Fejér Megyei Hírlap, 2020. szeptember (65. évfolyam, 204-229. szám)

2020-09-12 / 214. szám

2 szerkesztése a­ terepaszta Czóbel Minka versének szélére KI IS EZ CSAJ ÉS MIT ÜZEN SZÁZ ÉV TÁVLATÁBÓL? Farkas Wellmann Endre Nem is tudom, hol érdemes kezde­nem: még kiskölyökként hallottam ezt a nótát, sok mással együtt, vala­miért mégis különösen megfogott, pedig mi közöm is lehetett hét­nyolc évesen a betyárokhoz? Az, hogy egy kölyökkori emlék miért is válik fontossá, sok spekulációt megenged, de olykor mégis meg­magyarázhatatlan. Volt egy időszak azután, amikor egyre kevesebb­­szer hallottam magyar nótát, így hosszú évtizedekre elcsendesedett bennem ez a szöveg és ez a dallam is, mígnem egyszer, nem is olyan régen, valamiért eszembe jutott. Aztán lázasan keresgélni kezdtem - hisz akkoriban még internet sem volt -, és láss csodát, belebotlok régi és újabb hangfelvételekbe, s ami az igazi meglepetés, hogy ez bizony egy Czóbel Minka-vers. Egy nagy vers ráadásul. Nem kisebbít­ve ezzel persze a dalszövegszerzők munkásságát, mégiscsak felkapja a fejét az ember: ez a név ismerős, még ha nem is túl gyakran találko­zunk vele, annyi csak dereng, hogy a huszadik század eleji költők kö­zött kell keresgélnünk ezt a nevet, valahol Reviczky, Justh Zsigmond és Ady környékén. Czóbel Minka 1855 és 1947 között élt, majdnem kilencvenkét éve­sen halt meg, nagybirtokos család gyermeke. Pályája nemcsak időben metszi Ady és a nyugatosok életét, hanem életútban, érdeklődésben és irodalmi ízlésben is. Talán ő for­dított először magyarra Verlaine­­verseket, de fordított magyarról németre és angolra is, Madách Tragédiáját és Petőfi verseit. A szá­zadelőn az elsők között ő merészelt szabadverseket írni, ahogy ő maga is nevezte: rhytmicus prózát. Nagy műveltségű, több nyelven beszélő és verselő költőnk volt, akivel méltat­lanul bánt az irodalomszakma és az utókor is. „Czóbel Minka pedig túlélte kor­társait, túlélte utódait, túlélte utó­dainak utódait, és vénséges vénen úgy múlt el, hogy szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki magyarul, franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati nyelvekre, nyugati moderneket for­dított magyarra, először szólalt meg magyarul a franciás dekadencia hangján, szinte előzmények nélkül elkezdett magyar szabadverseket írni. Helye a klasszikusaink között volna­­ és már életében ismeretlen­né öregedett. A mi nagyon igazság­talan kritikánk és igazságot nehezen tevő irodalomtörténetünk is kevés jelentékeny költővel volt oly mél­tánytalan, mint Czóbel Minkával” - olvashatjuk róla a Magyar Elekt­ronikus Könyvtár oldalán. Gazdag, izgalmas és érdekes életmű maradt utána, számomra különösen érde­kesek az 1914-ben megjelent versei - ekkor már Ady Új versei után va­gyunk -, de az ezt megelőző időszak szövegei között is találunk igazi mű­remekeket, mint például a szóban forgó betyárnótát is. A Száz szál gyertyát című thriller­­je, mint kiderül, 1903-ban jelent meg először, és mivel szerzőnket a dekadensek közé szokás sorolni, e szöveg nem e tekintetben meglepő. A letűnő világ gyönyörű balladája viszont mégsem zsánerkép, hanem egy mély empátiával átélt élethely­zet, és minden dekadenciája ellenére valamiféle előremutató optimizmust hordoz. Talán nótaként is épp ezért tudott annyira népszerűvé válni: a fokosát forgató ősz betyár ünnepi vacsorája jövőt ígér, annak a társa­dalmi rétegnek - sőt, rétegeknek - az újra feltámadását, amelynek történelmi hivatásában a szerző hin­ni tud. Ez az ígéret állandó, hiszen amíg éneklik, hallgatják ezt a szö­veget, addig megvan a maga éltető közönsége, vagyis még létezik az az értékvilág, amelyért Czóbel Minka kiállt, és amely az 1848-as szabad­ságtörekvésekkel is összefüggésbe hozható. A betyárvilággal egy