Fejér Megyei Hírlap, 2018. június (63. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-16 / 138. szám
4 _______________________m PTH (*] í * —helyőrség HUSZONKETTEDIKÉN, KETTŐTŐL ÖTIG Erdei G. Zoltán - Kozák úr? Persze hogy nem felejtem el! Megbeszéltük, itt van előttem a naptáram. 22-én, 14-től 17-ig. Igaz? Most éppen divatfotózáson vagyok... Megtenné, hogy küld még egy mailt az esemény előtt néhány nappal? Biztos, ami sure, ahogy az angol mondja... Köszönöm, visszhall! A fényképész letette a telefont, elnyomta sokadik cigarettáját, majd intett a csinos pincérnőnek, aki csábos mosollyal lépett az asztalához. - Hogy ízlett a kávé? Hatszáz forint lesz. - Nem rossz, de a franciát... mármint a pörkölést jobban kedvelem - válaszolta a fotós, és felállt, hogy fizessen. Eközben egy idős amerikai házaspár telepedett a szomszédos asztalhoz, és tanulmányozni kezdték a borlapot. A pincérnő kissé előrehajolva, sorban a tálcájára pakolta a poharakat, az összegyűrt cukroszacskót és a nedvesen csillogó kiskanalat. - Amúgy hányas vagy? - kérdezte a fotográfus, és gyakorlott szemmel felmérte a lány természeti adottságait. - 84-65-84? A lány arcán kissé megfeszült a mosoly. - Aha, jesssz! Tudtam! Akár az isteni Joan Bennettnek! Neked aztán lenne jövőd a modellszakmában. Tudod mit? Itt a névjegyem, hívj bármikor, ha te is részese akarsz lenni a sztárvilágnak! Most, ha megbocsátasz... A fényképész kihúzta magát, majd dinamikus léptekkel átvágott a téren, egyenesen a földalatti megálló irányába. Érezte hátán a lány tekintetét. A lejáratnál megtorpant, és egy képzeletbeli pihét söpört le elegáns Oxford-kék zakójának válláról. Egyúttal megigazította fotóstáskáját, és óvatosan visszanézett a kávézó teraszára. A szép pincérlány éppen az amerikai párnak segített chardonnay-t választani a borlapról. A névjegy magányosan árválkodott a szomszédos asztalon. Hát, ezt elég nehéz lenne sikernek mondani - gondolta később a fényképész, és egykedvűen bámulta a földalatti szerelvény mellett elsuhanó állomásneveket. Az Oktogonon villamosra szállt. A városháza alatt elterülő kis park több szempontból is ideális terep volt az efféle munkához. Az árnyas bokrok között kanyargó ösvények, a romantikus lépcsősor és a szökőkút megbízhatóan hozta az alkalomhoz illő teatralitást. Az is mellette szólt, hogy a park felett trónoló városházán könnyen el lehetett intézni a hivatalos papírokat. A fényképész már messziről felismerte a szökőkútnál várakozó párt, így megszaporázta lépteit. - Szép jó napot! Én emlékszem rosszul, nem egészre beszéltük meg? Mindjárt negyed négy! Nekem ma még van egy állásinterjúm! - csattant fel a férfi, és a karórájára mutatott. - Nyugalom, így is rengeteg időnk lesz, hogy megkomponáljuk a legjobb beállításokat - emelte fel mutatóujját a fotós, majd így folytatta: - Nem véletlenül használtam többes számot! Tudniillik ez egy közös munka, egyfajta Gesamtkunstwerk. Megkérném önöket, a jogos idegességet félretéve koncentráljunk arra, hogy maximálisan együttműködhessünk. - Hüvelykujját demonstratíve mutatóujjához illesztette. - Rendben? A fotóspróbának ugyebár az az értelme, hogy pontosan belőjük a kompozíciókat, és amikor majd élesben csináljuk, minden flottul fog menni. Kezdjünk talán itt a szökőkútnál egy kettős portréval! Megkérném a hölgyet, lépjen mintegy fél métert előre felém, az úr pedig lépjen mögé, és karolja át. Úgy. A hölgy a válla fölött nézzen fel a partnerére. Jó! Egy icipici mosolyt szeretnék... Nézzék, segítségképpen idézzék fel azokat a pillanatokat, amikor megismerkedtek. Emlékeznek rá, hogyan néztek egymásra? Idézzék fel azt a tekintetet! Most jó! Maradjanak így! A fényképész minden lehetséges szögből kattogtatta a gépét, a pár pedig a kapott instrukcióknak megfelelően váltogatta a pózokat. Negyedóra múlva a férfi nagyot sóhajtva ismét az órájára nézett: - Ne haragudjon az előbbiért. Látszik, hogy imádja a munkáját, de... A lényeg úgyis inkább a ceremónia lenne, meg az otthoni képek. Jól mondom, Judit? A nő megvonta a vállát: - Hát nézd, az egész fotózást meg a többit az anyád erőltette, nekem bőven elég lett volna a hivatalos papír is. Felőlem akár most is mehetünk, vagy mit akarunk, hogy legyen? A pár kis tanakodás után elindult felfelé a lépcsőn, a városháza irányába. A fényképész minden lépésüket lelkesen dokumentálta. Odabenn, a házasságkötő teremben egy öltönyös hivatalnok, egy fiatal gyakornok és egy terebélyesebb titkárnő várta mosolyogva a kis csoportot. - Üdvözlöm önöket kollégáimmal együtt! - lépett előrébb az