Fejér Megyei Hírlap, 2015. március (60. évfolyam, 51-76. szám)

2015-03-14 / 62. szám

SZOMBATI 2015. 03. 14. Egér Ágota meséi: Az első lépések Baranyi Ildikó belpol@fmh.pl­.hu Emlékszel még, hol hagytuk abba Emilke és Nyusz történetét? Hát per­sze! Ott, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve útra keltek, és maguk mögött hagyták otthonaikat, bará­taikat. De vajon hogyan folytatódik a mese? Már mondom is tovább, csak figyelj! Mire feljött a Nap az égre, két egymás mellett bandukoló cimborát látott. Mélyen magukba szívták a szabadság érzését, így ha­ladtak előre - amerre vitte őket a lábuk. Nyusz vidá­man, lobogó fülekkel lép­kedett, de jóval kisebb ter­metű társa csak kapkodta a lábait lihegve. Nem is bírta sokáig. Hirtelen megállt, és toppantott a lábával egy nagyot. - Azonnal állj meg! Én­­ ezt nem bírom tovább! - Mi? Mi a baj? - értet­lenkedett Nyusz, mert ő aztán semmit sem vett észre a kis hörcsög szenve­déseiből. - Az a bajom, hogy már elfáradtam, fáj a lábam, szomjas vagyok, és nehéz a batyum is. - Hiszen még csak pár órája vagyunk úton! De nem bánom, üljünk le egy kicsit - javasolta a nyuszi, így aztán egy fa tövében kényelmesen el is helyez-­ kedtek. Miután ettek, ittak, lepihentek. Emilke a kis talpait simogatta. - Jaj, de fájnak a kis ró­zsaszín lábacskáim. Azt hi­szem meg is dagadtak. - Ajaj! Hát akkor, hogy­­ járjuk be a világot? - Nem tudom - mondta­­ a kishörcsög elkeseredet­ten, s arra gondolt, hogy talán elhamarkodottan hoz­ta meg élete legnagyobb döntését. Most mit tegyen? Visszaforduljon? Végül is úgy döntött, hogy nem, így hát tovább folytatták az út­jukat. Mire újra leszállt a Nap, tényleg nagyon messzire jutottak. Maguk mögött hagyták az ismerős erdőt, a patakot, a legelőt, és a biztonságot jelentő Ta­nyát. De Emilké nem volt boldog, egyáltalán nem. Eszébe jutott, hogy ilyen­kor már a puha ágyikójá­­ban fekszik, és nézi a Hol­dat az ablakából, amíg le nem csukódik a szeme. Most viszont itt kuporog egy gödörben, amit Nyusz ásott hirtelen, és kibélelte valamivel. Furcsa volt ez a helyzet, és igen szokatlan. Nyuszt azonban nem za­varta semmi. Elfészkelő­­dött, hátát Emilkéhez nyomta, és már aludt is. A Sárgabundás viszont nagy gondban volt: képtelen volt lehunyni a szemét. Folyton hangokat hallott, morgást és szuszogást. De honnan jöhet? Tanácstalankodott. Talán valamilyen vadállat érzi őket, ami lecsapni ké­szül rájuk. Minden kis iz­ma megfeszült, és a féle­lem felerősítette amúgy is jó hallását. Fel kell ébresztenem Nyuszt - határozta el. Óva­tosan odamászott a nyúl elé, és amikor éppen meg akarta szólítani, éppen ak­kor horkantott egy nagyot a Hosszúfülű. - Nyusz! - rikkantott rá. - Hiszen te horkolsz! - Én? - értetlenkedett szegény nyuszi, akinek persze, fogama sem volt arról, hogy horkol álmá­ban, hiszen még sosem aludt senkivel. - Igen, te! De még hogy! A frászt hozod rám - hangoskodott, mire a nyuszi elszégyellte magát, és megígérte, hogy nem horkol többet, így is lett. Ám, ahogy telt az idő, a horkolás helyett mást vett észre a kishörcsög. Nyusz most úgy fordult meg, hogy beszorította őt a fal­hoz. Na ez már sok volt a kis rágcsálónak. Kiszaba­dította magát, és belebújt a tarisznyájába. Itt meleg van, és nem nyom össze senki - gon­dolta, és végre el tudott aludni egy kicsit. Reggel a tarisznyába