... ahogy 1848-ban először fegyvert kellett ragadnunk, éppúgy most is mert nincs föld, nincs munka, nincs polgári jólét, míg az örök nagy ellenséget, a német, az orosz kommunizmust le nem verjük... Háborúba megyünk. Elől megy a márciusi fiatalság, biztosan tudom, hogy győztesen tér haza. Mire hazajön, mire vége a harcnak - nem a világosi fegyverletétel lesz a vég -, itt minden hazajövő katonát és itthonmaradottját, erre én teszek fogadalmat, nem őszirózsás forradalom, nem 1918 és 1919, hanem otthon, munka és emberi lét kell, hogy várja.” Az Országgyűlés 1848-ban törvénybe iktatta a forradalom és szabadságharc jelentőségét, majd egy 1951-es minisztertanácsi rendelet március 15-ét munkanappá nyilvánította. Aztán tényleg mindenki mindet úgy értelmezett, miként gondolta, illetve utasították. Befejezésül egy „gyöngyszem” a Magyar Ifjúság 1958. március 14-ei számából: „Az ellenforradalom erőinek megsemmisítéséért folytatott küzdelmünk harcot jelentett és jelent azért, hogy Kossuth, Petőfi és Táncsics zászlaja és eszméje újra tisztán, fényesen ragyogjanak.” Forradalom a folklórban Zsoltár Melinda belpol@fmh.pl.hu Soha senki nem evett a szép kőcserép tányérból, amelynek alján, a kerek lapján a Kossuth-címer díszelgett, s abból sem, amelyiken a koronás magyar címert ölelte körbe a magyar trikolór. Ez utóbbin néha eltűnődött ugyan a rebellisek szellemi örökét keserűn, mégis konokul, öntudatosan magával cipelő kései utód. Ha trónfosztás, ha király-ellenesség, akkor minek is oda a korona? ! Ám Szent István koronája más, mint az idegen vérből valóké, s a kihalt Árpád-háziak neve ma is szebben cseng, mint a túlélő diadalmas dinasztiáké. Megesett az is, hogy a pohár egyik oldalán Kossuth Lajos képe díszelgett, vele szemben Ferenc Józsefé, mintegy jelképezvén a kettéhasadt magyar lélek sajátos vonzalmát a szabadság és a forradalom, s a rend és a biztos vezető iránt. Az 1848-as forradalom és szabadságharc akkora élmény volt - így vagy úgy - a magyar népnek, a parasztságnak, ami minden érzésére és gondolatára kihatott. Utólagos legendák is lábra keltek persze. A történelmi sorsfordulókról mit sem tudó vidékekre is eljutott a hősies 19. század közepének históriája, s váltak az esti beszélgetésekben átélt élményekké olyan események, amelyek valójában soha nem történtek meg. Úgy legalábbis nem, így keletkeztek a mítoszok hajdanán, s maradt belőle nekünk még e késői időkre. A hétköznapok tárgyai, a naponta használatos eszközök díszítése, festése, faragása üzeneteket hordott. A kicifrázott mángorló, a mintásra mázazott cserépedény. Az éles kés nyele, a foltos feje. S a tányérokon, bögréken, fazekakon, bokályokon futó, kanyargó, nyíló virágok, indák, édesen éneklő madarak, peckes kakasok is üzentek. Szerelemről, barátságról, erőről, fájdalomról, szépségről, küzdelemről, az elpusztíthatatlan életerőről, életörömről. Az 1848-as jelképek 1848-ról! Aki értette, az értette. Divatba jött a Kossuthkalap, Kossuth-szakáll, a jobbágy-felszabadítás, a kiegyezés után a forradalmi romantika. S a kis gyárak kőcserép dísztányéraira magyar címert, magyar zászlót, huszárt, Kossuth Lajos arcmását pingálták a derék munkások. Nem művészek, hanem iparosok, kézifestők, naiv alkotók. Hollóházán, Telkibányán, Városlődön. Az üvegpoharak, cserépkupák oldalára és bütykösökre, szép kancsókra. Boltosok, vásározó zsidó kereskedők, parasztiparos piacozók tették ki ponyvájukra, sátruk asztalára, pultra, polcra a revolúciós mintájú, magyar kebleket önkéntelen büszkeséggel eltöltő, szíveket megdobogtató mintájú semmiségeket, senkinek nem ártó dísztárgyakat. Vásárfiának, falra való csecsebecsének. S otthon, a tisztaszobában, a tálason, a tékára kerülvén, azonnal többé magasztosultak egyszerű tányérnál, bögrénél, pohárnál. Szem előtt voltak, de kultikus tárgyakként. Ha takarításnál, meszelésnél, költözködésnél, tussolásnál megsérültek, eltörtek, azért kicsit megsiratták őket. De lett más. Volt még elég! Már nincs. Elfogytak, kikoptak, eltűntek a tálasokkal, tékákkal, tisztaszobák misztériumával együtt. Még ötven éve is azt hihették az óvatlan tulajdonosok, hogy nem nagy kincset őriznek az öreg, rozzant szekrények, a kamrapolcok, s ha rájuk bukkantak, harminc éve sem szerették eléggé őket. Ma pedig már hiába keresik. Ritkaságként, féltve őrzött régiségként feszengnek múzeumokban, finom magángyűjteményekben, arisztokratikus bútorok főhelyein. A földes szobákból kikerültek, elnehezült öreg kezek helyett értő tudósok elemzik szabálytalan, bájos részleteiket. A nemzetiszín virágokat, a háromszínű zászlókat. A feledhetetlen évszámot. 1848. Kossuth Lajos azt üzente... Éljen a haza! Somogyi Győző képei a hősies-romantikus katonai alakulatok elképesztően díszesen és nyilván kényelmetlenül öltözött vitézeiről, a magyar huszárokról regélnek képben Fotó: Gregority Antal A hétköznapok tárgyainak díszítése üzenetet hordozott SZOMBAT