Felsőmagyarország, 1910. április-június (26. évfolyam, 75-158. szám)
1910-04-01 / 75. szám
Krissa 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: KASSA, KOSSUTH LAJOS-UTCA 23-ik SZÁM. «egjelenik minden hétköznap este.------Telefon 187. szám. XXII. évfolyam ?5. sz ui, Péntek, április 1. KASSAI NAPLÓ. Felelős szerkesztő : ISOSVIt SÁMUEL. Előfizetésl alaki Égési övre — — 20 kor. Negyedévre — — — fél évre — — — 10 kor. Egy hóra — — — Iägyes saftíit ami 6 fillér. Kétféle igazság. Kassa, március 31. Az igazság csak egyféle lehet. Osztatlan és egyedüli, mert ami ezzel szembe helyezkedik, az már nem igazság többé. Így él a köztudatban eme fogalom, amelynek erősségei azonban — úgy látszik — nem oly nagyok, hogy azon egy kis „jóakarattal“ rést ne lehessen ütni, amelyen át aztán befurakodik ennek az „egyedüli“ igazságnak a — kétfélesége. A kétféle igazság bizonyítgatásának nem könnyű, de nagy munkáján fáradozik most a Justh-párt is, mely harsányan tiltakozik ama feltevés ellen, mintha Justh Gyula a kormánnyal paktált volna, mert hiszen, „ha akart volna, akkor egyenesen a királlyal paktálhatott volna.“ Helyes. Koncedáljuk ezt az állítást Justh Gyula számára, akiről feltételezzük, hogy elveinek helyességéről oly szilárdan van meggyőződve, hogy hiszi is, amit vall és hisz a maga eszméinek győzelmében, de másként áll ez azoknál, akik nem azért csatlakoztak Justh Gyulához, hogy őt vezérükké téve meg, elveinek harcában nyomon kövessék, hanem jóllehet azért, mert e vezérlet alatt reményelték mandátumaikat megtarthatni és tán legjobban akkor estek kétségbe, amikor meglátták, hogy a vezér, kinek a maga mandátuma biztosítva van, oly irányba indul, mely nem nyújt nekik teljes garanciát arra, hogy azt az általuk annyira megkedvelt kisded játékot, a törvényhozósdit zavartalanul folytathassák. Ez a körülmény adhatott impulzust arra is, hogy Pilissy István országgyűlési képviselő indítványt nyújtott be a pártvezetőséghez, amelyben egy pártpénztár létesítését és annak biztosítását javasolja. És itt lépett rá a párt az egy és osztatlan igazságnak kétfélévé való deformációjának mesgyéjére. Még fülünkben csengenek a modern Bankok morajló zúgásai, amikor büntető korbácsokként süvítettek végig az országon, lángpallost hordozva körül az alkotmányos jog gyakorlásának pénzzel való meggyalázása ellen, amikor őrszemeket állítottak fel, akik ágyúszóval védték meg a választások tisztaságát a „korrupció“ ellen és akik oly mosolygóan gúnyos megvetéssel beszéltek a „pártkassza“ fogalmáról, amely egyenértékű volt a hazaárulással. Ma már ugyancsak megfogatlanodtak az egykor vérszomjas oroszlánok, ugyancsak alább szálltak a hanglétrán, amelynek legpianisszimabb fugájából flótázzák a pártpénztár szükségességét, mely persze olyan szent és magasztos fogalom, mint az a pénzáldozat, amelyet a nemzet a maga nagy idejében tett le a haza oltárára s amely nem a korrupció tenyésztésére vagy pláne vesztegetésre kell, hanem tőkéje lesz, hadipénztára annak a küzdelemnek, amelyet a párt a kormány törekvései ellen folytat.