Felsőoktatási Szemle, 1986 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Szabó Sándor - Zalányi Sámuel: A célzott oktatói magatartás, mint modell az orvossá válás folyamatában
Az orvostanhallgatók pályaválasztási motivációi és személyiségük főbb jellemzői Az orvostanhallgatók pályaválasztási motivációit vizsgálva több kutató megállapította, hogy a késztetést a jövendő orvosok még gyermekkorukban építik magukba az orvosismerősökkel való érzelmi azonosuláson át. A felnőtt orvos viselkedésében számukra éppen az „orvosszerep”, az orvos érzelmi hatalma, fölérendeltsége a vonzó? Berne kifejezésével élve - és a mi tapasztalatunk szerint is -, az orvosi pálya motivációja „counterphobic”, vagyis a személyiség belső biztonságát, stabilitását akarják biztosítani ezzel a hivatással. Ez a megállapítás vonatkozik a pedagógus- és gyógypedagógushallgatók egy részére is, de szociológiai vizsgálatok szerint az orvostanhallgatók közt több ilyen személyiség van, mint más egyetemi hallgatók között.3,6 Ha az orvosegyetemi képzés ideje alatt az orvosi pályával kapcsolatos attitűdjük nem változik, akkor szerencsés esetben ezek a „counterphobic" hallgatók végzést követően olyan orvosi szakágba kerülnek (sürgősségi ellátás, baleseti sebészet stb.), ahol tekintélyelvű viszonyulással sikeresen végezhetik munkájukat. Ott ahol mélyebb, hosszabb terápiás közbeavatkozásra van szükség, a munkájuk hatékonysága csökken, mert nehezen képesek szimmetrikus (demokratikus) kapcsolatot létrehozni. A lelkibetegek nagy száma és illetékes pszichoterápiás hálózat hiánya miatt sok olyan orvosra volna szükség, aki a beteg embert és nem a feltételezett — neurotikus betegek esetében — beteg szervet gyógyítaná. Fontos lenne, hogy az egyetemi oktatók a képzés évei során olyan magatartást tanúsítsanak, ami a betegközpontú orvoslást tükrözné. Ez követendő modellként szolgálhatna a hallgatók számára az orvossá nevelési folyamatban. Az ideális oktatói magatartás az, amely korrigálni képes az orvostanhallgatók személyiségét, és alkalmassá teheti őket a helyes és kívánatos orvos-beteg kapcsolat létesítésére, arra, hogy annak alapelemeit és módszereit elsajátítsák. Tapasztalataink szerint, ha az oktató a Rogers által leírt és ajánlott, „személyközpontú” megközelítés bázismagatartását alkalmazza, akkor a hallgató személyisége nagy gyakorisággal képessé válik az új típusú orvos-beteg kapcsolat létesítésére. E módszer alkalmazásánál egy olyan atmoszféra jön létre, melynek hatására az egyénben tudatosul, hogy önmagán belül olyan kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezik, melyek révén megértheti önmagát, alapvető attitűdjeit, módosíthatja énképét és az ön által irányított viselkedést is. Ez a fejlődést elősegítő klíma egyaránt hatásos pl. a szülő-gyermek, nevelő-diák, vezető és az általa vezetett csoport, vagy akár az igazgató és a beosztottjai között. Egyaránt sikerrel alkalmazható az oktatás bármelyik területén. Ezt az atmoszférát elsősorban az az oktató teremtheti meg, aki az általunk is igen fontosnak tartott három feltételt teljesíti: I. Az oktató lénye, megnyilvánulásai legyenek őszinték, valódiak, legyen „kongruens”. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a hallgató pozitív irányú változást mutat, ha az oktató önmagát adja a képzés során és nem hivatásbeli szerepét játssza, ha nem épít önmaga köré kulisszát. Az oktató áttetszővé teszi önmagát a hallgató előtt: a hallgató közvetlenül felfoghatja.