Felvidéki Ujság, 1943. május (6. évfolyam, 97-122. szám)

1943-05-01 / 97. szám

6 ­.Felvidéki Újság. Bethlen Gábor fej Dr. Kerekes György könyve A szó szoros értelmében vett politikai és háborús történelemről valójában nem sokat olvasunk ebbéli a miunká­ban."Nem látjuk itt az­ események egymásutánjainak felsorakoz­tatását, hanem az 1619-től 1629-ig terjedő tiz esztendő művelődéstörténeti adathalmazát. A nagy fejedelem, Bethlen Gábor tíz esztendei kassai udvartartásából hatalmas kötetre való anyagot csoportosított egybe Kerekes György. Bethlen Gábor több-kevesebb megszakí­tással tiz esztendőt töltött Kassán. Ezt a vá­rost tartotta magyarországi birodalma szék­városának. Itt volt hatalmas udvartartása, itt intézte országának, fejedelemségének ügyes­bajos dolgait. Innen indította útnak követeit a porta felé, a nagy török szultánhoz Konstantinápolyba, vagy Bécsbe, a Habs­burgokhoz. Innen intézte különböző hadmű­veleteit és itt igyekezett sokszor rózsaszínű álmokkal telitett lelkét és fizikailag is kifá­radt testét pihentetni. Pedig képtelen volt megnyugodni. Örökké tett-vett, intézkedett. Itt élt a kassai polgárok között az 1613-ban Kolozsvárott fejedelemnek, 1620-ban pedig’ Besztercebányán királynak is megválasztott Bethlen Gábor. Igaz, hogy soha nem koro­náztatta meg magát királlyá, annak ellenére, hogy­ a korona is kezében volt. Sokkal na­gyobb politikus volt­­ annál, hogy királlyá koronáztatásával maga ellen lázítsa az or­szág katolikus magyarjait. Nem, ő megelége­dett az „egyszerű“ fejedelmi címmel, viszont azt tervezte, hogy a katolikus és protestáns rendeket egy nagy táborban egyesíti, a ma­gyarság táborában. A 420 oldalra terjedő és 44 képpel gazda­gon illusztrált munkában azt a miliőt látjuk, ahogyan kedvelt városában, Kassán él s ahova mindig „hazaérkezett“. A kassai vá­­rosbirák őfelségét — mert Kassán mindig igy szólították — „hazahívták“. A fejedelem pe­dig 1622 január 9-én a­ szives invitálásra úgy válaszol kassai kamarai tanácsosainak, hogy „örömest hazamennék Kassára s a sok hada­kozásból megnyugodnám“. Szinte lelki szemeink előtt él Bethlen Gá­bor, ahogyan a hiteles jegyzőkönyvek, meg­sárgult fóliánsok, kutyabőrök, okmányok és a fejedelem széles látóköréről bizonyságot tevő eredeti levelezései, no meg a kortár­sak feljegyzései alapján bemutatta Kerekes György annak a decenniumnak időszakát, amely a fejedelem kassai tartózkodását je­lenti. Igen szívélyes és barátságos az a légkör, amelyben a fejedelem közöttünk, Kassán élt. A kassai polgárság minden tőle telhetőt el­követett, hogy őfelsége valóban otthonának érezze és tartsa a nagymultú várost. A kas­saiak jól tudták, hogy az ideális értelemben vett szabadság fogalmát Bethlen Gábor biz­tosítja számukra. Afelől sem voltak kétsé­geik, hogy a magyar nemzeti eszmét is Bethlen Gábor alkotta meg számukra, mégis előfordult, hogy forrón szeretett őfelsé­­­geiknek nemegy rendeletével szembeállottak és féltékenyen megőrizték­­ polgárjogaikat s azt a kivételes helyzetüket, amelyben letűnt szá­zadok óta éltek. Fejedelmi udvarát a „domus regióban“, a királyi házban tartotta. A mai Fő-utca 71. számú házban. Ahol