(?) Ennek az alakoskodásnak a színfalai mögött azonban ott rejtőzködik az az igazság, hogy a Justh-pártban ma olyan százötven tag van, akik néhány héttel ezelőtt még szilárdan ültek mandátumaik birtokában, most azonban, ami Napló-töredékek. Irta: Silbergerné Löw Róza. I. Drága életem! Esküvel, fogadalommal ígértem ugye, hogy nem írok a szedőnek, csak a drága, egyetlen szivednek. Hogy nem merülök többé képzetem meleg hangulatába, mert ez ideális festése benső érzelemnek csak fokozza szerelmemet. És te nem akarod, hogy forró, hogy szerelmes legyek, hogy szerelmi életet éljek. Pedig te te ember, izzón érző, erős szívdobbanással élő ember vagy. Tiltod, hogy mesevilágomba belépjek, álomországomba elmélkedjem, mert ezernyi a károm: anyagi, erkölcsi, fizikai kár, kár és kár! Beteg, ha nem imádom a betűt, nem rajongok iás szépségéért, ékes formájáért, hó ember szárnyaló gondolatáért, szíve szaváért, érzéséért, érzésinek és érzékinek mindenféle, színes, meleg kifejezéséért, hangulata festői rajzolásáért, szelleme sziporkázó erejéért — mondod — gazdag volnék, lehetnék pénzben, erőben, egészségben. Az irás, a gondolkodás, az álmodás idejét csengő, imponáló pénzre válthatnám. És — mondod — saját, értékes, gazdag lénnyel, (szerénytelenség, hogy szavaid ismétlem ?) ne rejtegessed nagy bankóban. Váltsad fel magad apró pénzre , kicsi, világi hiúságokra. Úgy édes ! Te mondod ezt nagy szivem, világos, világitó elmém, imádott énem, te! ? Ki tudod, nem a pénz az Istenem. És ha már szereznék valamennyicskét hosszúra nyújtva, elviselhetetlenné nehezítve ez által rövidke létem, mi lenne azután ? Maradna néhány véres, verejtékes garas örökösömnek és mindazt kipusztitnám magamból, ami örökösömnek és környezetemnek becsesebb a kicsike vagyonnál; az én nagy, nagy gazdagságom, derűs kedélyem. Az Írást nélkülöző időmnek idejét sem tudom. Rettenetes, hosszú böjt volt az. A A bánkodás és vágyódásnak fájón nehéz ideje. Szomjazón epedő koldus voltam végtelennek tetsző napjaimon, éjszakáimon. A lelkem, az tespedt. A szívem, az lankadt. Elmém tompult. Mi ütött, vert ereimben ? A vér ? Hát lehet embernek csupán vérével élni, ösztönével érezni, eszével számolni ? Nem, nem lehet drágám! Mindent meg kell engedni, adni annak a szegény, rajongó írónak. Mindent lelkem adta! Szelleme emelkedését, lelkének poézisba való mélyedését, eszmemenetének szabad, szilaj futását. A természet lopta ezt rég bele és a természet hatalmas erejének mind meghódoltok; világ apraja, nagyja és te is édes szépem. Hogy kitiltottál az irás szépséges, szegényen is gazdag, fakó külsővel is pompásan ékes világomból, meséim, regéim el is tűntek, meg is szűntek. Nesztelenül, megszeppenve visszavonultak, de előkerültek — kárpótlásul — rengeteg, mérhetetlen nagyságú, asszonyin bőbeszédű levelekben. Azok szerit számát te tudod. Megteltek azok temperamentummal és terhes fájdalommal, így persze te nem nélkülözted szerény írásom, csókos mesém, mert a te örök regéd, hő ragaszkodásom, ott égett minden betűben szivemből kiolvadva. De többi kedves híveim, kiknek legszebb hangulatomban más mesén is tudtam ellopni egy terhes órájukat, egy gyöngéd szívdobbanást, a búbánatot űző mosolyt, az érző lelkük fényének rámtévedő, pici, melengítő sugarát! Azokkal — a drágákkal — mi legyen ? Hisz azok az én titkos, ismert és ismeretlen bajtársaim, lelki szerelmeseim. Te irigy ! Te csak egészen magadnak akartál és én övék is vagyok, amint hogy az enyémek mind ők, széles e világ! Az írást, olvasást szerető világ ! Nézzed, életem, most annál is inkább ember, ha férfi- gyermekruha szükségletét nem = a legjobb forrásból a főutca 55.52. alatt (a színházzal szemben) szerzi be!— Újdonságokban óriási Választól! — A Versenyár látható minden darabon!