Fejér Megyei Hírlap, 2010. december (55. évfolyam, 279-304. szám)

2010-12-31 / 304. szám

14 • FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Hirdetés MIT OLVAS HOLNAP? Keresse a vasárnap nyitva tartó árushelyeken. A Fejér Megyei Hírlap és a Dunaújvárosi Hírlap előfizetői kézbesítőjüknél is megrendelhetik! Tolvai Renáta: szerelmes vagyok! 2010 megasztárját, a 19 éves nagyváradi Tolvai Renátát sokáig csak piruló arca árulta el, amikor arról kérdezték, milyen szálak fűzik Kállay-Saunders Andráshoz. A két fiatal a Megaházba költözés után egyre többet beszélge­tett egymással, a versenyen és a rendezvényeken is sokat nevettek együtt. Reni egyik alkalommal elárulta, hogy kavarognak benne az érzelmek, de még túl korai bármit is mondani. A borok is emlékezetessé teszik az uniós elnökséget Magyarország eddig az egyet­len EU-tagállam, ahol külön sommelier foglalkozik az uniós elnökség boros kínálatával. Gál Helga szerint ez hatalmas lehe­tőség a magyar bor számára. Mindenki, minden cselekedetével politizál Schmidt Mária, a Terror Háza múzeum főigazgatója új könyvében „politikailag inkorrekt”, ami szerinte a kívánatos hozzáállás. Úgy gondolja, a médiatörvény adhat okot az aggodalomra, de bízik abban, hogy a törvényhozás korrigál. Politikai ambícióiról szólva pedig csak annyit mondott: „a helyemen vagyok”. Rovásbetűk a megalitokon Pár évvel ezelőtt nagy port vert fel, amikor az Ame­rikában élő üzletember­ből kutatóvá vált bosnyák Semir Osmanagic felfe­dezte, hogy piramisokat rejtenek a szabályos gúla alakú hegyek a bosznia­­hercegovinai Viszoko mellett. Azóta tüzetes ré­gészeti feltárások zajlanak a vezetésével. Szakács Gábor és felesége, Friedrich Klára, a Forrai Sándor rovásíró kör alapítói többször is jártak és kutattak a különös helyszí­nen. Szakács Gábor, a viszokói piramisok írásjeleit azo­nosító újságíró nemrégiben a Fejér Szövetség Hétvezér Estek előadás-sorozatának vendége volt. GY vége 2010.12.31. – PÉNTEK Múltunk elfeledett darabkái J. Merő Éva belpol@fmh.pl­.hu Márciusban lesz 85 éves Kallós Zoltán, de a Válaszúton élő nép­rajzkutató ma is fáradhatatlan. Nemrég Székesfehérváron bará­tait látogatta meg, az ünnepek kapcsán elfeledett népszokáso­kat, rigmusokat idézett fel nekik. K­arácsonykor Er­délyben ma is álta­lános a családok megéneklése, vagy ahogy ismerjük, a kántálás. Kallós Zoltán a '60-as évek végétől magnóval gyűjtötte a különböző csoportok, korosz­tályok kántálási rigmusait. - Külön voltak a gyerekek­nek, külön a legényeknek való kánták - mesélte. - A gyere­kek karácsony napján délután háromkor indultak nyolc-tíz fős csoportba verődve. Meg­álltak az ablak alatt, és meg­kérdezték: - Szabad-e kántál­­ni? Elénekelték az éneket, mondtak egy beköszönő verset, rigmust, és bekiabál­ták azt is, hányan vannak, hogy annyi ajándékot vigyen nekik a gazda. Több, gyere­keknek való karácsonyi ének is fennmaradt, közülük az egyik legszebb: „Paradicsom tű kertjibe, / aranyszőnyeg le­terítve. / Azon van egy zengő bölcső,­ / abban fekszik az Úrjézus. / Jobb kezibe arany­alma, / bal kezibe arany vesz­­sző, / azt az almát fel-fel dob­ja, / fel-fel dobja, ki-ki fogja. / Az angyalok összegyűlnek, összegyűlnek, énekelnek / a madarak ciripelnek, az embe­rek ünnepelnek. / Nem láttam én szebb termőfát, mint a Jé­zus keresztfáját, / mert az vér­rel virágozik, Szentlélekkel gyümölcsözik.” Emellett tréfás mondóká­­kat is mondtak a legkisebbek: „Megjött a karácsony borzas szakállával, ne fenyegessenek kétágú korbáccsal, hanem ha­­jigáljanak meg