előbb Bocskai István, később pedig I. Rákóczi György is presideált. Ma a premontrei rendház van benne s utcai fontjának földszinti helyiségeiben Szakmáry Károly csillogtatja kristályait s hollóházai ke­rámiai gyárának termékeit. A fejedelem első feleségével, Károlyi Zsuzsannával s udvari kancellárjaival, szolgáival, ajtónállóival s kí­séretének sokaságával élt ebben az épület­ben. Személyzete persze melléképületben la­kott. Amikor pedig második feleségével, Brandenburgi Katalinnal Kassán tartotta hí­res menyegzőjét, házát, illetve palotáját ala­posan rendbehozatta. De vizsgáljuk csak meg közelebbről, hogy kikkel is vette magát körül Kassán és kikből állott a fejedelem személyzete. Vicegenerálisa Boromissza János, kamarai igazgatója Bélaváry Dávid volt. Ajtónállói: Lukács (1620) és Nagy János (1625). É­tekfo­­gója Váradi Zsigmond, főasztalnok-mestere pedig Kellemesi Sándor. Kovács István vice­­komornyik-alkamarásból később fizetőmes­ter lett. Hasonlóképpen vicekomornyik volt Bornemissza Pál, feleségének udvarmestere, vagy ahogy akkor mondták: hoppmestere Gás­pár János. A maga udvarmesteréül Csonthy Gáspárt, majd Szúnyogh Gáspárt, az újonc kapitányt nevezte ki. 1620-ban Rhédey Pál volt a főkomornyikja, 1625-ben pedig Bátraffy István. Pro­vízóra, illetve gondviselője, mai fogalmak szerint gondnoka, nemes Janka­­falussy Bertalan. Udvarához számítandók még Rákóczi György, Széchy György, Korláth István, Perényi Ferenc és Bornemissza János is, akik akkor kassai főkapitányok, generálisok voltak. De nem szabad a sorból kihagyni udvari papját, Alvinczy Pétert sem. Kassai István udvari tanácsos, fiskális direktorát, főintézőmesterét Bethlen rend­szerint Bécsbe küldötte alkudozni. Állandó kíséretéhez tartozott Kornis Zsigmond fő­ispán, tanácsos és generális, valamint testvér­­öccse: Bethlen István, az erdélyi gubernátor, illetve helytartó. Csupa magyar nevek, valamennyi, még származásra nézve is magyar fajtájú. A kassaiak részéről személyesen a bíró és a városi tanács érintkezett közvetlenül a fejedelemmel. Bethlen valahányszor Kassára érkezett, mindig ünnepélyesen fogadták és gazdagon megajándékozták. Volt eset, hogy elutazásakor el is búcsúztatták. Sokszor követei útján, vagy leveleiben tárgyalt a város vezetőségével, s sürgősen intézkedett, hogy például a kassai pénzverőknek adják át a Rueber-féle házat, így rendelkezett a jó pénzek elfogadásáról­, s a folytonos hábo­rúskodásai miatt egyre fokozódó drágaság letörésére is így adta ki utasításait. Leveleiben is mindig szeretettel és igazi bensőséges barátsággal emlékezett meg a városról. Volt azonban olyan kívánsága is Bethlennek, amelyet a város nem tudott tel­jesíteni. Ilyenkor a város polgárai, vagy magisztrátusa illő tisztelettel jelentette, hogy például Keresztúri képtelen 40.000 arany- Magyar árvák Irta: Endrődi Béla Gyere velem, te szegény kis árva, Halott honvéd szomorú árvája!... Kéz a kézben induljunk el halkan Éjszakában, magyar sivatagban. Nem sivatag!... Piros szivek fénye Tündöklik fel, im, a sötétségije, Piros szivek, édes szavak nyitnak S száz kapunál ezerszer behívnak. Gyere velem, te szegény kis árva, Halott honvéd szomorú árvája!... Bárhol járjunk, találunk egy házat, — Ez a ház lesz a te árvaházad. Árva Palkó! Árva Panni!... Nincsen Sehol semmi lakat a kilincsen, Mindenütt csak szív és mosoly vár rád, — Halott honvéd! Nem árva az árvád! 