Felvidéki Ujság, 1944. szeptember (7. évfolyam, 200-222. szám)
1944-09-16 / 210. szám
6 Felvidéki újság Guszti bácsi nem lesz Lohengrin írta: Szombathy Viktor Guszti bácsit akkor még Gusztikámnak hívták, fiatal volt és bohó, szeme vidám-barnán csillogott, haja hullámos-szőkén bodorodott s homloka fölé mindig odasettenkedett egy kunkori fürt.. A rossz nyelvek azt hirdették, hogy ezt a fürtött Guszti bácsi sajátkezüleg gyártogatta reggelenként a tükör előtt s kínos szakértelemmel nyálazgatta sima homlokára a bal szeme fölé, mintegy hangsúlyozva azt, hogy erősebben vonzódik a művészetekhez s az ezzel járó különleges kalandokhoz, mint kedves szülei és rokonai együttesétől kitervelt békés foglalkozásához. Az adóhivatali ellenőrséghez tudniillik. Gusztikám akkoriban vidám volt s bohó. Ma már — s ezt sértés nélkül mondhatjuk — nyugodtabb kedélyű, lelkivilága egyensúlyozottabb, bodor hajtincse helyén méla ráncok hullámzanak s a fürt, a hajdan oly szőkén incselkedő fürt is őszessé szomorodott már s általában jóval hátrább kezdődik a fejtetőn, mint ifjúkorában annak idején ... mikor is ... mondjuk... / Na, mindegy! Guszti bácsit ma tanácsos urnak szólítja a szolga, amikor a hivatali előszobában reggelente találkoznak, de már ezt nem sokáig teszi: Guszti bácsi nyugalomba vonul. Az ige teljes értelmében vonulni fog, méltósággal, önérzettel s egy hivatali pálya megnyugtató — az ifjakat pedig lelkesítő — emlékeivel De kérdez olvasóm, miért alkalmaztatott Guszti bácsi ifjonti éveiben művészi hajfürt s ha már alkalmaztatott, miért csak e külsőség s miért nem belbecsis? Azaz, miért nem lépett valami pontatlanul határolt művészi pályára Gusztikám, ha már feltételezhetőleg, hajlamai voltak erre? Hisz hajtincse mindenesetre e művészi és költői hajlamra mutatott. ( Valljuk meg őszintén, kellő oka s értelme volt Guszti bácsinak hajdanán, hogy művész legyen a javából. Énekművész, operaénekes, dalnoka hazánknak. Nem is utolsó fajtából. Sőt! Mindnyájunkat ért már ama baljós felszólítás baráti körben, lépnénk fel az Opera színpadán, mmivel oly dallamos a hangunk. Például, amikor a gőzfürdőben támaszkodunk a falnak s fogjuk két kézzel a lépcsőkorlátot, avagy otthon, öltözködés közben, amikor a magánfüttyszámokat abbahagyván, egyfelől Karádyt, másfelől Giglit próbáljuk sok sikerrel utánozni a nyitott ablak előtt, szomszédaink s családunk nem csekély megelégedésére. Avagy kirándulás közben az erdő mélyén, versenyre kelve a rigókkal, pacsirtákkal, fülemülékkel, torkunk eresztve, szánk kitátva harsogjuk világgá örömünketbúnkat. Ilyenkor mondják, nagy jóakarattal : — A hangod felől akár az Operába is elmehetnél! Erre felelsz te, elértve a gúnyos célzást: — Megyek is! Éppen a múlt héten hívtak egy Wagner-szerepre. De ez csak élcelődés. Hatása alatt elkattantod hangod be áramát és sértődve hagyod abba. Ezt a hangot is utálják — dünnyögöd magadban — ezt az én szép és dallamos hangomat is! S aztán többet még parancsra se dalolsz, így bünteted a botfülüeket. .. Hát Gusztikámnak is ezt mondogatták annak idején: menjen az Operába, próbaéneklésre. Csakhogy, kivételesen neki joggal mondták. Guszti bácsinak valóban remek, hangzatos baritonja volt, családunk csengő csudája, zengő reménye, öröme. Ezért nevelte hajfürtjét, ezért kívánta otthagyni a számokkal való bíbelődés tudományát, s ezért volt bohó, sőt, ha