Felsőmagyarország, 1898. január-június (14. évfolyam, 13-124. szám)

1898-01-18 / 13. szám

2. oldal. akarják kifejezni a Kossuth-párt programmja iránt és — amint beszélik — vagy külön pártot fognak alakítani, vagy pedig belépnek az Ugron pártba. A képviselőház ülése, Budapest, január 17. (A Fer. táv.) A képviselőház mai ülésén Szilágyi Dezső házelnök felolvassa az ülésszakot ma bezáró és holnapra új ülésszakot megnyitó királyi kéziratot, amit a Ház tagjai viharos éljenzéssel fogadtak. A királyi kézirat felolvasása után az elnök beterjesztette a főrendiház uuncziumát a provizórium elfogadásáról. A főrendiház ülése. Budapest, január 17. (A Fer. táv.) A főrendiház ma délelőtt rövid ülést tartott, amelyen az elnök felolvasta az első ülésszakot bezáró királyi kéziratot. A szerb király zsarolói. Budapest, január 17. (A F.er. táv.) A szerb király zsarolóit szombaton kísérték át a főkapitányságtól a kir. ügyészséghez. A vizsgálóbíró a két foglyot vasárnap délelőtt maga elé vezettette s hosszas kihallgatás után Benkő Rózsit azonnal szabadlábra helyezte, Kovács F. Sándor előtt azonban kihirdette a vizsgálati fogságot továbbra is fentartó végzést. A Dreyfus-ügy. Páris, január 17. (A Fer. táv.) Dreyfusué tegnap egy hírlapíró előtt kijelentette, mikép nem felel meg a valóságnak az, hogy férje beismerő vallomást tett volna. Tegnap több helyütt tüntetés volt, Zolát és a zsidókat szidták. A tüntetők közül tizenötöt letartóztattak. Tüntetés Bécsben, Bécs, január 17. (A Fer. táv.) A tegnap megtartani szándékolt munkásgyűléseket egytőlegyig mind betiltották. A munkások erre a városháza elé vonultak, ahol „pfuj Lueger“ kiáltásokban törtek ki. A rendőrség a tüntetőket eloszlatta s ötöt közülök elfogott. A hitvesgyilkos büntetése. 12 órakor olvastak föl egy egész életet megsemmisítő ítéletet. Gárdos Lajost, a fiatal mérnököt a büntető törvényszék életfogytiglani fegyházra ítélte. Ez a hitvesgyilkosság büntetése. Nagyobb büntetést ennél elképzelni nem is lehet. Súlyosabb ez a büntetés a halálnál, — mert földi élete hátralévő napjaiban a földi igazságszolgáltatás büntető kezének nyomása mellett, lelkében mindég ott fog kísérteni egy árny, amely eszébe fogja jutatni súlyos bűnét. Az emberek néhány napig még beszélnek a hitvesgyilkosról — s azután bezárják előtte a börtön ajtaját — örökre; ki törődnék egy méregkeverő hivesgyilkossal ? ! Budapest, január 17. (A Fer. táv.) Az alkotmány utczai törvényház egyik tárgyalóterméből ma délben egy bűn súlyának terhe alatt lelkileg teljesen megtört aggastyánt kísértek le a fogház egyik rideg cellájába, aki előtt pontban zönséget kizökkenteni hagyni a hangulatból, rendkívül rövid szüneteket tartatott a felvonások között. A második felvonás alatt a közönség lelkesülni kezdett, a harmadik után lázba esett, tombolt és tizennyolczszor hívta a lámpák elé az est hősnőjét, Márkus Emíliát; a darab végén aztán elvesztette teljesen eszét és a hidegségéről híres budapesti premier közönség, mely fagyos mosollyal szokta elhagyni más alkalommal a nemzeti színházat, mely kíméli gyengéd kacsait, nehogy vörösek legyenek a tapsolástól, mely sajnál egy legkisebb elismerő szót, valóságos élvezettel buktat meg darabokat, szereplőket; az a közönség, mely felmelegedni csak külföldi világhírű drámai művésznők vendégfellépte alkalmával tud, mondom, ez a közönség az előadás végével