Fejér Megyei Hírlap, 2015. március (60. évfolyam, 51-76. szám)
2015-03-14 / 62. szám
SZOMBATI 2015. 03. 14. Egér Ágota meséi: Az első lépések Baranyi Ildikó belpol@fmh.pl.hu Emlékszel még, hol hagytuk abba Emilke és Nyusz történetét? Hát persze! Ott, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve útra keltek, és maguk mögött hagyták otthonaikat, barátaikat. De vajon hogyan folytatódik a mese? Már mondom is tovább, csak figyelj! Mire feljött a Nap az égre, két egymás mellett bandukoló cimborát látott. Mélyen magukba szívták a szabadság érzését, így haladtak előre - amerre vitte őket a lábuk. Nyusz vidáman, lobogó fülekkel lépkedett, de jóval kisebb termetű társa csak kapkodta a lábait lihegve. Nem is bírta sokáig. Hirtelen megállt, és toppantott a lábával egy nagyot. - Azonnal állj meg! Én ezt nem bírom tovább! - Mi? Mi a baj? - értetlenkedett Nyusz, mert ő aztán semmit sem vett észre a kis hörcsög szenvedéseiből. - Az a bajom, hogy már elfáradtam, fáj a lábam, szomjas vagyok, és nehéz a batyum is. - Hiszen még csak pár órája vagyunk úton! De nem bánom, üljünk le egy kicsit - javasolta a nyuszi, így aztán egy fa tövében kényelmesen el is helyez- kedtek. Miután ettek, ittak, lepihentek. Emilke a kis talpait simogatta. - Jaj, de fájnak a kis rózsaszín lábacskáim. Azt hiszem meg is dagadtak. - Ajaj! Hát akkor, hogy járjuk be a világot? - Nem tudom - mondta a kishörcsög elkeseredetten, s arra gondolt, hogy talán elhamarkodottan hozta meg élete legnagyobb döntését. Most mit tegyen? Visszaforduljon? Végül is úgy döntött, hogy nem, így hát tovább folytatták az útjukat. Mire újra leszállt a Nap, tényleg nagyon messzire jutottak. Maguk mögött hagyták az ismerős erdőt, a patakot, a legelőt, és a biztonságot jelentő Tanyát. De Emilké nem volt boldog, egyáltalán nem. Eszébe jutott, hogy ilyenkor már a puha ágyikójában fekszik, és nézi a Holdat az ablakából, amíg le nem csukódik a szeme. Most viszont itt kuporog egy gödörben, amit Nyusz ásott hirtelen, és kibélelte valamivel. Furcsa volt ez a helyzet, és igen szokatlan. Nyuszt azonban nem zavarta semmi. Elfészkelődött, hátát Emilkéhez nyomta, és már aludt is. A Sárgabundás viszont nagy gondban volt: képtelen volt lehunyni a szemét. Folyton hangokat hallott, morgást és szuszogást. De honnan jöhet? Tanácstalankodott. Talán valamilyen vadállat érzi őket, ami lecsapni készül rájuk. Minden kis izma megfeszült, és a félelem felerősítette amúgy is jó hallását. Fel kell ébresztenem Nyuszt - határozta el. Óvatosan odamászott a nyúl elé, és amikor éppen meg akarta szólítani, éppen akkor horkantott egy nagyot a Hosszúfülű. - Nyusz! - rikkantott rá. - Hiszen te horkolsz! - Én? - értetlenkedett szegény nyuszi, akinek persze, fogama sem volt arról, hogy horkol álmában, hiszen még sosem aludt senkivel. - Igen, te! De még hogy! A frászt hozod rám - hangoskodott, mire a nyuszi elszégyellte magát, és megígérte, hogy nem horkol többet, így is lett. Ám, ahogy telt az idő, a horkolás helyett mást vett észre a kishörcsög. Nyusz most úgy fordult meg, hogy beszorította őt a falhoz. Na ez már sok volt a kis rágcsálónak. Kiszabadította magát, és belebújt a tarisznyájába. Itt meleg van, és nem nyom össze senki - gondolta, és végre el tudott aludni egy kicsit. Reggel