Felvidéki Ujság, 1898 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-03 / 9. szám

Zsolna. V. évfolyam. 9. szám, 1898. márczius hó 3. FELVIDÉKI ÚJSÁG : „Trencsén vármegye köz- és községi jegyzők egyesületeinek hivatalos közlönye. Társadalmi, szépirodalmi, mezőgazdasági, ipar- és kereskedelmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre.................................4 frt. Fél évre.....................................2 frt. Negyed évre..............................1 frt. Szerkesztőség és kiadó­hivatal: Zsolnán, hová a fapi szellemi részét illető közlemények, előfizetések, hirdeté­sek és pénzküldemények intézendők. Hirdetési árak: Egy 3-szor halálozott petit sor 5 kr. MEGJELENIK: MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Szalavszky és Rakovszky. A lovagias eljárás történetében pár­ttlanul áll az a párbaj-affér, a­melynek egyik részről Szalavszky Gyula pozsonym­egyei főispán, má­sik részről Rakovszky István országgyűlési képviselő a hőse. Ebben az ügyben ugyanis, mely a politikai élet valóságos tengeri kígyójává nőtte ki magát, megtörtént az a szokatlan eset, hogy bár a kihívott azonnal fölajánlotta sötétlen fegyve­res elégtételadást, a kihívó, Szalovszky Gyula, se­gédei útján saját maga ellen kért becsület bírósá­­got, hogy eltüntesse annak még a látszatát is, mintha ő az ellenfelével szemben valamelyes er­kölcsi hátrányban volna. A becsület bíróság meg is alakult, össze is ült, tanácskozott is mintegy három héten át, de végül mégis felbomlott és szét­oszlott határozat nélkül. Rendkívül érdekes és tanulságos volt ennek a becsületbíróságnak tanácskozása. Az első ér­demleges határozat az volt, hogy a Hazánk czik­­kében foglalt vádakra nézve egyhangúlag kimon­dotta a becsületbíróság, hogy azok dolgában csak a rendes bíróság ítélkezhetik. A becsületbiróság már a második kérdés megvitatásához készült, mikor Szalavszky Gyula segédei kijelentették, hogy felüknek írásos okmányai vannak, melyek a Hazánk összes vádjait halomra döntk s bár nekik kényelmesebb dolog volna, ennek elbírálását a rendes törvényes fórumnak engedni át, felük be­csülete érdekében tartozó kötelességüknek ismerik, a legszélsőbb határokig menő bizonyítási eljárást felajánlani az ellenfélnek. Miután erre Rakovszky segédeinek semmi ellenvetésük nem volt, a becsü­letük alág az első határozatot megmásította s el­rendelte a bizonyítási eljárást, azzal a megjegyzés­sel azonban, hogy ha a tárgyalások során a becsü­letbíróságnak csak egy tagja is a kérdés érdemére nézve a többséggel ellentétes álláspontra helyez­kednék, a becsületbíróság visszatér első határoza­tához. Ezt a határozatot is az összes becsületbí­­rák aláírták. Itt kezdődött Benkeö László nyitramegyei földbirtokos szereplése, mint főtanú a Szalavszky ellen fölhozott vádak tekintetében. Benkeö mindjárt azzal kezdte, hogy néhány napi halasztást kért, hogy a Szalavszky segédei által beterjesztett el­lenaktákat tanulmányozhassa. A becsületbiróság két napi halasztást engedélyezett s akkor újra maga­ elé kérette. Benkeő ekkor már a vádpontok közül kettőt visszavont, illetőleg kijelentette, hogy ezekre nézve tévesen volt informálva. Egyben újabb vádakkal is lépett föl, amelyeknek beigazolására nem kevesebb, mint ötvennyolc­ tanúra hivatkozott. Szalavszky segédei ugyan