Fejér Megyei Hírlap, 2018. június (63. évfolyam, 125-150. szám)

2018-06-16 / 138. szám

4 _______________________m PTH (*] í * —helyőrség HUSZONKETTEDIKÉN, KETTŐTŐL ÖTIG Erdei G. Zoltán - Kozák úr? Persze hogy nem fe­lejtem el! Megbeszéltük, itt van előttem a naptáram. 22-én, 14-től 17-ig. Igaz? Most­ éppen divatfotó­záson vagyok... Megtenné, hogy küld még egy mailt az esemény előtt néhány nappal? Biztos, ami sure, ahogy az angol mondja... Kö­szönöm, visszhall! A fényképész letette a telefont, elnyomta sokadik cigarettáját, majd intett a csinos pincérnőnek, aki csábos mosollyal lépett az asz­talához. - Hogy ízlett a kávé? Hatszáz fo­rint lesz. - Nem rossz, de a franciát... már­mint a pörkölést jobban kedvelem - válaszolta a fotós, és felállt, hogy fizessen. Eközben egy idős ameri­kai házaspár telepedett a szomszé­dos asztalhoz, és tanulmányozni kezdték a borlapot. A pincérnő kis­sé előrehajolva, sorban a tálcájára pakolta a poharakat, az összegyűrt cukroszacskót és a nedvesen csil­logó kiskanalat. - Amúgy hányas vagy? - kér­dezte a fotográfus, és gyakorlott szemmel felmérte a lány természe­ti adottságait. - 84-65-84? A lány arcán kissé megfeszült a mosoly. - Aha, jesssz! Tudtam! Akár az isteni Joan Bennettnek! Neked az­tán lenne jövőd a modellszakmá­­ban. Tudod mit? Itt a névjegyem, hívj bármikor, ha te is részese akarsz lenni a sztárvilágnak! Most, ha megbocsátasz... A fényképész kihúzta magát, majd dinamikus léptekkel átvá­gott a téren, egyenesen a földalat­ti­ megálló irányába. Érezte hátán a lány tekintetét. A lejáratnál meg­torpant, és egy képzeletbeli pihét söpört le elegáns Oxford-kék za­kójának válláról. Egyúttal megiga­zította fotóstáskáját, és óvatosan visszanézett a kávézó teraszára. A szép pincérlány éppen az ameri­kai párnak segített chardonnay-t választani a borlapról. A névjegy magányosan árválkodott a szom­szédos asztalon. Hát, ezt elég nehéz lenne siker­nek mondani - gondolta később a fényképész, és egykedvűen bá­multa a földalatti­ szerelvény mel­lett elsuhanó állomásneveket. Az Oktogonon villamosra szállt. A városháza alatt elterülő kis park több szempontból is ideális terep volt az efféle munkához. Az ár­nyas bokrok között kanyargó ös­vények, a romantikus lépcsősor és a szökőkút megbízhatóan hozta az alkalomhoz illő teatralitást. Az is mellette szólt, hogy a park felett trónoló városházán könnyen el lehetett intézni a hivatalos papí­rokat. A fényképész már messziről felismerte a szökőkútnál várakozó párt, így megszaporázta lépteit. - Szép jó napot! Én emlékszem rosszul, nem egészre beszéltük meg? Mindjárt negyed négy! Ne­kem ma még van egy állásinter­júm! - csattant fel a férfi, és a kar­órájára mutatott. - Nyugalom, így is rengeteg időnk lesz, hogy megkomponáljuk a legjobb beállításokat - emelte fel mutatóujját a fotós, majd így folytatta: - Nem véletlenül hasz­náltam többes számot! Tudniil­lik ez egy közös munka, egyfajta Gesamtkunstwerk. Megkérném önöket, a jogos idegességet félreté­ve koncentráljunk arra, hogy ma­ximálisan együttműködhessünk. - Hüvelykujját