nem sietett — mint tenni szoktam a ruhatár felé, hanem kipirult arczczal, ragyogó szemekkel, feltüzelve és fellelkesülve ujjongott, tapsolt, éljenzett és lelkesült — a darabért és Márkus Emíliáért. Rosszul mondtam; nem a darabért és Márkus Emíliáért, hanem fordítva: Márkus Emíliáért és a darabért. Mert az tagadhatatlan tény, hogy Márkus Emilia nélkül a darab tán alig aratott volna valamire való sikert. Hiszen a budapesti nemzeti színházi törzsközönségben van annyi műérzék, mint bármely európai főváros közönségében, és míg e darab külföldön sok helyen középszerű sikert aratott vagy épen megbukott, sőt egy helyen a szereplőket narancsokkal dobálták meg, itt Budapesten olyan sikere volt, mint darabnak már régen nem. És ezt kinek vagy minek tulajdoníthatnék másnak, mint Márkus Emíliának és az ő fenomenális művészetének és tehetségének. És az a közönség, mely az előadás után sietve ül kocsijába, a fiatalság pedig, mely kávéházba igyekszik , most mintegy megvarázsolva, megbűvölve áll meg a színház előtt és vár valamit, mert valaminek kell történnie. Nem beszéltek össze és mégis százakra menő közönség várt a Nemzeti Színház történelmi nevezetességű udvarán és az utczán. A tömeg között felindulva és az örömtől izgatottan sétál fel és alá a FELSŐMAGYARORSZÁG Január 18. NAPI HÍREK. Kassa, jan. 17. Gazdász-bál. A Schalkház-szálló díszes termei megélénkültek szombat este. Az aranyozott csillárok szinte hivalkodva szórták széjjel fehér fényüket, vakító sugaraikat. Büszke, szép asszonyokra, mosolygó bájos leánykákra esett világosságuk. Városunknak ez a díszes, nagy terme fennállása óta ritkán látott olyan disztingváltan elegáns közönséget, mint a minő ez alkalommal ott egybegyült. Kilencz órára volt kitűzve a bál kezdete, azonban már jóval előtte nagy sürgés-forgás volt észlelhető a nagyterem rózsautczai frontja előtt. Egymásután érkeztek a szebbnél-szebb magán fogatok, melyekből libériás inasok segítették le a mosolygó szemű vigadni érkezőket. A kassai gazdászok tekintélyes nagy gárdája, mely egyenként és összevéve évről-évre sorompóba lép egy-egy nagyon fényes és igen kedves bál érdekében, már magában véve biztosítékot nyújtott arra nézve, hogy báljukon dominálni fog a jókedv. Ott nem volt hangulat, hanem igazi, egészségtől duzzadó jókedv, amely a szinek, illatok és hangok bűbájos keverékéből származott, arczról-arczra szökdösött, mint a fényvillogás s aztán belopódzott a szembe, meg a szivbe s meleget gyújtott, jóleső világot. Olyan volt az a nagyterem, mint a megelevenedett mese. Frakkos fiatal emberek, aranysujtásos attilájú hadfiak bókoltak fehérnyaku, tűzszemű tündéreknek, akiket a hétköznapi álomból fölvert az édes, bűbájos zene. Az óra mutatója fél tíz felé járt már, amikor a Neidhardt karmester vezette 34. gyalogezred bandája rázendített. Minden szem egyszerre a nagyterem főbejárata felé tekintett, melyen át a bálanyák léptek a nagyterembe Péchy Zsigmondnéval élükön, akit a bál elnöke gróf Széchényi László vezetett karján, mialatt a katonai zenekar Neidhardt vezetése mellett gróf Széchényi Imre gyújtó lelkesedésre hangoló magyar indulóját játszotta. A terem baloldalán volt felállítva a díszes emelvény a bálanyák számára, felette gyö„mester“ Újházi és hangos szavakkal ad tetszésének kifejezést. „Uraim, higyjék el nekem, hogy Márkus Emilia e szerepével a világ legelső színművésznőinek sorába küzdötte fel magát.