Felsőmagyarország, 1912. január-június (28. évfolyam, 2-155. szám)

1912-01-04 / 2. szám

Kassa, 1912, FELSŐMAGYARORSZÁG KASSAI NAPLÓ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: KASSA, KOSSUTH LAJOS­ UTCA 23-ik SZÁM. Megjelenik minden hakiknap este. Telefon: 187. u&m. XXVII. évfolyam 2. szám. Felelős szerkesztő: MORVAI SÁMUEL. Csütörtök, január 4. Egész évre Fél évre . Előfizetési ttnik­i . . . 20 kor. Negyedévre . ... 10 kor. Egy hőre Errj­eN is&m­ára fillér. 5 kor 2 kor Városi programúi. Kassa, január 3. I A „Városi Kör" komoly, határozott­­ irányú és nagyszabású tervek megvalósi­­­­tását helyezte kilátásba. Csak körvonalai­­­­ban adta program­mját, csak általánosság­­­­ban jelezte az utat, amelyen haladni kí­­­­rná, de már ez is jelzi azt az új korszakot,­­ amelybe városunk haladni fog, ha a „Vá­­­­ros­i Kör" újévi programmját lankadatlan kitartással fogja keresztülvinni. Arról meg vagyunk győződve, hogy a­­ Programm beváltására az akarat megvan.­­ A „Városi Kör" tagjai között nincs egyet­­­­len egy sem, akit akár politikai, akár sze­­­­mélyi érdekek befolyásolnának akkor, ha a város közérdekű ügyeiről van szó. Bebi­zonyította ezt már a kör akárhányszor, bebizonyították a kör tagjai is, akik akár­hány esetben rendelték alá nyilvánvalóan jogos személyi igényeiket a kör által jel­zett városi érdekeknek. Az akarat tehát megvan, most már csak az kell, hogy meglegyen a kellő erő is. Mert ne áltassuk magunkat. Az ugyan­is, hogy most többségben vannak azok a bizottsági tagok, akik a városi körnek tag­­­­jai és mint ilyenek a kör programmjának­­ természetes harcosai, még nem jelenti azt,­­ hogy ez az állapot állandó marad. Nem jelenti azt, hogy tíz-húsz-harminc év múl­va, amennyi időre szükség van az újévi Programm megvalósítására, ugyanaz lesz a törvényhatóság beosztása, mint ma. Több, mint bizonyos, hogy nem lesz ilyen. A természetes vál tógazdaság talán seho­l sem érvényesül annyira erőteljesen és an­­­nyira önmagától, mint épen a közélet te­rén. A város vezetőségének képe tehát folytonosan változni fog. De vájjon ezzel a változással együtt kell-e majdan járni a Programm elejtésé­nek, amelyet a kör adott? Korántsem! Sőt fejlődnie kell, fejlődnie egyenes irányban, a város és polgárainak a javára. Ez a kettő ugyanis együtt jár. A város csak akkor lehet gazdag, ha polgárai jómódúak és vi­szont igazán gazdag polgárok a­ig képzel­hetők el másutt, mint olyan városban, amelynek magának is jók az anyagi viszo­nyai. Olyan közgazdasági axióma ez, ame­lyen még a forgalom nemzetközi volta is csak nagyon keveset változtat. Nagy ma­gántőke tőkeszegény városban nincs. Ha van vagy elbuvik, hogy mentes legyen a szegény város nagy közterheitől, vagy pe­dig elmenekül ugyanebből az okból. De a közgazdaság fejlesztésére nem szogál. Nem szolgá­ja sem a polgárok, sem a mun­kások érdekét, akik valamennyien érzik a város szegénységét. Arra kell tehát törekedni, hogy a vá­ros gazdagodjék, ennek pedig az útja a polgárok gazdagodásán át, illetve azzall karöltve vezet. A város irányítóinak tehát elsősorabn munkaalkalmakat kell terem­teni a polgárság részére, hogy a köze­rhek elviselése ne okozzon nekik nyomasztó gondot, azután pedig jövedelmi forrásokat kell nyitni a város számára. Együtt jár a kettő, a megvalósítás nem is nehéz, csak kellő akarat és kitartás kell hozzá. A Vá­­­­rosi Körben meg­van az akarat. Ha meg lesz a kitartás is, akkor talán még a mai kor emberei is elérik azt az időt, amikor nem kell panaszkodniok, hogy