anyakönyvvezető. - Mivel Horváth úr telefonon jelezte, hogy ma korábban el kell majd mennie, azt javaslom, kezdjük el a próbát! Igyekeztünk, hogy olyan eseménynyé válhasson, amely megfelel az önök speciális igényeinek és a modern kor által a hivatal irányába támasztott kihívásoknak is. Kérem, nézzék át a forgatókönyveket. Persze ez még csak a főpróba, a végleges ceremónián most még alakíthatunk. Majdnem elfelejtettem, a rendezvényszervező kollegina elnézést kér. A fehér tulipán helyett csak fehér rózsát tudott szerezni. Nyugodjon meg, Judit, a nagy napon természetesen majd tulipán lesz! - Nyugodjon meg, nyugodt vagyok - nyugtatta meg Judit a hivatalnokot. - Akkor talán el is kezdhetjük! A hivatalnok elfoglalta helyét a pulpitus mögött; egy díszes anyakönyv, egy fehér gyertya, valamint egy nagy csokor fehér rózsa sorakozott előtte. Röviden felcsendültek Satie Gymnopédie N0.1 című darabjának kezdőakkordjai, majd a hivatalnok kenetteljes hangon beszélni kezdett: - Köszöntöm az egybegyűlteket! Lépjenek a pulpitushoz. Köszönöm. Megkérdem tőletek, Judit és Erwin, felismeritek-e aláírásotokat az anyakönyvben, és hitelesnek ismeritek-e el azt? Feleljetek egyértelmű igennel vagy nemmel! - Igen! - válaszolt egyszerre a pár, közben a fotós számolatlanul készítette a képeket. - Felkérem önöket, hogy most tegyék jobb kezüket a könyv azon lapjára, amelyen az aláírásuk szerepel, úgy, hogy a gyűrűsujjak keresztezzék egymást. Köszönöm. Felkérem a két tanút, hogy lépjenek ők is az emelvényhez! Judit és Erwin, nézzetek egymásra, és mondjátok utánam az eskü szövegét: „Mostantól fogva vigyázunk egymásra, és köszönetet mondunk minden együtt töltött percért. Ez a jókívánság legyen az a széttéphetetlen kapocs, mely örökké szétfűzi új életünk!” Most pedig közös akarattal távolítsátok el azt, mi boldogságotok útjában áll! Köszönöm. Felkérem a hölgy tanúját, gyújtsa meg a gyertyát, amely az új kezdetet, az élet végtelen elevenségét jelképezi. E helyütt kell hogy idézzem a Chicago Sun örökbecsű kolumnistájának, Ann Sandersnek idevágó bölcs szavait: „Ha a szerelem betölti az életed, nagyon sok hiányzó dolgot pótolhat. Ha nincs az életedben szerelem, bármi másod van is, nem elég.” Engedjék meg, hogy elsőként kívánjak önöknek sírig tartó boldogságot! A ceremónia ünnepélyes lezárásaként Judit, először téged szólítalak: vedd le a jegygyűrűd, és tedd az olvasztótégelybe! Erwin, másodjára téged szólítalak: vedd le a gyűrűt, és tedd te is az olvasztótégelybe. Most pedig nézzétek, ahogy e két abroncs - mely egykor rabságotok jelképe volt - újjászületik a szabadság alkímiájában! Judit és Erwin, mint láthattátok, felszállt a füst. Döntésetek ezen jelképes gesztussal immáron végleges. Végezetül légy oly kedves, Erwin, kérj bocsánatot Judittól, amiért megcsaltad őt. Engesztelésül nyújtsd át ezt a csokor fehér rózsát. Judit, megkérlek, hogy vedd át a virágot, és nagylelkű bocsánatod jeleként a csokorral érintsd meg könnyedén Erwin arcát, három alkalommal: 1~ Judit halvány mosollyal átvette a virágot, és mélyen Erwin szemébe nézett. Mosolya a pincérlányt idézte fel a fotográfusban. Újra érezte magában a kreatív tüzet. Jobb kezének mutatóujját könnyedén az exponálógombra helyezte. Hány éve is történt? Annak idején ezekért a mélyen emberi pillanatokért választotta a fényképészetet. A kamera keresőjében valószínűtlenül élesen látszott minden. Judit könynyedén lendületet vett a csokorral, arcán alig észrevehetően meg-, feszült a mosoly. A fényképészt mély elégedettség töltötte el, mert a keresőben látható kompozíció a reneszánsz kismestereket idézte, pontosan betartva az aranymetszés és a perspektivikus ábrázolás szabályait. A fotós ujja könnyedén megnyomta a gombot. Nem történt semmi. A kereső sarkában diszkréten villogó jel emlékeztette arra, hogy az új generációs alumínium-lítium akkumulátorok képességei sem kimeríthetetlenek. Ebben a pillanatban vibrálni kezdett a fotóstáskába csúsztatott telefon. A fotós diszkréten megköszörülte a torkát: - Álljunk meg egy kicsit! Ezer bocsánat, aksit kell cserélnem... Ezt meg muszáj felvennem, csak egy perc az egész! Halló? Nagyon rosszul hallom, Kozák úr, ha lehetne egy kicsit hangosabban... Igen-igen, persze persze... minden megoldható! Micsoda, hogy viszszajött a drótposta? Az nem lehet! Megtenné, hogy bediktálja? Aha... Értem már, Kozák úr, elgépelte a címet! A kukac előtt nem vallási, hanem válási fotós! Most le kell tennem, szettben vagyok, később hívom! Téli park (110 * 150 cm, olaj-vászon, 2005) JÓ FIÓK Könczey Elemér karikatúrája