“ Majd meg élénken magyarázgatta az újságíróknak : „Nincs a világon még egy nő, ki e szerepet így el tudta volna játszani “ Ekközben a tömeg nyugtalan izgatottsággal várta az est hősnőjét. A mester látván e szokatlan lelkesedést, szükségesnek tartotta a már különben is kimerült művésznőt az ovácziókra előkészíteni. Kilebbent már az öltözetből Keczery Irén, Maróthy Margit, Helvey Laura; a csinos Mihályfy is áthaladt a közönség sorfala között, midőn végre feltűnt az udvar végén „ő“ a mester karján. Felindulva és izgatottan, bájos arczán a mosoly édes árnyalatával közelgett. És ekkor kezdetét vette egy olyan ováczió, milyenben színművésznő még nem igen részesült, a tömeg összeverődött körülötte, éljenezve, tombolva, lelkesülve, a szemekben nemes hév tüze égett, mindenki közelébe akart férkőzni, gratuláltak, boldog volt, ki közelébe férkőzhetett, csókolták arczát, (jó barátnői), kezét, ruháját ahol érték, a ki csak tehette, bemutatkozott a nagy művésznőnek, ki boldogan mosolyogva és kényezve ott állott az érzelem által elragadott tömeg közepette. Még a mester sem tudott ellentállani, elérzékenyült és a megindultság kényei bőven omlottak szemeiből. A bejárat előtt ott állott a kocsi, melyen a művésznőnek haza kellett volna mennie, még közelébe se került azonban, midőn hirtelen, anélkül, hogy megbeszélték volna, spontán kitöréssel egyhangúlag kiáltották : „Ki kell fogni a lovakat !“ Maga Ujházy is belátta, hogy e lelkesedéssel szembe szállni lehetetlen és át kell engedni a bájos művésznőt a tömeg lelkesült akaratának. Többé nem volt Márkus Emilia sem a magáé, sem a családjáé, sem senkié, hanem, hanem az extázisba esett intelligens közönségé, mely érezte e pillangórü készítésű magas baldachin emelkedett, mely méltó büszkesége lehet mesterének, Fischer Adolf budapesti kereskedőnek. A mint a bálanyák elfoglalták helyeiket, az emelvény körül kezdtek gyülekezni a jelenlevő notabilitások : Péchy Zsigmond főispán, gr. Hadik-Barkóczy János, Münster Tivadar polgármester, Berczelly Jenő Ítélőtáblai elnök, Forstner altábornagy, gróf Vay Tihamér, báró Schell Gyula, gróf Zichy Andor, Neuhold ezredes és még sokan. A bál polonaiseval kezdődött s a tánczot gróf Széchényi László nyitotta meg Péchy Zsigmondné úrnővel. És micsoda bűbájos édes kép volt az, mikor a párok tánczra keltek. Csodálatos szép leányok, asszonyok keringtek, forogtak szédületes gyorsasággal a vakító fényességre gyuladt teremben és mosolyogtak, kaczagtak észbontó bájjal. A menyországban eltöltöttnek vélte az ember azt a rövid, pár órai időt, amely éjfél utánig eltelt, a szünóra és a tüzes szemű szép leányok és asszonyok fáradtan tértek egy órai pihenőre. A hölgyek igen díszes tánczrendeket kaptak. Kis négyszegletű könyvecske volt ez, a melynek felső ivolr-szinü bőrlapján aranynyomással domborkivitelben „Gazdászbál“ volt olvasható, alatta egy szép arany-kalásszal. Remekmű volt a bálanyák tánczrendje, mindeniken zománczban a bálanya monogrammjával egy-egy elegáns plüsch-tokba elhelyezve. A négyeseket 60 pár tánczolta, a zenét a 34-esek zenekara pompás érzékkel szolgáltatta, míg a csárdásokat Rácz Jani kitűnő bandája igazi magyaros tűzzel szépen húzta. Remek ízléssel terített hosszú asztalnál foglaltak helyet a szünet alatt a szeretetreméltó bálanyák és kíséretek. Az asztal végig be volt