súlyos a pótadó. Az a pótadó, amely lehet magas is, lehet alacsony is, de súlyos csak ott, ahol nincs kereset. Ahol a polgárok, a munkások, a társadalom minden rétege jól keres, ott nincs is magas pótadó. De ha van is átmenetileg, a jól kereső polgárok nem érzik és a polgárok jó jövedelmét rö­videsen követi a pótadó csökkenése. Mert ahol a polgárok jómódúak, ott a város is gazdag. Benya. Irta: György Sándor. Igen sokat hallottam már az ópium csudás hatásáról, amikor én is rászántam magamat és egy rendes adagot elszívtam. Mondhatom, hogy csudás dolgokat észlel­tem. Szárnyak nélkül repültem felfelé, el, messze a földtől. Máskor más dolgokat lát­tam. Voltak nagyobb vágyaim is. Szeret­tem volna a múltba visszaszállani, ott élni, látni és érezni. Az ópiummal csak a jelen­ben lehettem mindig. Próbáltam a legerősebb mérgeket oly módon összekeverni, hogy használatuktól a test megszűnjön érezni, csak a lélek mű­ködjön. Tisztán csak a lélek, semmi más. Hiába,­­ minden fáradozásom kárba ve­szett. A testet és a lelket nem tudtam egy­mástól elkülöníteni. De azért még­sem hagytam fel a reménnyel. Kísérleteztem i­latszerekkel, az eredmény meglepő volt, de mégsem teljes. A legfinomabb illatsze­reket, ammoniákat és rothadásnak indult gyümölcsök nedveit előre megállapított menyiségben vegyitettem s ezen vegyü­lék­nek két hónapi rendes használata után annyira­­ tompultak az idegeim, hogy a kés vágását, vagy a tű szúrását meg nem éreztem. A fantáziám sokszorosan megnö­vekedett, — de csak a jelenre és a jövőre nézve. — Ez sem az amit keresek! Egyszer, amint az erdőben bolyong­tam, valami erős, bódító illat kezdte csik­landozni érzékeimet. Kutatni kezdtem. Honnan jön ez az illat, miféle növény árasztja szét ilyen bő pazarlással? Egy pár lépésnyire megtaláltam a bokrok alatt.­­ Vékony, négyszögű­ szárú halványlilásan­­­erezett, fűrészelt levelű, kávébarna színű, s­őtsziromlevelű virág volt. Többet is talál­tam belőle. Haza­vittem és zárt üveg alatt kitet­tem a napra száradni. Megjegyzem, hogy amig vittem az utón, annyira elkábított, hogy a fül­eim zúgni kezdettek és a lábaim megnehezedtek, mintha mázsás súlyúak lettek volna. Kedvező időjárás lévén, a S­ík napon észleltem, hogy ismeretlen virágom telje­sen meg van száradva. Kivettem az üveg­ből egyenként s összetörtem finom port; azután e port lombikba zártam és el­kezd­tem a lombikat melegíteni. Addig melegí­tettem, amíg izzásba jött. Bent a finom porszemek is izzásba jöttek és elégtek,­­ kékes színűvé változtatva a lombik belső­­ levegőjét. Amikor a növénypor mind elégett, le­­­függönyöztem a szobámat. Emlékeze­­­­tembe véstem a „Tündérvár“ alakját, kör­nyékét s felidézve mindazt a sok bizonyta­lan — de egytől-egyig szép — hagyomá­nyos mesét — amely nemzedékről nem­zedékre maradt reánk a Tündérvárról — lefeküdtem a díványra s kinyitottam a lombikot. Leírhatatlan erősségű illat áradt ki belőle. Mohón szívtam magamba — erősen az orromhoz szorítva a lombik nyi­ását, hogy el ne párologhasson a semmibe ez az isteni illat — s ott tartottam mindaddig, amíg el nem tapultak teljesen s az idegeim s a földre nem ejtettem a lom­­­­bikot. Nem éreztem, nem hallottam sem­­­­mit. Szólni sem tudtam. Olyan­ lettem, mint egy halott: minden­­ kis részecském lassankint meghalt. A sze­­­­meim is elhomályosodtak. A lelkem látni kezdett a múltba­­n ,IL*eHIB ° KOBRÁK „ Kassán egyedül KERTÉSZ SAMUNÁL (Fő­ utca 43.) kaphatók. férfi és női !>h1í cipő kü­lönleg­esség­eit. »■>■ [UNK] ■­ ■ ■ ■ .. .—.

Next