szabad az emlékeknek hinnünk, ezért volt bohém. Gusztikám énekművész szeretett volna lenni s ezen nem csodálkozott senki sem: ismételjük, joggal, okka s érdem szerint volt énekművésznek való. Nemcsak Kilincsár úr vallotta ezt, a zongorista s nem csupán Zongóné, az énektanárnő, hanem még titkos ellenfelei is úgy vélekedtek: ellenfelei, akik Manci és Lili körül nem legyeskedtek oly eredménnyel, mint Gusztikám, a reménybeli dalnok. S Gusztikámmal valóban megtörtént az a rendkívüli eset, amelyről te is annyit álmodoztál, olvasóm a fürdőszobában, amikor magánszámaidat daloltad bekérették az Operába. Valaki meghallotta zengő hangját, az Opera urai felfigyeltek s Guszti levelet kapott: fáradna el egy bizonyos napon az Operába, felvételit énekel. A felvétel szinte már el is intéztetett az igazgatóság által. Gusztikám feketébe öltözött, ügyelve arra, hogy terjedelmesebb hangorkán esetén se nyomja gégéjét az inggomb, fürtjeit elrendezte s pontosan délelőtt tíz órakor megjelent az Operában, énekelni, így szólt a rendelés. A portás megmutatta a várószobát, már többen ácsorogtak ott. Gusztikám helyet foglalt s apró könnyed krákogásokkal köszörülte a torkát. Előzőleg két nyers tojást hörpentett be, némi konyakkal. Aztán várt. — Mikor jön az intendáns úr, meg a bizottság? — kérdezte negyed tizenegykor. — Tízre jelezték — felelte az altiszt álmosan, — lehet, hogy késnek egy kicsit. — Nem szívesen várok — mondta Gusztikám s újabb köszörülésbe fogott. És itt térünk vissza arra a megjegyzésre, amelyet talán már el is felejtett az olvasó: azt mondtuk bevezetőül, hogy Gusztikám önérzetes ember volt. Nemcsik ma önérzetes, mint tanácsos, sőt reménybeli főtanácsos úr, hanem akkor is az volt már: igy született. S micsoda önérzet! Nem afféle fejfennhordó, üresen kongó, kihívó büszkeség, hanem rátarti mód, dac öntudat minden porcikában. Már az elemi iskolában mélyen megsértődött, ha az oktató úr kifogásolta a számtanpéldát s csak legyintett, amikor Manci egyszer kételkedett abban a kijelentésében, hogy szereti. Ezzel a buzgó önérzettel ült le tehát az Opera várószobájába is. Később újra érdeklődött: — Mikor jön a vizsgáztató bizottság? Az altiszt vállat vont. Majd csak megjön valamikor, hosszú a délelőtt. Aztán elmúlt féltizenegy, tizenegy s lett negyedtizenkettő. — Netán elfeledkeztek rólam? — kérdezte ekkor. — Nem tudom, uram — vont vállat az altiszt, — sok a dolguk, alighanem későbben jönnek. Tessék csak várni nyugodtan kár az izgalomért. — Én nem vagyok izgatott. — nyomta meg a szót előkelő fölénnyel Gusztikám — csak méltatlankodom. Később már nem is köszörült, a lenyelt nyerstojások sem olvadoztak a torkában Tizenkét óra lett, Gusztikám felállótt. — Két álló óra hosszat• vártam, — rángatta egyenessé gyűrött nadrágszárát, nem lehet engem többet várakoztatni. Aki engem hivatott, tartsa is itt az orrát. — De a vizsga, — emelte fel bütykös ujját az altiszt. — A vizsga elmarad, — döntött Gusztikám — mondja meg, hogy nem vizsgázom, nem leszek nekik operaénekes. És kisétált az ajtón, önérzetesen, büszkén, mint mindig. Még látta fél szemmel, hogy alighanem az intendáns érkezik e percben a vizsgáztató bizottsággal együtt és siet be mind a zeneterembe. De ez már Gusztikét nem érdekelte, a másik ajtón lépett ki a friss levegőre. Ha ezért nem operaénekes Guszti bácsi most sem, holott, mint láttuk, hivatták. S