szűrődő Nap fénye ébresztette. Ám Nyuszt nem találta sehol. Hogy hova lett? Azt leg­közelebb mondom el. (Folytatjuk) hétvége FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 11 A kakastaréj nagy napja A kokárda dekorációs elemből lett jelkép, ám heraldikailag nem jó Kocsis Noémi kocsis.noemi@fmh.pl­.hu Piros-fehér-zöld vagy zöld-fehér­­piros? Franciás vagy olaszos módi szerint kell megvarrni egy kokár­dát? És egyáltalán: milyen volt a magyar eredetileg? És mi köze az egésznek a címertanhoz? Érdekes tény, de mind­össze egyetlen olyan jelké­pünk van, amely egy konkrét időponthoz, pontosabban naphoz kötődik, s már ugyan­azon napon jelképesült, s ez a kokárda. Azért szokatlan ez, mert a hagyományok, jelkép­­rendszerek kialakulása bo­nyolult és időigényes folya­mat, arról nem is beszélve, hogy a megszületésük utáni idők generációi milyen új je­lentéstartalmakat adnak hoz­zá, vagy vesznek el belőle, hogy módosul-e a jelkép tar­talma, hatása, hogy esetleg egyszer már csak rutinból, de­Szendrey Júlia is heraldikailag fordítva varrta meg az első kokárdát letörődésből foglalkozzunk velük. Ezen szempontokat figyelve a kokárda, más né­ven szalagrózsa, vagy népie­sebb nevén: kakastaréj -mondhatni - egyedül­álló kivétel. Bár a kokárda dia­­dalútját jellemzően a Nagy Francia Forrada­lomtól számítjuk, ere­dete mégis korábbra nyúlik. A bajvíváso­kon, tornákon tusako­­dó lovagok ugyanis rendre magukra tűzték szívük höl­gyének csokrát, szalagját, szí­nét. A szalag aztán csokorba, rózsába (rozetta) rendeződött, az idők során állandósult francia haderőben, a katonák toll helyett már ezt tűzték kalapjukra. A forradalom pá­rizsi eseményeire már egyér­telműen a kék és a piros lett a rózsák színe. A mi magyar trikolórunk azonban régebbi, mint a fran­ciáké, a 16. század végéről származik. Először a király­­koronázások dekorációs ele­meként használták, majd fel­került a zászlókra is: az első ilyen adatunk 1801-es. Az utolsó, 1847-es diétán már mindenütt ott lengtek a piros­­fehér-zöld zászlók, így a már­ciusi ifjaknak egy évvel ké­sőbb csak ki kellett mondani­uk: igen, ez a mi jelképünk. „A történelmi hagyomány szerint Szendrey Júlia készí­tette az első kokárdát Petőfi­nek. Akár így történt, akár már korábban, Pozsonyban is használták, 1848. március 15. estéjére az egész város kokár­dát hordott. Ez volt a rőfösök nagy napja” - írja Cs. Kottra Györgyi zászlókutató. Mindig adódik a kérdés: hogyan kell helyesen viselni a kokárdát? Hiszen a boltokban kapható, mindenki által vi­selt, kívülről pirossal indító szalagrózsák heraldikailag bi­zony helytelenek: a magyar zászló első színe a piros (vö­rös), az első színnek pedig mindig a fel közepén a helye. Ám még a heraldikusok sem kötöttek bele sosem iga­zán a piros-fehér-zöld kokárdába. Hiszen an­nak idején - Cherchez la famme! - bizony Pe­tőfi hitvese is így öltö­­gette össze. Az biztos, hogy akár ____ a klasszikus változatot, akár a javított verziót hordjuk magunkon, ugyanazt fejezzük ki vele. Együvé tar­tozásunkat, egy közös nemzet tagjaiként. Lehet, hogy a heraldika művelőinek nem tetszene a készen kapható kokárdák színösszeállítása, de ezek az Ybl óvodás gyerekek már jól tudják, mit ünneplünk március 15-én, és büszkén viselik a maguk által készített szalagrózsás papírsüvegeket is Fotó: Molnár Artúr

Next