egy nagy ka­láccsal. Ha nincs benn az ágy alatt, künn a kamarába, hoz­zanak egy darabot rongyos ta­risznyámba.” Ezek a szokások most is él­nek Erdélyben, főleg a gye­rekek körében. Van olyan fa­lu, ahol a leányok is össze­gyűltek, leghamarabb a papot kántálták meg, azután meg egymást, akik egy csoportban jártak a fonóba. Ott maradtak éjfélig, akkor hazamentek, mert indultak a legények a le­ányos házakhoz. A legények két csoportban kántálták: kü­lön a katonaviseltek és a kato­naság előttiek, a csángók ezt úgy mondják, a növendék le­gények. A legényeket kántá­lás után behívták a lányos há­zakhoz, megkínálták őket borral és kaláccsal. Magyar­­listán a kántálók a karácsony előtti napon a rokonokhoz, barátokhoz jártak, karácsony első napján pedig mindenki a maga utcájában élő családok­hoz kopogtatott be. Moldvá­ban volt szokás, hogy kará­csony és újév éjjelén zárva hagyták a kisajtót, hogy bárki bemehessen. Feketelakon úgy tartották, hogy karácsony éj­jelén nem szabad a petró­leumlámpának elaludnia. Karácsonyfája sokáig nem volt a falusiaknak, csak az úriosztálynak. A falvakban karácsonykor és újévkor is ki­tették a csizmát az ablakba, abba került dió,­ alma, édes­ség. Karácsonyi énekeket csak karácsony napján volt szabad énekelni, ugyanis úgy tartották, ha máskor énekeli valaki, akkor „pilis nő a seggi­­re”, vagyis kellés. A mezősé­gi és a gyimesi falvakban szo­kás volt a betlehemezés is. Ezt már halottak napjának estéjén elkezdték tanulni. A fiataloknak­­ más szóra­kozási lehetőség nem is volt - beállott a tánc karácsony első napján este, és tartott regge­lig. A leányok csak úgy men­tek el a táncba, ha elvitték őket a legények, úgyhogy akik ren­dezték a táncot, gondoskod­tak arról, hogy azoknak a le­ányoknak is legyen kísérőjük, akiknek nincs udvarlójuk. A legények elkérték otthonról a leányt, a szülők pedig azt mondták erre: - Elengedjük, csak rossz hírét ne halljuk! Karácsonykor az asztalon kürtös kalács, diós-mákos ka­lács, csöröge vagy pánkó (fánk) mindig volt, és sütöttek perecet is a kántáló gyerekek­nek. Ezt a perecet hosszú bot­ra fűzték, úgy adták nekik. Jellegzetes karácsonyi étel volt a töltött káposzta is. Gyakran előfordult, hogy a káposzta a kántálás áldozata lett. Régen a töltött káposztát cserépfazékban főzték a sütő­kemencében, kinn a pitarban, majd kitették a tornácra a hi­degre. A legények meg sok helyen, amikor távoztak, el­lopták a töltött káposztát faze­kastul, és megették. Az újév a vidámságé volt. Csattogtattak ostort a gonosz elűzésére, Moldvában pedig regölést vagy hejgetést tartot­tak. A leányok jósoltak. Min­den gombócba beletették egy legény nevét, és amelyiket leghamarabb feldobta a főző­víz, az lett a szeretője. Raktak tepertyűket is le a földre, mindegyiknek nevet adtak, és amelyiket először elkapta a macska, az lett a leány férje. A leányok kimentek a disznó­pajtához is. Megveregették az oldalát, és ahányat röffent a disznó, annyi év múlva men­tek férjhez. Új esztendő éjsza­káján a falvakban kimentek a faluközpontba. Elénekelték azt az éneket, hogy: „Ez esz­tendőt megáll­jad örömmel, békességgel”. Az egyik tudá­lékos falusi pedig megírta az év történetét tréfásan. Azt meghallgatták, utána haza­mentek vacsorázni. Az újév a vidámságé volt - mesélte a 85 éves néprajzkutató. Kallós ZoltánFotó: Pati-Nagy Bence Vidáman a pult mögött Kővári Gabriella kultura@fmh.pl­.hu Nacsa Olivér, a Frideri­­kusz Sándorként, Korda Györgyként, Gyurcsány Fe­­rencként is ismert nevettető, egy telefontársaság üzletében látta vendégül a sorban álló­kat egy kávéra.