demonstratíve mutatóujjához illesztette. - Rend­ben? A fotóspróbának ugyebár az az értelme, hogy pontosan belőjük a kompozíciókat, és amikor majd élesben csináljuk, minden flottul fog menni. Kezdjünk talán itt a szökőkútnál egy kettős portréval! Megkérném a hölgyet, lépjen mint­egy fél métert előre felém, az úr pe­dig lépjen mögé, és karolja át. Úgy. A hölgy a válla fölött nézzen fel a partnerére. Jó! Egy icipici mosolyt szeretnék... Nézzék, segítségkép­pen idézzék fel azokat a pillanato­kat, amikor megismerkedtek. Em­lékeznek rá, hogyan néztek egy­másra? Idézzék fel azt a tekintetet! Most jó! Maradjanak így! A fényképész minden lehetsé­ges szögből kattogtatta a gépét, a pár pedig a kapott instrukcióknak megfelelően váltogatta a pózokat. Negyedóra múlva a férfi nagyot só­hajtva ismét az órájára nézett: - Ne haragudjon az előbbiért. Látszik, hogy imádja a munkáját, de... A lényeg úgyis inkább a ce­remónia lenne, meg az otthoni ké­pek. Jól mondom, Judit? A nő megvonta a vállát: - Hát nézd, az egész fotózást meg a többit az anyád erőltette, nekem bőven elég lett volna a hi­vatalos papír is. Felőlem akár most is mehetünk, vagy mit akarunk, hogy legyen? A pár kis tanakodás után elin­dult felfelé a lépcsőn, a városháza irányába. A fényképész minden lépésüket lelkesen dokumentálta. Odabenn, a házasságkötő terem­ben egy öltönyös hivatalnok, egy fiatal gyakornok és egy terebélye­­sebb titkárnő várta mosolyogva a kis csoportot. - Üdvözlöm önöket kollégáim­mal együtt! - lépett előrébb az anyakönyvvezető. - Mivel Hor­váth úr telefonon jelezte, hogy ma korábban el kell majd mennie, azt javaslom, kezdjük el a próbát! Igyekeztünk, hogy olyan esemény­­nyé válhasson, amely megfelel az önök speciális igényeinek és a mo­dern kor által a hivatal irányába támasztott kihívásoknak is. Ké­rem, nézzék át a forgatókönyve­ket. Persze ez még csak a főpróba, a végleges ceremónián most még alakíthatunk. Majdnem elfelejtet­tem, a rendezvényszervező kol­legina elnézést kér. A fehér tulipán helyett csak fehér rózsát tudott szerezni. Nyugodjon meg, Judit, a nagy napon természetesen majd tulipán lesz! - Nyugodjon meg, nyugodt va­gyok - nyugtatta meg Judit a hi­vatalnokot. - Akkor talán el is kezdhetjük! A hivatalnok elfoglalta helyét a pulpitus mögött; egy díszes anya­könyv, egy fehér gyertya, valamint egy nagy csokor fehér rózsa sora­kozott előtte. Röviden felcsendül­tek Satie Gymnopédie N0.1 című darabjának kezdőakkordjai, majd a hivatalnok kenetteljes hangon beszélni kezdett: - Köszöntöm az egybegyűlteket! Lépjenek a pulpitushoz. Köszö­nöm. Megkérdem tőletek, Judit és Erwin, felismeritek-e aláírásoto­kat az anyakönyvben, és hiteles­nek ismeritek-e el azt? Feleljetek egyértelmű igennel vagy nemmel! - Igen! - válaszolt egyszerre a pár, közben a fotós számolatlanul készítette a képeket. - Felkérem önöket, hogy most tegyék jobb kezüket a könyv azon lapjára, amelyen az aláírásuk sze­repel, úgy, hogy a gyűrűsujjak ke­resztezzék egymást. Köszönöm. Felkérem a két tanút, hogy lépje­nek ők is az emelvényhez! Judit és