megjegyzik, hogy a be­vett lovagias szabályok szerint, a becsületbíróság előtt újabb vádakkal előállóni nem volna szabad, de miután ők minden kétséget kizárólag meg van­nak győződve felük becsületének teljes integritá­sáról, az újabb vádakra nézve is készséggel bele­mennek a bizonyításba. Egyike e vádaknak az volt, hogy Szalavszky­­nak a hetvenes évek elején Nyitrán összeütközése volt a honvéd tisztikarral s ez az ügy nem nyert elintézést. Szalavszky segédei bebizonyíthatják, hogy Szalavszky ebben az ügyben annak idején keresett is, kapott is elégtételt. A tisztikar sorsot húzott s egy Kosztolányi nevű főhadnagy, akire a sors esett, meg is verekedett Szalavszkyval. A párbaj­ban Szalavszky sebesült meg. Betegségében az ellenfél is látogatta. A második vád szerint, Szalavszky egyszer megígérte egy Ronchetti nevű egyénnek, hogy elviszi egy árverésre. Szalavszky azonban nem tartotta meg adott szavát, Ronchettit, nem vitte az árverésre, amiből aztán ennek nagy anyagi kára volt. Ezzel szemben a valóság a következő. Szalav­­szky, igaz, ígéretet tett Ronchettinek, hogy a kér­déses árverésre elviszi, el is vitte, Ronchetti az árverésen 000 forintig érverést is, de azután to­vább már nem ment s a végrehajtó másnak volt kénytelen leütni az árverés tárgyát. Anyagi káro­sodásnak tehát maga Ronchetti volt az oka. Volt egy harmadik vád is, hogy Szalovszky voltaképpen nem viseli joggal a Szalavszky nevét, mert igazi neve S a l­o v­s­z k­y. A segédek megfe­leltek mindjárt erre a vádra is. Ezzel szemben bebizonyított tény azonban, hogy már Szalavszky Gyulának az atyja ezen a néven szerepelt, így írta magát, Szalavszky Gyulának pedig kora gyer­mekségtől egész máig az összes elemi, gimnáziumi és főiskolai bizonyítványai erre a névre szólnak. Ilyen körülmények közt a becsületbíróság többsége, a bizonyító eljárás mellett nyilatkozott. Határozathozatal után általános meglepetésre, a Rakovszky István segédei által fölkért becsületbirák kijelentették, hogy mandátumukat leteszik. Miután így a becsületbiróság nem volt teljes , gróf An­­drássy Tivadar elnök, aki mandátumát az összes becsületbíráktól kapta, szintén leköszönt fényes tisztségről, a becsületbíróság szétoszlott — ítélet nélkül. Általános a meggyőződés, hogy Szalavszky Gyula minden elképzelhető lovagias kötelezettség­­é­nek eleget tett az által, mikor maga ellen bec­sü­­letbiróságot kért, sőt tovább menve, a becsület­biróság előtt segédei útján fölajánlotta a bizonyítási eljárást, minden régi és újabb vád ellenében is. TARCZA: A nagy íilélet. Cselkó Józseftől. Ne ijedjenek meg, kérem, kedves olvasónőim, e czím olvasásánál. Ne dobják el a lapot olva­­satlanul! Két részből áll e c­­ikkecske. Igaz ugyan, hogy az első részelyen nem éppen magasztalva ta­lálják gyöngéd nemüket, de ezt csak azért vettem fel, hogy lássák, hogy sokszor nagy eszű, kiváló, műveltségű férfiak is mily ferdén, sőt igazságtala­nul ítéltek s ítélnek a nők fölött. Nem is a ma­gam, úgysem irányadó nézetének, adtam itt kife­jezést , hanem az volt a czélom, hogy egy híres német bölcsésznek, ebbeli nézeteivel megismertes­sem Önöket. Tehát türelmet kérek s elnézést! Azon leszek, hogy a czikkem második részében némi kárpótlást nyújthassak azon elkedvetenítésért, melyet esetleg az első rész kedélyükben