ezért vonul főtanácsosként nyugalomba a közeli időben. Sajnos, a hangja sem a régi már. Az elfogyott a Kis Csacsogóban, mert szerda esténként nagy volt a füst, zajos a lárma s a kontra összes adat túlságosan, harsányan, vitézül kellett bemondani mindig. S elvégre a borocska is karcolja lassan a torkot... Ujságkihordónőt azonnal felvesz a kiadóhivatal 1944 szeptember 16. — 210. szám- Légoltalmi kihágások miatt ismét megbüntettek több kassai lakost Kassa, szeptember 16. A kassai rendőrség kihágási osztályának rendőri büntetőbírája ismét több kassai lakost büntetett meg az elkövetett különféle légoltalmi mulasztások miatt. A légoltalmi rendeletekbe ütköző kihágások miatt újabban a következőket vonták felelősségre: Az óvóhely hatóságilag előírt felszerelésének elmulasztása miatt Mikó Gyula és Fülöp Istvánné, Tordassy?utca 7. szám alatti lakosokat egyenkint 100 pengő pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetén 10—10 napi elzárásra ítélték. Riasztáskor a házparancsnok felszólítására sem mentek le az óvóhelyre s a riasztás alatt az utcán tartózkodtak, amivel megszegték a vonatkozó parancsot: Kozsár József (Prohászka Ottokár utca 40.), akit 30 pengő pénzbüntetésre vagy 5 napi elzárásra, Jeszenszky István, Takács Ferenc és Hosszú Károly (Kórház utca 8.) kassai lakosok, akiket ezért egyenként 20 pengő pénzbüntetésre vagy 2—2 napi elzárásra büntetett meg a rendőrbíró. Az elsötétítés elmulasztása vagy hiányos teljesítése miatt Lenkei Józsefet (Tordassyutca 3.) és Fagulya Istvánt (Branár Béle n 30.) 100—100 pengő pénzbüntetésre, nemfizetés esetén 10—10 napi elzárásra, Hudi Sándornál (Ida-utca 23.) és Horvát Gyulánél (Ida-utca 19.) 30—30 pengő pénzbüntetésre vagy 6—6 napi elzárásra, Id. és ifi Jeszenszky Jánost (Timár utca 4.) pedcig 28— 20 pengő pénzbüntetésre vagy 2~12 nap elzárásra ítélték el. Riasztáskor az előírt légo szolgálatot megtagadták: Ivankó Erzsébet, Kristóf Jánosné, Dienes Lászlóné, Ivankó Pál és Ivánkó István Jaross Andor utca 7. szám alatti lakosok, akiket ezért egyenkint 20 pengő pénzbüntetésre, nemfizetés esetén 4—4 napi elzárásra ítéltek. Az előirt utánképzésen a felhívás ellenére sem jelentek meg: Hesztelényi Imre (Rózsa utca 38.), Guzsik Stefánia (Rózsa-utca 24), Kling Emánuelné (Rózsa-utca 9), Kender Jakab (Rózsa-utca 12.) és Karlmayer Károlyné (Rózsa utca 11.) kassai lakosok, akiket ezért egyenként 20 pengő pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetére 4—4 napi elzárásbüntetésre halt el a rendőri büntetőbíró. Az ítéletek nem jogerősek. Poéta és a hegedős Lavotta és Csokonay művészbarátsága a réphegyo*szám&»w Tárcái környékén egy hasonlat él a nép ajkán, melyet az egymással civódókra, pörlekedő barátokra vagy szerelmesekre, hangos csetepatékat rendező szomszédokra és házastársakra alkalmaznak: — Mindig csörölnek-pörölnek, mint poéta a hegedűssel! — így szól a hasonlat. De van ennek egy másik változata is, mely az előbbit közelebbről megvilágítja és valósággal nyomravezet a néprajzi megfejtés munkájában: — Hangosan vannak, mint a farcali borházban! Helyben vagyunk! Nézzünk csak körül, mi is volt hát Tarcalon a borházban? ♦ * * Tárcái hajdani birtokosának: Puky István uramnak gyakori két vendége volt a poéta és a hegedűs: Csokonay és Lavotta. A trillák és Lillák dalnoka és a halhatatlan kesergők szerzője. Ez a megfejtésre váró