1943 május 1. — 97. szám EGYES BÉLYEGEKET és gyűjteményeket veszek, bélyeggyűjtőkkel csereösszeköttetést keresek. „Tengerentúli is“ jeligére Haasenstein és Vogler r.-t. hirdetőirodába Budapest, V., Dorottya­ u. 8. FERENC JÓZSEF KESERÜVIZ forinttal megváltani, mert „mi arra elégtele­nek vagyunk, őfelsége lássa“. De a telje­s és kölcsönös bizalom mindenkor megvolt a feje­delem és a polgárság között. Nem egyszer fordult elő, hogy a fejedelemnek sürgősen pénzre volt szüksége. Ilyenkor a város, ha kasszája üres volt, kölcsönt vett fel és úgy segítette ki őfelségét. Bethlen Gábor várost és várat épít Kas­sán. Rendezi a pénzügyeket s a vám-kérdést. Kiépíti a magyar kereskedelem összekötte­téseit úgy az országban befelé, mint a kül­föld felé. Tárgyal a kassai polgárokkal, ipa­rosokkal, kereskedőkkel s nem utolsó sorban a különböző rendű és rangú kalefaktorokkal, művészekkel. Kassára hív országgyűléseket, a város falai között fogadja a külföldről jövő hatalmasságok követeit. Sajátjait is innen indítja útnak. * * * , Képtelenség, hogy mindent egyetlen­­ ismer­tetés keretében mondjunk el arról a gazdag tartalomról, amelyet Kerekes György nagy gonddal és igazi tudóshoz méltó alaposság­gal adott most közre. Nem is célunk ezúttal, hogy művét a legaprólékosabban bemutas­­­suk, hiszen lesz még módunk, hogy más alkalommal is visszatérjünk annak tartal­mára. Esetleg egyes fejezeteit (kassai or­szággyűlések, pénzverőház, stb.) bővebben fogjuk tárgyalni. Csak arra akarunk ezúttal rámutatni, hogy sok ilyen — s könyvtárosi értelemben: „méterekre“ terjedő — köte­tekre volna szükségünk. Az a rengeteg adat, amely Kassa város levéltárában, jegyző­könyveiben és sok más helyen rejtőzik, a nyomtatott betű után vágyik. Boldogok vol­nánk, ha egy-egy hasonló tízesztendős idő­szak művelődéstörténeti adatait így olvas­hatnák. Nem kétséges, hogy ezekből a mű­velődéstörténeti szempontokból igen fontos forrás­kötetekből azután egy olyan szintézist lehetne megírni, amelyről eddig már volt fogalmunk és elképzelésünk. Ilyen adatok birtokában viszont könnyen új megvilágí­tásba is állíthatnók a letűnt kassai századok hosszú láncolatát... Dr. Bálint Alajos. Halász Péter: KÉT FÉRFI Regény 17 Minden jog: Griff könyvkiadóé ivóit, lecsapta a poharat. — ... megmutathatnám! Lehorgadt a feje. Behunyta a szemét, alig hallhatóan mormolta: — Micsoda harc... Ahogy taposom a négy középis­kolát, fogcsikorgatva, otthon őrjöngve minden napért, min­den óráért... Egy fillérükbe nem kerültem, mégsem! Mégsem akarták... A lábam elé feküdt az egész külváros, hogy elgáncsoljon ... hogy meggyilkoljon ... hogy vissza­húzzon! Átkaroltak ezer karral, mint egy polip ... hogy meg­fojtsanak ... — öklével megint az asztalt verte, — hogy ne engedjenek... emelkedni! Halkan nevetett. Most először nézett rám, tétova volt a tekintete. — És én mégis otthagytam őket... Mégis letapostam az iskolát... Ha