Erwin, nézzetek egymásra, és mondjátok utánam az eskü szöve­gét: „Mostantól fogva vigyázunk egymásra, és köszönetet mondunk minden együtt töltött percért. Ez a jókívánság legyen az a szét­­téphetetlen kapocs, mely örökké szétfűzi új életünk!” Most pedig közös akarattal távolítsátok el azt, mi boldogságotok útjában áll! Kö­szönöm. Felkérem a hölgy tanúját, gyújtsa meg a gyertyát, amely az új kezdetet, az élet végtelen elevensé­gét jelképezi. E helyütt kell hogy idézzem a Chicago Sun örökbecsű kolumnistájának, Ann Sandersnek idevágó bölcs szavait: „Ha a szerelem betölti az életed, nagyon sok hiányzó dolgot pótol­hat. Ha nincs az életedben sze­relem, bármi másod van is, nem elég.” Engedjék meg, hogy elsőként kívánjak önöknek sírig tartó bol­dogságot! A ceremónia ünnepélyes lezárásaként Judit, először téged szólítalak: vedd le a jegygyűrűd, és tedd az olvasztótégelybe! Erwin, másodjára téged szólítalak: vedd le a gyűrűt, és tedd te is az olvasz­tótégelybe. Most pedig nézzétek, ahogy e két abroncs - mely egykor rabságotok jelképe volt - újjászü­letik a szabadság alkímiájában! Judit és Erwin, mint láthattátok, felszállt a füst. Döntésetek ezen jelképes gesztussal immáron vég­leges. Végezetül légy oly kedves, Erwin, kérj bocsánatot Judittól, amiért megcsaltad őt. Engesztelé­­sül nyújtsd át ezt a csokor fehér ró­zsát. Judit, megkérlek, hogy vedd át a virágot, és nagylelkű bocsá­natod jeleként a csokorral érintsd meg könnyedén Erwin arcát, há­rom alkalommal: 1­~ Judit halvány mosollyal átvette a virágot, és mélyen Erwin szemébe nézett. Mosolya a pincérlányt idéz­te fel a fotográfusban. Újra érezte magában a kreatív tüzet. Jobb ke­zének mutatóujját könnyedén az exponálógombra helyezte. Hány éve is történt? Annak idején eze­kért a mélyen emberi pillanatokért választotta a fényképészetet. A ka­mera keresőjében valószínűtlenül élesen látszott minden. Judit köny­­nyedén lendületet vett a csokorral, arcán alig észrevehetően meg-, feszült a mosoly. A fényképészt mély elégedettség töltötte el, mert a keresőben látható kompozíció a reneszánsz kismestereket idézte, pontosan betartva az aranymet­szés és a perspektivikus ábrázolás szabályait. A fotós ujja könnyedén megnyomta a gombot. Nem történt semmi. A kereső sarkában diszk­réten villogó jel emlékeztette arra, hogy az új generációs alumíni­um-lítium akkumulátorok képes­ségei sem kimeríthetetlenek. Eb­ben a pillanatban vibrálni kezdett a fotóstáskába csúsztatott telefon. A fotós diszkréten megköszörülte a torkát: - Álljunk meg egy kicsit! Ezer bocsánat, aksit kell cserélnem... Ezt meg muszáj felvennem, csak egy perc az egész! Halló? Nagyon rosszul hallom, Kozák úr, ha le­hetne egy kicsit hangosabban... Igen-igen, persze­ persze... minden megoldható! Micsoda, hogy visz­­szajött a drótposta? Az nem lehet! Megtenné, hogy bediktálja? Aha... Értem már, Kozák úr, elgépelte a címet! A kukac előtt nem vallási, hanem válási fotós! Most le kell tennem, szettben vagyok, később hívom! Téli park (110 * 150 cm, olaj-vászon, 2005) JÓ FIÓK Könczey Elemér karikatúrája

Next