­­ Én itt most „rendelek”. Az emberek, akárcsak Joshi Bharatot, megszólíthatnak, és beszélgethetnek velem bár­miről. Egy kis jókedvet sze­retnék az életükbe csempész­ni, mert lehet, hogy valaki ép­pen ettől a két perctől érzi majd jobban magát. - Van ma okunk nevetni? - Tudom, hogy nehéz a helyzet, de muszáj pozitívan hozzáállni. Vannak nálunk szegényebb országok - gon­doljunk csak Dél-Amerikára -, ahol mégis tudnak moso­lyogni, örülni. Ez az ország is előbbre tartana, ha mindenhez humorosan közelítenénk. - Miért fontos a jókedv? - Vallom, hogy a humor­nak gyógyhatása van. Ha be­teg vagyok, nagyon szeretek röhögni, mert akkor nem a be­tegségre figyelek, és előbb is gyógyulok meg. Másrészt annyira felgyorsult a világ, a mindennapok, hogy egysze­rűen kell a vidámság. Ki kell fújni, ki kell röhögni magunk­ból a feszültséget, különben megzakkanunk. - Kin tud nevetni? - Talán százötven évben egyszer születik egy olyan zseni, mint Hofi Géza, és őt követi a szakma többi tagja. Fábryt is nagyon szeretem, vele kissé elfogult is vagyok. Az abszurd humort, a régi Laár pour Laár-t is kedvelem, és hát ugye Gálvölgyi paró­diáin nőttünk föl. A stand-up comedy-ben is van, ami tet­szik. Manapság sokan azt hi­szik, hogy ez könnyű műfaj, és mindenki vagy énekes akar lenni, vagy humorista. És nem találok egy jó vízvezetéksze­relőt, mert mindegyik fellép. - Sok ember bőrébe bújt már. Tudja még, hogy ön kicso­da? - Persze. Az a halálom, amikor figurák nevén szólít­­gatnak. Megformáltam vagy háromszáz karaktert. Voltam már Csernus Imre, Terry Black, Fekete Pákó, minden­ki, de azt nagyon nem szere­tem, ha nem tudnak elválasz­tani a szerepeimtől. Én egy hétköznapi pali maradtam. Engem meg lehet szólítani, bár ezzel sokan vissza is élnek már bizonyos helyzetekben. „Nagyon bírom”, amikor oda­jönnek hozzám az utcán, hogy te, mondjál már valami vicce­set, nyomjál már egy kis Fri­­derikuszt, egy kis Kordát, egy kis Gyurcsány-Orbánt! Ez ne­kem a szakmám. A civil élet­ben ezeket a megnyilvánulá­sokat nem kedvelem. - Hogyan lehet meglátni az élet vidám oldalát? - Néha meg kell állni, meg kell nézni egy vicces filmet. Lazítsunk, igyunk meg egy pohár bort, gondoljuk át nyu­godtan az elmúlt huszonnégy órát. Aztán úgyis jön egy új nap, és majd csak lesz valami. Közhely, de rendszerint bei­gazolódik, hogy mindig egy­­gyel több megoldás van, mint probléma. Sokszor a legvárat­lanabb helyekről jön a megol­dás, amire az ember nem is gondol, amire nem is számít. Amíg egészséges valaki, olyan gond nemigen van, ami­ből ne lenne kiút. Valahonnan erőt kell tudni meríteni: igen, erős vagyok, nem omolhatok össze. Megoldás mindig lesz, ha hiszünk magunkban, és te­szünk is érte. És persze ne ve­gyünk semmit se túlságosan komolyan. - Hogy telt a karácsonya? - Őrület, hogy ilyenkor el­szabadul a pokol, és az embe­rek minden porfogót összevá­sárolnak. Pár éve úgy döntöt­tünk, hogy nekünk erre nincs szükségünk. A menyasszo­nyommal, aki nagyon ottho­nosan mozog a konyhában, lógatni való díszeket készítet­tünk, és süteményeket sütö­gettünk. Nálunk nincs ajándé­kozás, maga az együttlét az ajándék. Vacsoráztunk egy jót, felbontottunk egy palack bort, beszélgettünk, örültünk, és boldogok voltunk. Ez meg­ható volt, ugye? Papírzseb­kendőt adjak? - Mit tervez az év utolsó napjára? - Tizenöt év óta ez lesz az első szabad szilveszterem. A barátaimmal leszek, de a köte­lező jó bulit nem szeretem. A legjobb, ha mindenhez humorral közelítünk, vallja Nacsa Olivér

Next