Felsőmagyarországi Tanügy, 1938 (3. évfolyam, 1-19. szám)
1938-01-10 / 1. szám
Ezt az eszményi célt csak úgy tudjuk megkt jelentősége a nemzeti társadalom szemében új e. népiskola belső tartalma súlytöbblethez jut. Ez a súlyi képesítésű tanító. Mivel a nemzet sorsa a népi forr, többet tudó, finomabb etikai érzékű, művészi betói karra van szükség. Nem azért, mintha mostani felxvel nem tudnók hivatásunkat betölteni, óh, távolról sem szén vannak most is közöttünk tudósok, művészek, írók, teremben nemes jellemek, kik a magyar néptanító hírnevére idig is dicső koszorút fontak. Hanem azért van szükség a nag képzésre, hogy a civilizáció eredményei által kiszélesített munka rületet jobban áttekinthessük, az eszmék és jelszavak zűrzavarába, kellő szilárdsággal és tájékozottsággal eligazodhassunk, hogy a több tárgyi tudással együtt járó biztonságérzet, magasabbrendű belátás és önfegyelem ne csak a kivételes, hanem az átlagos nevelő személyiségéből is kisugározzák. Mivel a népiskola a nemzetnevelésnek nem alsó, hanem elsőfokú tényezője, mi sem természtesebb, hogy a tanító is a középosztályhoz tartozó értelmiség nagy táborában hivatásához méltó helyét elfoglalhassa. Ezért nemzeti érdek, elodázhatatlan korszükséglet a főiskolai tanítóképzés. Érvelésnek ennyi is elég volna a főiskolai tanítóképzés mellett. De mivel fontos szerepet betöltő társadalmi tényezők, sőt az oktatói rendhez tartozók közül is sokan tájékozatlanságból vagy kenyérsérlésből a múltban ellene nyilatkoztak, a közvélemény helyes irányítása céljából egyet-mást elmondok, anélkül természetesen, hogy diszharmóniát kevernék a szóban lévő kérdésbe. A főiskolai tanítóképzés gondolatát 42 évvel ezelőtt vetette fel az V. Egyetemes Tanítógyülés. Sokezer tanító lelkéből csiholt szikra, táplálta a körülötte lobogó tüzeket. A gondolat megőrzői és továbbépítői voltak a magyarországi tanítóegyesületek és sok-sok áldozatos lelkű tanítóvezér. Most, amikor a reménységtől és az örömtől piroslik az arcunk, nem feszegetjük azt a kérdést, hogy miért kellett, erre az újévi ajándékra évtizedekig várnunk, az oktatói renden belül sem hánytorgatjuk fel a tapasztalt heves ellenállást. Csupán azon tűnődünk, miért kellett eddig főiskolai képesítés az akták beiktatásához, az erdők fáinak gondozásához és miért volt ennél kevesebb is elegendő a nemzet legdrágább kincsének, a gyermeki léleknek formálásához? Erre a kérdésre megnyugtató feleletet kaptunk. Korrekt, felelős miniszteri szót: „Megvalósítom a főiskolai tanítóképzést.” Mivel a benyújtandó törvényjavaslat hiteles szövegét nem ismerjük, egyelőre csak sajtóhírekre és a beavatottak jólértesültségére támaszkodva szólunk hozzá a kérdéshez. Nincs okunk kételkedni abban, hogy főiskolai tanítóképzés alapelveit úgy állapították meg, hogy az korszerű lesz és figyelembe veszi a tanítóság kívánságait. Akik a tanítóképzés mai formájának fenntartása mellett foglaltak állást, azzal érveltek, hogy a tanítójelölteket leginkább a mai képzőkben lehet a tanítói pályára „ránevelni”. Az élet azonban már sokszor megcáfolta ezt a „súlyos érvet”, mert tapasztaljuk, hogy a középiskolai érettségivel rendelkező tanítónövendékekből éppen olyan jó