a tarisznyába szűrődő Nap fénye ébresztette. Ám Nyuszt nem találta sehol. Hogy hova lett? Azt legközelebb mondom el. (Folytatjuk) hétvége FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 11 A kakastaréj nagy napja A kokárda dekorációs elemből lett jelkép, ám heraldikailag nem jó Kocsis Noémi kocsis.noemi@fmh.pl.hu Piros-fehér-zöld vagy zöld-fehérpiros? Franciás vagy olaszos módi szerint kell megvarrni egy kokárdát? És egyáltalán: milyen volt a magyar eredetileg? És mi köze az egésznek a címertanhoz? Érdekes tény, de mindössze egyetlen olyan jelképünk van, amely egy konkrét időponthoz, pontosabban naphoz kötődik, s már ugyanazon napon jelképesült, s ez a kokárda. Azért szokatlan ez, mert a hagyományok, jelképrendszerek kialakulása bonyolult és időigényes folyamat, arról nem is beszélve, hogy a megszületésük utáni idők generációi milyen új jelentéstartalmakat adnak hozzá, vagy vesznek el belőle, hogy módosul-e a jelkép tartalma, hatása, hogy esetleg egyszer már csak rutinból, deSzendrey Júlia is heraldikailag fordítva varrta meg az első kokárdát letörődésből foglalkozzunk velük. Ezen szempontokat figyelve a kokárda, más néven szalagrózsa, vagy népiesebb nevén: kakastaréj -mondhatni - egyedülálló kivétel. Bár a kokárda diadalútját jellemzően a Nagy Francia Forradalomtól számítjuk, eredete mégis korábbra nyúlik. A bajvívásokon, tornákon tusakodó lovagok ugyanis rendre magukra tűzték szívük hölgyének csokrát, szalagját, színét. A szalag aztán csokorba, rózsába (rozetta) rendeződött, az idők során állandósult francia haderőben, a katonák toll helyett már ezt tűzték kalapjukra. A forradalom párizsi eseményeire már egyértelműen a kék és a piros lett a rózsák színe. A mi magyar trikolórunk azonban régebbi, mint a franciáké, a 16. század végéről származik. Először a királykoronázások dekorációs elemeként használták, majd felkerült a zászlókra is: az első ilyen adatunk 1801-es. Az utolsó, 1847-es diétán már mindenütt ott lengtek a pirosfehér-zöld zászlók, így a márciusi ifjaknak egy évvel később csak ki kellett mondaniuk: igen, ez a mi jelképünk. „A történelmi hagyomány szerint Szendrey Júlia készítette az első kokárdát Petőfinek. Akár így történt, akár már korábban, Pozsonyban is használták, 1848. március 15. estéjére az egész város kokárdát hordott. Ez volt a rőfösök nagy napja” - írja Cs. Kottra Györgyi zászlókutató. Mindig adódik a kérdés: hogyan kell helyesen viselni a kokárdát? Hiszen a boltokban kapható, mindenki által viselt, kívülről pirossal indító szalagrózsák heraldikailag bizony helytelenek: a magyar zászló első színe a piros (vörös), az első színnek pedig mindig a fel közepén a helye. Ám még a heraldikusok sem kötöttek bele sosem igazán a piros-fehér-zöld kokárdába. Hiszen annak idején - Cherchez la famme! - bizony Petőfi hitvese is így öltögette össze. Az biztos, hogy akár ____ a klasszikus változatot, akár a javított verziót hordjuk magunkon, ugyanazt fejezzük ki vele. Együvé tartozásunkat, egy közös nemzet tagjaiként. Lehet, hogy a heraldika művelőinek nem tetszene a készen kapható kokárdák színösszeállítása, de ezek az Ybl óvodás gyerekek már jól tudják, mit ünneplünk március 15-én, és büszkén viselik a maguk által készített szalagrózsás papírsüvegeket is Fotó: Molnár Artúr