Fejlesztés és Finanszírozás, 2008 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2. szám - Lengyel László: Reformok és ellenreformok Magyarországon
ELMÉLET- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNET - LENGYEL LÁSZLÓ: REFORMOK... 2008/2 (55-64) is megkísérelték a szakmai konszenzus kialakítását az egymással vitatkozó közgazdasági és szociológiai iskolák között. Legalább ekkora jelentősége volt annak, hogy az állam és a piac kétszereplős játéka mellé bevonták a társadalmi tőkével rendelkező civil csoportokat is. Megpróbáltak kapcsolatot és egyensúlyt találni a felvilágosult közigazgatás - az „ifjú tisztek” mozgalma - a fél-autonóm gazdasági szereplők és az ellenzéki, fél-ellenzéki civil mozgalmak, klubok, körök között. MONETARISTA ÉS I N S T I T U СI A L I S T A IRÁNYZATOK Szakmai értelemben is kettévált a reformmozgalom, a pénzügyi egyensúlyt és stabilizációt kereső monetaristákra, és az intézményi változásokat szorgalmazó institucionalistákra. Az előbbiek számára döntő kérdés volt, hogy Magyarország milyen eszközökkel, milyen feltételek között állítja helyre a pénzügyi egyensúlyt, mikor lesz hiteles és ellenőrzött fiskális politika, illetve mikor alakul ki önálló és autonóm monetáris politika. A későbbiekben ennek az iskolának a tagjai dolgozták ki az adórendszer reformját, majd a liberalizáció programját. Az institucionalisták számára a tulajdon irányításának megváltoztatása, az önálló kisvállalkozások beindítása, az állam és a felügyelő párt viszonyának szabályozása, a monopolisztikus nagyvállalatok és az állam összeépüléséből keletkező adminisztratív piac, az állami szabályozó-, ár- és tervalkuk kiterjedésének korlátozása volt a fő cél. A monetaristák mindent megtettek a pénz szabályozó funkciójának, a pénzügyi intézmények és normák befolyásoló és ellenőrző szerepének növeléséért. Az institucionalisták élesztették a vállalkozói és a vállalati autonómiát, támogatták a kisvállalkozások alakítását, elősegítették a spontán privatizációt a szocializmusban. Az irányzatok hívei között késhegyig menő vita folyt, hogy mivel kell kezdeni, hová kell helyezni a reformok centrumát, s nem veszélyeztetik-e, nem keresztezik-e egymást a különböző reformcélok. Kétségtelen, hogy a monetaristák inkább hajlottak a jozefinista, az institucionalisták viszont az autonomista megoldásokra. A monetarista célok kevésbé érintették a rendszer mélyrétegeit, s kevésbé bolygatták meg a politikai status quo-t, viszont közelebb álltak az IMF által 1982 óta folyamatosan javasolt megoldásokhoz. Az institucionalista célok erősebben célozták a politika és a gazdaság viszonyát, nagyobb befolyást kívántak adni az államon és piacon kívüli társadalmi tényezőknek, s inkább tekinthetők mesztic megoldásoknak (helyi ismeretek és nemzetközi normák párosítása a helyi megoldásokban). Az institucionista iskolának belső vitái közé tartozott, hogy vajon szabad-e az állammal szembeni decentralizáció és piacosítás alapján szabadjára engedni a spontán privatizációt, lehetővé tenni a helyzetben lévő nagyvállalati menedzsereknek a tulajdonszerzést, vagy helyesebb állami eszközökkel privatizálni, netán népi részvényeket kibocsátani, önigazgatást erőltetni. Nem felejthető, hogy a magyar reformhagyományok 1945-ben egy megszállt országban éltek tovább 1990-ig. Ennek megfelelően a reformokban gondolkodóknak nemcsak saját diktatórikus hatalmukkal és alávetett, több-kevesebb autonómiával rendelkező társadalmukkal/nemzetükkel, hanem a megszálló szovjet hatalom akaratával is számolniuk kellett, így a jozefinistáknak - a „nagyimrista” reform-kommunistáknak - nemcsak a Rákosi Mátyás irányította hazai diktatúrával, hanem a szovjet szándékokkal is szembe kellett nézniük, akárcsak az írói, újságírói Memorandum szerzőinek és a Petőfi Kör szervezőinek. Hasonlóképpen a hatvannyolcas reformereknek is, belül és kívül, érezniük kellett a brezsnyevi Szovjetunió súlyát és erejét. A nyolcvanas évek reformerei, a jozefinista-gorbacsovisták éppúgy, mint a fél-ellenzéki reformközgazdászok, valamennyi reformtervezetüket a kádári hatalom és a szovjet uralom kettős szorításában írták, próbálták keresztül vinni. Ezért volt fontos, amikor a Fordulat és reform szerzői 1986-87-ben nemcsak a magyar, hanem az egész szovjet típusú rendszer válságát megfogalmazták. Nemcsak a magyar rendszer került szerkezeti, intézményi és konjunkturális válságba, hanem a szovjet típusú szocialista rendszer egésze is. De valamennyien tudtuk, hogy a szovjet változások nélkül, Magyarország és az európai szocialista országok csak korlátok között valósíthatják meg reformjaikat. Természetesen jogos a későbbi bírálat, hogy a kelet-európai reformerek nem, vagy csak kevés gondot fordítottak a kapitalista nagyvilág válságára.