két kedves hasonlat nem maradt volna fenn a vidéken, ha Lavotta megelégedett volna a hegedűvel és nem fűtötték volna verselési ambíciók is. Ez esetben a két művészbarát megélte volna békében és nem került volna folytonos cserölés-pörölésre. Ám ha Lavottának érzékeny füle volt a hamis hangokra, Csokonaynak, a poétának meg érzékeny hallása volt a hamisan csengő rímekre és sántikáló verslábakra, amilyenekből a hegedűs verspróbálkozásai összetevődtek. Csokonay előbb csak meg akarta győzni művészbarátját a maga igazáról, de az körömszakadtáig, tengerek és tavak apadtáig védelmezte nyomorék versszülötteit. A meggyőző szándékból hangos vita, szájalás, cserölés lett, majd kíméletlenségig őszinte véleményekkel teletűzdelt pörölés. Csokonay „irtózatosan rossz fűzfahajtások"-nak nevezte Lavotta verseit, magát a hegedűsköltőt pedig „Fűzfapoéta“ gúnynéven gúnyolta. Végül rácsapta a borház ajtaját és a hangoskodás egy időre félbeszakadt. Lavotta megsértett költői önérzettel, felmart, sajgó lélekkel egyedül maradt. A „fűzfapoéta" most a tokaji fűzőben és a hangok bűbájos varázsában keresett menedéket. Fejét ráhajtotta hegedűjére s oly bűvös dallamok, könnyekig megindító kesergők születtek vonója alatt, hogy az uradalmiak lélekzetfojtva lapultak az éjszaka sötétjében a borház körül és lesték a gyér fényben muzsikáló, megistenült hegedűst. Hallgatóztak, hallgatták a síró melódiákat, melyek követlen ö lélekbőlélekhez széltek SERVUS HUMILIcÍNÖS Később visszajött Csokonay is. Akkorra kifújta dühét, megölelte a fűzfapoétát s a zenében kielégült, megbékélt lélek is szelídülve fogadta. Koccintottak, poharaztak Közben a magyar úri mecénás birtokán megszületett egy-egy új Csokonay-vers, egy-egy új Lavotta-szerzemény. Tokaji bor mellett a kibékült poéta és hegedűs áhitatos figyelemmel halgatta meg egymás szerzeményét. Aztán csend volt a tarcali borházban egészen addig, amíg Lavotta új verset nem írt, amit Csokonay megint dühösen fogadott: irtózatosan rossz fűzfahajtásnak nyilvánított, költőjét pedig kíméletlenül megtol csak fűzfapoétának bélyegezte és eltanácsolta a tiszta költészet szent berkeiből — a zene csarnokába. Erre természetesen új hangoskodás, vita, cserölés-pörölés következett. A békítő pedig újra a zene, a költészet és a tokaji bor volt, amitt Lavotta ezért: „servus humillinus*'-nak nevezett. Igazi művészbarátság volt, melybe nem tell volna tanácsos idegeneknek beavatkozniok! ^ NAIV NÉPHIT A trillák és Lillák dalnoka, jó Csokonay Vitéz Mihály uram azután elment a messze Somogyba professzornak. Végetértek a komáromi és tarcali idilek, de még sokáig állt a borház, melyben a nép hite szerint: a tüzesen futkosó csillagok óráiban felhangzott az évődés, csőrölés poéta és hegedűs között. Pörgött a vers, mint a jószacui szénarend. Szállt a magyar kesergők síró szívet rikató dallama. Koccant Tokaj tüzes borával a pohár s kakasszóra, mire megfakult az éjszaka a szőlőhegyek fölött: csend lett a borház körül. Újra és újra megbékélt a két — immár szellemalak —; újra és újra megbékélt a hagyományőrző nép hívében is a poéta a hegedűssel. MEZQSSV MARIA Árverési hirdetmény Néh. Szirmayné hagyatékát képező ingóságok (bútorzat, fehérnemű porcellán, konyhaberendezés, stb.) a Kassa, Szerpere-aicat 11. számú házban f. évi szeptember 19-én délelőtt 9 órai kezdettel nyilvános árverésen el fognak adatni. ^6$