Felsőmagyarország, 1910. április-június (26. évfolyam, 75-158. szám)

1910-04-01 / 75. szám

Krissa 1910. Szerkesztőség és kiadóhivatal: KASSA, KOSSUTH LAJOS-UTCA 23-ik SZÁM. «egjelenik minden hétköznap este.------Telefon 187. szám. XXII. évfolyam ?5. sz ui­, Péntek, április 1. KASSAI N­A­P­L­Ó. Felelős szerkesztő : ISOSVIt­ SÁMUEL. Előfizetésl alaki Égési övre — — 20 kor. Negyedévre — — — fél évre — — — 10 kor. Egy hóra — — — Iägyes saftíit am­i 6 fillér. Kétféle igazság. Kassa, március 31. Az igazság csak egyféle lehet. Osztatlan és egyedüli, mert ami ezzel szembe helyezkedik, az már nem igaz­ság többé. Így él a köztudatban eme fogalom, amelynek erősségei azonban — úgy látszik — nem oly nagyok, hogy azon egy kis „jóakarattal“ rést ne lehessen ütni, amelyen át aztán befurakodik ennek az „egyedüli“ igazságnak a — kétfélesége. A kétféle igazság bizonyítgatásának nem könnyű, de nagy munkáján fá­radozik most a Justh-párt is, mely harsányan tiltakozik ama feltevés ellen, mintha Justh Gyula a kormánnyal paktált volna, mert hiszen, „ha akart volna, akkor egyenesen a királlyal pak­­tálhatott volna.“ Helyes. Koncedáljuk ezt az állítást Justh Gyula számára, akiről feltéte­lezzük, hogy elveinek helyességéről oly szilárdan van meggyőződve, hogy hiszi is, amit vall és hisz a maga eszméinek győzelmében, de másként áll ez azoknál, akik nem azért csatla­koztak Justh Gyulához, hogy őt vezé­rükké téve meg, elveinek harcában nyomon kövessék, hanem jóllehet azért, mert e vezérlet alatt reményelték man­dátumaikat megtarthatni és tán leg­jobban akkor estek kétségbe, amikor meglátták, hogy a vezér, kinek a maga mandátuma biztosítva van, oly irányba indul, mely nem nyújt nekik tel­jes garanciát arra, hogy azt az álta­luk annyira megkedvelt kisded játékot, a törvényhozósdit zavartalanul folytat­hassák. Ez a körülmény adhatott impul­zust arra is, hogy Pilissy István or­­­­szággyűlési képviselő indítványt nyúj­tott be a pártvezetőséghez, amelyben egy pártpénztár létesítését és annak biztosítását javasolja. És itt lépett rá a párt az egy és osztatlan igazságnak kétfélévé való de­formációjának mesgyéjére. Még fülünkben csengenek a mo­dern Bankok morajló zúgásai, amikor büntető korbácsokként süvítettek végig az országon, lángpallost hordozva körül az alkotmányos jog gyakorlásának pénz­zel való meggyalázása ellen, amikor őrszemeket állítottak fel, akik ágyú­­szóval védték meg a választások tisz­taságát a „korrupció“ ellen és akik oly mosolygóan gúnyos megvetéssel be­széltek a „pártkassza“ fogalmáról, a­mely egyenértékű volt a hazaáru­lással. Ma már ugyancsak megfogatlanod­­tak az egykor vérszomjas oroszlánok, ugyancsak alább szálltak a hanglétrán, amelynek legpianisszimabb fugájából flótázzák a pártpénztár szükségességét, mely persze olyan szent és magasztos­­ fogalom, mint az a pénzáldozat, ame­­­­lyet a nemzet a maga nagy idejében tett le a haza oltárára s amely nem a korrupció tenyésztésére vagy pláne vesztegetésre kell, hanem tőkéje lesz, hadipénztára annak a küzdelemnek, a­melyet a párt a kormány törekvései ellen folytat.