törté­nelmi korszak is búcsúzik, de szel­lemisége és törekvései újraélhetők maradnak, sugallva, hogy a legyő­­zöttség és minden történelmi kudarc múló állapot. A dal zeneszerzője egyébként Frá­ter Loránd, aki a szerző kortársa­ként katonaként is részt vett a szá­zadforduló magyar társadalmának életében. tarca ÍGY lettem hajléktalan Amikor még normális mederben csordo­gált az életem, hidegen hagytak a hajlékta­lanok. Átnéztem rajtuk. Nem vetettem meg mélyen őket, de szentül hittem, hibásak abban, hogy ez lett a sorsuk. Néha ismerő­söket láttam köztük, ám a régi, elégedett és büszke vonások gyökeresen átalakultak raj­tuk. Gyűrött, barázdált arcokba ütköztem, napbarnított bőrükkel együtt zsugorodtak érzékszerveik is. Körmük alatt feketéllett a kosz, fogaik kihulltak, lappangó betegségeik miatt csoszogtak, harákoltak, bűzlöttek, a szájukból nikotin- és alkoholszag áradt. Az egykori katonatiszt, aki harmincnyolc éves koromban mint behívott tartalékos ti­zedest megalázott a nyílt utcán, most sza­kállasan, gügyögve a markát tartotta ala­mizsnáért. Felismertem az általános iskolai matektanárt is, aki a válása után mindennap pocsolyarészegre itta magát, az ötvenéves, sikkasztó könyvelőnő pedig maga alá pisz­­kítva a buszállomásokon dekkolt, miután szabadult a börtönből. Mindig beleborzongtam a látványba, és felfordult a gyomrom. El nem tudtam kép­zelni, hogy önhibájukon kívül jutottak erre a sorsra. Aztán én is a társukká szegődtem, két éven át osztoztam sanyarú életükben... Gépészmérnökként dolgoztam egy mező­­gazdasági gépalkatrészeket készítő gyárban. Exportra is termeltünk, sokat utaztam a volt szocialista országokba. Éppen kéthetes len­gyelországi küldetésről jöttem haza. Itthon azzal fogadott a feleségem, hogy bezárt a gyár, felszámolják a munkahelyemet. Öt­vennégy éves voltam ekkor. Későn nősül­tem, jóval fiatalabb feleségemtől kislányom született. Csaknem egy éven át nem tudtam elhelyezkedni. Az asszony zsörtölődött, pa­naszkodott a pénztelenség miatt, aztán fog­ta magát, a fejem fölül eladta a lakótelepi la­kását (a szüleitől kapta még lány korában), és a gyerekünkkel Belgiumba költözött a kamaszkori szerelméhez, aki jól menő fű­részüzemet működtetett. Még nem éreztem, hogy veszély fenyeget­ne, elfogadható körülmények között tengőd­tem. Egy alföldi cég apartmanházakat épí­tett a Balatonnál. Másfél évig lesz munkám. Gépkezelőnek vettek fel. Lakókocsiban lak­tam a vendégmunkásokkal. Belenyugodtam a helyzetembe, de szorgalmasan böngész­tem az újságok álláshirdetéseit. Bárhova elmentem volna mérnöki beosztásba, de a szerencse elkerült. Nőkkel vigasztalódtam. Száznyolcvanhat centi magas vagyok, jóvá­gású, jó kondíciójú férfi, arcomról sugárzik az értelem, bizakodtam. Kevés visszautasí­tásban volt részem. Önbizalmam a kilátás­­talanság ellenére sem ingott meg. Megismertem egy orvosnőt, akit egy lázas munkáshoz hívtak ki. A kolléga tüdőgyul­ladást kapott, a hölgy naponta látogatta, injekciózta. Anita két évvel idősebb volt nálam. Randiztunk, együtt vacsoráztunk, moziba és színházba jártunk. Már régen megözvegyült, és egy ódon villában lakott az óváros és a fürdőtelep határán. Két férjezett lánya és három unokája volt. Mindnyájan Budapesten éltek. Pár hónap elteltével Ani­tához költöztem. Kiléptem az alföldi cégtől, és mivel rengeteg iparosmunkához értek, elkezdtem a villa felújítását: csempéztem, parkettáztam, villanyt szereltem, tapétáz­tam, festettem, mázoltam. Remekül kijöt­tünk egymással, azt hiszem, boldog voltam Anitával. A boldogság a tudósok szerint jó egészség és rossz memória. Igyekeztem el­felejteni a magányos éveket. Anita kissé telt volt, az orrát nagyra és hegyesre formálta a Teremtő, de szeretete és ragaszkodása minduntalan megbabonázott. Imádtam... Három