kellett, maliért hordtam... De mögöttem maradt a színiiskola is... Amit le kellett nyelni, azt én le­nyeltem ... a keserű pirulák már mind ott feküdtek... a gyomrom mélyén... És még jött a vidék... a sár... a szen­vedés ... az éhség ... Bori! A vörös italosgyerek hozta a második üveggel. Ádám remegő kézzel lök­ött, kilottyantotta nagy részét a piros­kockás ter­tőre. Észre sem vette. Nagy kortyokkal öntötte magába a bort. És botladozó ujjakkal csavarta a­ cigaret­táját. . . Játék? Azt hittem, nincs már előttem titka... ismerem minden kis alkotóelemét... Shakespeare minden mondata a szívemn­él együtt dobogott. És most... — széttárta a karját, üres szemekkel nézett maga elé — hol az értelme az egésznek? Hát mondd meg, hol? Marianne? Egy korty pezsgő... Azt hiszed, berúgtál tőle, pedig csak megszé­­reetett a szénsav! Így keresem az értelmet, a célt, a meg­nyugvást... Most felállt, rátenyerelt az asztalra, előrehajolt és az arcomba ordította: — Júlia legalább liszta! Megrándultam. Döbbenetes, fájdalmas és kínos volt az anyám nevét hallani itt, ebben a csapszékben ilyen részeg zs>’klá<ssal. De valami elégtételt is éreztem, valami homályos és megmagyarázhatatlan elégtételt. Nem nagyon emlékszem már rá, éjszaka hány óráig tartott Ádám verejtékes, borgőzös önvallomása. Talán már hajnal is volt, amikor a kövér kocsmáros kocsit hozatott és mi végre hazakocogtunk. Ádám némán, felgyúrt gallérral ült a kocsi mélyére húzódva, én halálosan­­ álmos voltam, a szemem minduntalan leragadt. El is aludtam, a ház előit úgy kellett felrázni. Aztán, amikor már a szobámban voltam és éppen a cipőmet húztam lefelé, Ádám mégegyszer betámolygott hozzám. Ingadozva megállt a félig nyitott ajtóban, egy da­rabig meredten bámult rám, aztán mély hangon megszólalt: — Amit én mondottam... azt mind csak azért mond­tam ... mert délután, amikor ott fent álltunk a hegyen... ugyanott, ahol a gyerekkoromban ácsorogtam... és néztem lefelé ... éreztem, hogy ugyanolyan kicsi... ugyanolyan senki vagyok, mint akkor... Én ezt a várost... nem tipor­tam fel... Lélegzett egy nagyot, aztán lassan megfordult és kiment. BOCSÁSD MEG NEKEM, KÉRLEK, hogy egyes dolgokról ilyen részletesen beszélek, de szeretném, ha Ádám alakja tisztán és érthetően állana előtted, úgy lásd, amilyen a va­lójában, olyan szertelennek, megfoghatatlannak, különösnek. Nem mindennapi ember, soha nem lehet kiismerni. Én még ma sem ismerem, soha nem fogom ismerni és azt hiszem, senki sem ismeri. Egy bizonyos: hihetetlenül nagyvonalú és stí­lusos, sikerben, bukásban egyaránt. Ezekből a részletekből, amelyeket gyermekkoromról me­séltem neked, talán meglátod halványan életem további kiala­kulását. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a dolgok ön­magukban hordják fejlődésüket és alakulásukat egészen a végkifejlésig. Valami csak egyféleképpen végződhetik, nem lehet vitatkozni fölötte és nem lehet eltéríteni irányából, ahogyan az elhajított kő is csak egy pontra zuhanhat és ez a pont már akkor bizonyos, amikor a kő még a levegőben van... Anyám három hét elmúltával hazajött a birtokról. Nem hízott meg, arca valamivel színesebb lett, de talán idegesebb volt, mint elutazása előtt. Egy­-egy hangosabb szóra meg­rezzent és felkapta a fejét, a telefon csengetése kiüldözte a világból. Gyakran bezárkózott a szobájába és oda senki nem mehetett utána. Sem Ádám, sem én. Meg kell adni, Ádám az első időkben mintaszerűen visel­kedett. Színház után azonnal hazajött, korán lefeküdt, sze­repet tanulmányozott az ágyban, vagy hallgatta kis fü­lhall­­gatós rádióját. Azóta a furcsa éjszaka óta, mintha került volna engem, nem tudtam, miért, de valószínűnek tartottam, hogy megbánta borgőzös vallomását és legszívesebbn meg nem történtté tette volna az egészet. Az év már vége felé közelgett, nem álltam rosszul egy tárgyból sem és simán át is mentem az osztályon. Nyáron kaptam az első hosszúnadrágos öltönyömet. Fehér vászon­ruha volt és legszívesebben éjjel-nappal magamon tartottam volna. Mert az ember mindig boldog, amikor elsőízben talál­kozik össze a nagyok világával és még nem sejti, hogy a hosszú nadrág, amelyet még sok-sok hosszú nadrág követ, sőt: már csak hosszú nadrág követ, mennyi felelősséggel és teherrel jár és akkor még azt sem sejti, hogy hosszú nad­rágból nézve mennyire más az élet. Meglehetősen elgondolkozó és szófián kamasz lett belőlem. Sallay Marianne iránt érzett szerelmem elmúlt nyomtalanul, mint a füst és sokat tűnődtem fölötte, hogy mi is lesz be­lőlem hát az életben, hol kell majd megállnom a helyemet és mi lesz a feladatom. Nagy-nagy bizonytalanság volt előt­tem. Az iskolában semmiből nem voltam rossz, de semmiből nem voltam kiugróan jó. A matematika éppen úgy le tudott kötni, ha érdekes és változatos volt, akár a történelem, vagy a magyar irodalom. Néha úgy éreztem, holt dolgok között járunk és avult illatot éreztem az osztály levegőjében, nem értettem, miért keresgélünk rég elhunyt emberek éle­tében, amikor annyi mai és égő probléma van. De máskor meg jó volt a múltba menekülni és szinte kéjesen ropog­tattam a fogaim között ilyen évszámokat: ezerháromszáz­­tizenöt. Igen, különös kölyök voltam, nem nagyon hasonlítottam a többiekhez, de ezt nem is bántam. Szerettem magányosan barangolni a Dunaparton, vagy kis budai utcákban. Színházba sokat jártam és talán éppen ezért fogamzott meg bennem a gondolat, hogy én is színész leszek. Erőt vett rajtam valami égő türelmetlenség. Egy darabig csak hordtam magamban ezt az elhatározást. Szerettem volna, ha más úton derül ki a titok és nem úgy, hogy én mondom el. Cselhez folyamodtam. Ádám előtt patetikusan kezdtem beszélni, pózoltam és elegáns mozdulatokkal ebé­deltem, gondosabban öltöztem és ha kis gyűrődés jelentke­zett a nadrágomon, azonnal átadtam Rózsinak, hogy vasal­tassa ki. Homályosan valami olyasmit reméltem, hogy egy­szer csak felkiált Ádám, nagy meglepődéssel: — Nini, hiszen belőled remek színész lenne! Ádám azonban csak nem kdáltoH így fel és bennem már forrni kezdett a türelmetlenség. Nem is bírtam tovább, egy délután, amikor ketten voltunk anyámmal a lakásban, hosszas vívódás után előadtam a tervemet. Hogy érettségi után színi­­iskolába akarok menni és színész szeretnék tenni Anya le­gyen olyan színen, szóljon erről tervemről Adómnak, a»

Next