(?) Ennek az alakoskodásnak a színfalai­­ mögött azonban ott rejtőzködik az az igazság, hogy a Justh-pártban ma olyan százötven tag van, akik néhány héttel ezelőtt még szilárdan ültek mandátu­maik birtokában, most azonban, ami­ Napló-töredékek. Irta: Silbergerné Löw Róza. I. Drága életem! Esküvel, fogadalommal ígértem ugy­e, hogy nem írok a szedőnek, csak a drága, egyetlen szivednek. Hogy nem merülök többé képzetem meleg hangulatába, mert ez ideális festése benső érzelemnek csak fokozza szerelmemet. És te nem akarod, hogy forró, hogy szerelmes legyek, hogy szerelmi életet éljek. Pedig te­ te ember, izzón érző, erős szívdobbanással élő ember vagy. Tiltod, hogy mesevilágomba belépjek, álomországomba elmélkedjem, mert ezernyi a károm: anyagi, erkölcsi, fizikai kár, kár és kár! Beteg, ha nem imádom a betűt, nem rajongok i­ás szépségéért, ékes formájáért, h­ó ember szárnyaló gondolatáért, szíve sza­váért, érzéséért, érzésinek és érzékinek min­denféle, színes, meleg kifejezéséért, hangulata festői rajzolásáért, szelleme sziporkázó erejéért — mondod — gazdag volnék, lehetnék pénz­ben, erőben, egészségben. Az irás, a gondol­kodás, az álmodás idejét csengő, imponáló pénzre válthatnám. És — mondod — saját, értékes, gazdag lénnyel, (szerénytelenség, hogy szavaid ismétlem ?) ne rejtegessed nagy bankóban. Váltsad fel magad apró pénzre , kicsi, világi hiúságokra. Úgy édes ! Te mon­dod ezt nagy szivem, világos, világitó elmém, imádott énem, te! ? Ki tudod, nem a pénz az Istenem. És ha már szereznék vala­­mennyicskét hosszúra nyújtva, elviselhetet­lenné nehezítve ez által rövidke létem, mi lenne azután ? Maradna néhány véres, verej­­tékes garas örökösömnek és mindazt kipusz­­titnám magamból, ami örökösömnek és kör­nyezetemnek becsesebb a kicsike vagyonnál; az én nagy, nagy gazdagságom, derűs ke­délyem. Az Írást nélkülöző időmnek idejét sem tudom. Rettenetes, hosszú böjt volt az. A A bánkodás és vágyódásnak fájón nehéz ideje. Szomjazón epedő koldus voltam vég­telennek tetsző napjaimon, éjszakáimon. A lel­kem, az tespedt. A szívem, az lankadt. El­mém tompult. Mi ütött, vert ereimben ? A vér ? Hát lehet embernek csupán vérével élni, ösztönével érezni, eszével számolni ? Nem, nem lehet drágám! Mindent meg kell en­gedni, adni annak a szegény, rajongó írónak. Mindent lelkem adta! Szelleme emelkedését, lelkének poézisba való mélyedését, eszme­menetének szabad, szilaj futását. A természet lopta ezt rég bele és a természet hatalmas erejének mind meghódoltok; világ apraja, nagyja és te is édes szépem. Hogy kitiltottál az irás szépséges, sze­gényen is gazdag, fakó külsővel is pompásan ékes világomból, meséim, regéim el is tűntek, meg is szűntek. Nesztelenül, megszeppenve visszavonultak, de előkerültek — kárpótlásul — rengeteg, mérhetetlen nagyságú, asszonyin bőbeszédű levelekben. Azok szerit­ számát te tudod. Megteltek azok temperamentummal és terhes fájdalommal, így persze te nem nél­külözted szerény írásom, csókos mesém, mert a te örök regéd, hő ragaszkodásom, ott égett minden betűben szivemből kiolvadva. De többi kedves híveim, kiknek legszebb hangu­­latomban más mesén is tudtam ellopni egy terhes órájukat, egy gyöngéd szívdobbanást, a búbánatot űző mosolyt, az érző lelkük fényének rámtévedő, pici, melengítő sugarát! Azokkal — a drágákkal — mi legyen ? Hisz azok az én titkos, ismert és ismeretlen baj­­társaim, lelki szerelmeseim. Te irigy ! Te csak egészen magadnak akartál és én övék is vagyok, amint hogy az enyémek mind ők, széles e világ! Az írást, olvasást szerető világ ! Nézzed, életem, most annál is inkább ember, ha férfi- gyer­­m­ekruha szükségletét nem = a legjobb forrásból a fő­utca 55.52. alatt (a színházzal szemben)­­ szerzi be!— Újdonságokban óriási Választól­! — A Versenyár látható minden darabon!

Next