és fél évet éltünk együtt. Ám egy márciusi napon órák alatt elment. Hajnal­ban belázasodott, kapkodva lélegzett. Or­vost hívtam, aki riasztotta a mentőket. Anita addigra elvesztette az eszméletét. Küzdöttek az életéért, de hamarosan meghalt. Soha nem tudtam meg, hogy mi okozta a halálát. Lányai a temetést követően odaléptek hoz­zám, és durván közölték velem, holnapra ta­karodjak el a házból­ .Andris, nem akarunk ott látni. Rajtunk nem élősködsz!” A ruhái­mat és a cuccaimat kidobálták az udvarra. Megtakarított pénzemből szobát vettem ki a közeli nagyvárosban. Mikor már nem tudtam fizetni a bérleti díjat, magához vett egy hajdani kollégám, akinek az iszákos­­sága miatt tönkrement az élete. A hírhedt „pokoli toronyban” lakott, amely korábban munkásszállásként működött, majd lerob­banva évtizedek óta a perifériára sodródott emberek otthona lett. Vedeltünk és éhez­tünk. Lefogytam, az erőm elhagyott. A kol­légám nyár elején befogadott egy prostituált nőt, aki miatt nem volt maradásom. Őszig a színházkertben vertem tanyát, a magas támfal tövében aludtam, kartondobozok­ból csináltam fekhelyet. Lerongyolódtam, guberált göncökben jártam, a kórház vécé­jében, a csapnál mosakodtam. Napközben a bevásárlóközpontok bejáratánál üldö­géltem, és eldobált cigarettacsikkeket szív­tam. Időnként a markomba ejtettek egy-egy fémpénzt, vagy odaadták a bevásárlókocsit, hogy toljam vissza a többi közé. Ha szeren­csém volt, nem húsz forinttal, hanem száz­zal lettem gazdagabb. Előfordult az is, hogy az emberek a drága kocsijukból hajították elém a pénzt, hogy ne kelljen közel jönniük bűzlő testemhez. S nevettek, amikor sietve és dülöngélve rátapostam a guruló fémda­rabra. Általában ingyenkonyhán ebédeltem, és télre bevonultam a hajléktalanszállóra. Négy-öt hét elteltével azonban meglógtam, a csavargók gonoszságát, acsarkodását, már-már állatias magatartását képtelen vol­tam elviselni. Inkább hóban, fagyban töltöt­tem az éjszakákat, és ha mázlim volt, egy­­egy kóbor kutya vagy macska pár falatért cserébe melegített. Sokszor éreztem úgy, hogy lázas vagyok. A fogaim is bizseregni kezdtek, az egyik meglazult, töredezett kör­mű ujjaimmal rángattam ki, aztán hossza­san köpdöstem a vért. A rendőrök néha bevittek a kapitányság­ra, mivel hiányoztak, illetve érvényességü­ket vesztették az igazolványaim. Nem túr­ Keller György tottak bent sokáig, mert büdösebb voltam, mint egy pöcegödör. Az álmatlan éjszakákon próbáltam ma­gyarázatot keresni mostoha sorsomra. Miért kerültem taccsvonalon kívülre? Hol hibáztam? Mit rontottam el? Vádolha­tom-e magam mindezért? Furcsa, de nem éreztem gyűlöletet senki iránt, nem forrt bennem csendes bosszú. Mit is tehetnék? Csak később említették, hogy két év ván­­szorgott el így az életemből. Az idő nem létezett számomra... Egy nyári délelőtt félig-meddig fogyasztható zöldségek, gyü­mölcsök után kutattam a vásárcsarnok szemeteskonténerében. Behajoltam, és ka­paszkodva, mint a piaci kofák mérlegének a nyelve, ide-oda himbálództam a konténer szélén, amikor az ismerős rendőr megszó­lította ,András, magát keresik.” Hátrabil­lentem, a gyengeségtől tántorogtam, de azért lábra álltam. Tornacipőmből kilóg­tak körömgombás ujjaim. Magas, fiatal és elegáns lány állt előttem. Tiszta és jóságos szemébe néztem. Ilyen volt kiskorában is. Nem olyan hideg, mint az anyjáé. Elérzéke­­nyültem, pedig a lélek már régen elhagyta a testemet. A lányom a vállamra borult, és zokogva átölelt. Árnyékban rejtőző II. (olaj, vászon, 50 * 60,5 cm, 20201 helyőrség IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Lecze Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. Helyorseg.mo, e-mail: helyorseg.szerkesztosegiagmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394.2020. szeptember

Next