hintve illatos virágokkal és bálanyák díszes csokrai nagy vázákban voltak elhelyezve. Finom ízlésre vallott a rendezőség részéről az is, hogy a lady patronessek csokrainak színárnyalatai a toalettekhez simultak. Péchy Zsigmondné úrnő csokra remek gyöngyvirágokból állott, Berndth Elemérné úrnőé fehér rózsákból készült, báró Schell Gyuláné úrnő piros szegfű és Münster Tivadarné úrnőé remek páfrányok által körített sötétkék ibolyákból volt összeállítva. Az úri társaság — Péchy főispán Bernáthné mellett, gr. Széchényi László, a mindenre ügyet vető bálelnök Péchy Zsigmondné társaságában, gr. Zichy Andor Schell baroness és Péchyvel szemben gr. Zichy Andorné, Schell Gyula báró Szalay Lászlóné mellett ülve — a legkedélyesebb hangulatban élvezték a vacsora alatt, gyöngyöző pezsgő mellett a szellemes társalgás kellemeit és Rácz Jani kitűnő bandájának igazi műélvezetet nyújtó játékát, mígnem a bálrendezőség jelt adott, hogy a szünóra véget ért és aztán bevonulva a terembe, rágyújtott a czigány a bál legkedvesebb tánczára, a szupé-csárdásra, a melyet a párok szilaj jókedvvel, édes örömmel ropptak sok-sok hogy volt tal tán egy óránál is tovább a balzsamos kedves és kábító illattal telt diszes teremben. A harmadik négyest még mindig 40 pár tánczolta és a keleti szemhatáron már erősen derengett a hajnal, amikor még mindig vig, nagyon vig élet uralkodott a teremben, demonstrálva azt a szilaj pezsgést, amelyet a natban talán, hogy a lelkesedés mily könnyen idézheti elő a leghihetetlenebb átalakulásokat. És a közönség, mely máskor ilyenkor, már tán pihen, vagy egy kávéház füstös levegőjében kritizálja az esteli előadást, az boldog, ki a kocsihoz kerülhet, hogy kifoghassa a lovakat és ő is részese legyen annak, mivel még unokáinak is büszkén fog kérkedni. „Én is toltam azt a kocsit, melyben Márkus Emilia ült, amaz emlékezetes este után.“ Ezt a jelenetet nem lehet leírni, nem lehet műeszközökkel megcsinálni, nem lehet megfizetni, nem lehet elfelejteni, ezt látni kellett, ezt csak a szívből jövő impressziók csinálhatják, ez megfizethetetlen, többet ér mint milliók, többet mint a trónok koronája, mert e koronát a népszerűség folytán a közönség készítette, mely koronának drágakövei a lelkesült tömeg örömkényeiből kerültek ki. És a Kerepesi-úton végig, merre a szokatlan tömeg rohant, csodálkozva állott meg a közönség és megriadva nézte e jelenetet : „Tán csak nem forradalom készül.“ Igen a szív forradalma, mely ledönti az idegen bálványokat és az oltárra odaállítja Istennőnek a művészet királynőjét , Márkus Emíliát. Az ünnepelt pedig remegve ült helyén, remegve a felindultságtól, mintegy álomban nézvén e hihetetlennek látszó tündérmesét, sírt, könnyezett, de ezek az öröm kényei valának." Elmúlt a tündéri est, a művésznő már otthon volt, az anya már együtt örült édes gyermekeivel, kiket az emberáradat egy időre elsepert tőle, és ki e miatt az egész után szerfölött nyugtalankodott azok sorsa miatt. Most már tárgyilagosan lehet visszatekinteni a művészeti tekintetben sokáig feledhetlen január 14-iki dátumra. Márkus Emíliának ez estén oly sikere volt, mint drámai művésznőnek Magyarországon nem. Sarah Bernhardt, Duse, Rejane asszony, Tina di Lorenzo, most már hiába jönnek, a Márkus Emilia csillagát már nem képes semmiféle művészet elhomályosítani. Az fényleni fog és ragyogni, hosszú időkön át Magyar-