Fejlesztés és Finanszírozás, 2008 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2. szám - Lengyel László: Reformok és ellenreformok Magyarországon
ELMÉLET- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNET - LENGYEL LÁSZLÓ: REFORMOK... 2008/2 (55 - 64) rálisok a „mi” kormányunkat kívánta tanáccsal és befolyással visszavinni az 1998-ban elhagyott útra és azonnali, központi vezérlésű reformokat követeltek. Véleményük szerint készen áll, és azonnal bevezethető a több biztosítós egészségügyi modell. Kidolgozott az oktatási és az adóreform.10 A szociálliberális heterodoxok viszont a terhek arányos elosztását, a szerkezet átalakítását, a kidolgozott, körülhatárolt és a tárgyalásos reformokat vélték elképzelhetőnek. Nem hitték, hogy a tiszteletreméltó szakértők modelljei valóban készen vannak, kellően kidolgozottak, s főleg, hogy a gazdasági és társadalmi szereplők együttműködése nélkül bevezethetők lennének. A doktriner egyensúlyiak a „végcél minden, a mozgalom semmi”, a pragmatikusok pedig a „mozgalom minden, végcél semmi” filozófiáját vallják. Az egyik félnek van egy modellje, egy célfüggvénye, egy vágyott világa - a kapitalizmus legfelső foka -, az euró-övezet, ahová bármi áron el akar jutni. A másik fél bizonytalan a végcélban, nincs hite a tökéletes modellben, fontosabbnak tartja az utazást, mint a megérkezést, ha egyáltalán van hová megérkezni. A neoliberálisok szerint minden szakmai és társadalmi ellenállás az ellenérdekelt és/vagy ellenzéki erők műve. A társadalmi elégedetlenség nemhogy meggondolásra késztette volna őket, hanem éppenséggel igazolta, hogy a kormány jó úton jár: az új és fájdalmas dolgok ellenállást szoktak kiváltani. A szociálliberálisok kezdettől hangoztatták, hogy fél társadalommal, kényszerrel aligha lehet reformokat hatékonyan véghezvinni párbeszédre és együttműködésre van szükség. A doktriner neoliberálisok számára a piaci átalakulás továbbra is „varázsgolyó”, s fő ellenfelüknek azokat a revizionistákat tekintik, akik szerint csak erős állami átalakulás vezethet el a piachoz. Az egyensúlyi pragmatikus szociálliberálisok, a republikanizmus felé forduló liberálisok helyüket keresik az ortodox neoliberálisok és az etatista nemzeti vagy szociális revizionisták között. Számukra valamiféle egyensúly keresendő a piac, az állam és a társadalmi tőke hármasában, amelyek közt nem 0-összegű játék folyik, hanem szinergia van. A bürokratikus közintézményeknek és az informális közösségeknek együttműködve kell tevékenykedniük a globális piaci viszonyok feltételei között. A globális piaccal lokális állam és társadalom áll szemben, s ha ez utóbbiak nem alakítanak ki intézményes együttműködést, civilizációs normákat, civil elkötelezettséget, akkor szükségképpen kiszolgáltatják magukat vagy a globális piac, vagy a bezárkózó állam önkényének.11 Ismét a kétféle reformhagyománynál állunk. Az első a normákat, a törvényeket a felvilágosult Ész, a feltalálható és felismerhető jó megtestesítőinek tartja, és az állampolgárok átalakítása szükséges eszközének. A második, Montesquieu, Tocqueville, Constant, Széchenyi, Eötvös, Kemény alapján a polgároknak az állampolgári közösséggel való önkéntes azonosulását tekinti a szabad és nyitott társadalom feltételének. „Vagyis arra az érzésre van szükség, hogy a politikai intézmények, melyekben élnek, őket fejezik ki. A »törvényeket« úgy kell tudni tekinteniük, mint állampolgári méltóságuk viszszatükröződéseit, védőbástyáit, ennélfogva önmaguk bizonyos értelemben vett meghosszabbításait. A működő köztársaságok olyanok, mint a családok, abból a lényeges szempontból, hogy ami az embereket összeköti, az részben épp közös történelmük. A családi kötelékeket, a régi barátságokat a közösen átéltek mélyítik el, a köztársaságokat az idő és a meghatározó történeti tapasztalatok.”12 A neoliberális ortodoxok minden további nélkül természetesnek tartották és tartják a titkos kidolgozást, és a kormányzati bevezetést, mondván, ha tudjuk, mit kell tenni, tegyük! Az utóbbiak nem adták fel a Fordulat és reform azon álláspontját, hogy „semmit sem a társadalmon kívül, még jót sem a társadalom feje felett”, s hogy gondolatainkkal nemcsak a kormányzathoz, hanem mindig a társadalomhoz is fordulunk. Hozzáértők és elkötelezettek kemény, ha kell erőszakos fellépése a reformok érdekében! - állította az egyik. Nyilvánosság és átláthatóság, ellenőrizhetőség és társadalmi támogatottság! - vágott vissza a másik.13 Ha csak félkész is, ha csak a reform irányába mutat is, bár még nem az, vezessük be! - mondja az egyik fél. Ne kapkodjunk, ne improvizáljunk, csak a valóban elkészülttel álljunk elő! - válaszol a másik. Az ortodox neoliberálisok kétkednek általában a társadalom józan eszében, és ezen belül, természetesnek tartják, hogy az erős érdekcsoportok a maguk javát akarják az ésszerűtlenség határán túl is. A reform alanya a felvilágosultak kicsiny csoportja, s tárgya az ellenséges és irracionális tár ós