okozott. Említett német philosofusnak nőkről való né­zetei körülbelül a következőkben foglalhatók össze: A női alaknak megtekintése arra tanít minket, hogy a nő sem nagy szellemi, sem pedig nagy testi munkákra határozva nincsen. Élete tartozását nem annyira cselekvéssel fizeti mint inkább szenvedés­sel. Nem a leghevesebb fájdalmak, örömök s elő­­nyilvánulások vannak neki szánva; ellenkezőleg, úgy látszik, hogy élete csendesebben és gyöngé­­debben és kevesebb jelentősségel folyik le, mint a férfiúé; anélkül azonban, hogy lényegesen boldo­­­­gabb vagy boldogtalanabb lenne. A tulajdonképeni ember, a férfiú, a nő bi­zonyos középfokot látszik elfoglalni a férfi s a gyermek között. A nőnek értelmi képessége nagyon szorosan van kimérve; láthatára szűk; miért is minden távollevő, múlt s jövő sokkal kevesebb hatással van reá, mint a férfiúra; miből állítólag a pazar­láshoz való hajlama is fakad : azt hiszi ugyanis a nő, hogy a férfiak hivatása — pénzt szerezni, a nőké pedig — azt felhasználni. Igaz, hogy a nők több rokonszenvet és rész­vétet tanúsítanak a boldogtalanok iránt, mint a férfiak; de az igazság, derékség s lelkiismeretes­ség dolgában ezek mögött állanak. Állítólag, a női jellem alaphibája az igazságtalanság.­­ Ezen hiba támadna leginkább az értelem s meggondo­lás hiányából, és támogatva van még azáltal is, hogy a nők mint gyöngébbek, a természet által nem az erőre vannak utalva, hanem a cselre. In­nen származnék ösztönszerű ravaszságuk és a ha­zugsághoz való hajlam is. Komolyan véve, sem a zenéhez, sem a költészethez, de képző­művészet­hez sincsen nagyobb érzékük, és már természe­tükben fekszik az, hogy mindent csak arra való eszköznek tekintenek, hogy megnyerjék a férfiút és azután uralják. A régiek és a keleti népek, sokkal jobban ismerték meg azt az állást, mely a nőt megilleti, mint azt mi ismerjük a régi franczia galantériával, ízléstelen nő imádásunkkal, mely csak arra szol­gált, hogy őket kíméletlenekké és dölyfösekké tegye. Aki így ítél a nőkről, nem csoda, hogy az azután a házasságot sem tartja valami magasztos institucziónak , s nem csoda, hogy az ilyen férfin egyenesen kijelenti, miszerint nősülni nem egyébb, mint jogait megfelezni, kötelességeit pedig meg­­kettőztetni. Ennek folytán az okos és óvatos férfiak két­szer is meggondolják a dolgot, m­íg oly egyenlőtlen szerződést kötnek, s oly nagy áldozatot hoznak. Hogy a nő engedelmességre van hivatva, leg­­jobbam ő maga bizonyítja be azzal, hogy mind­egyik, a­mint esetleg a teljes függgetlenség ter­mészetellenes helyzetébe jutott, csakhamar valami férfiúhoz csatlakozik, kiáltal azután vezetteti s kormányoztatja magát, mert szüksége van­­ arra. Ismétlem : nem saját meggyőződésemnek ad­tam kifefejezést e sorokban. Schopenhauer ecse­telései nyomán tettem ; s bizonyosan csodálat fogja el lelkünket, hogy egy férfiú, aki mély s erős szel­lemével az emberi tudást, egész terjedelmében mintegy magában foglalta, m­ily nézetet, meggyő­ződést táplált, s valóban önkénytelenül is azt kér­dezzük: mily különös, mily nevezetes tapasztalo­­kat szerzett ezen ember a nőkről ? E kérdésnél a következő meglepő tényre akadunk. A­mennyiben Schopenhauer életét is­merjük, ezen bölcsész sehol és sohase tanulmá­nyozta megismerni a nőket oly módon, a­mely őt arra feljogosítaná, hogy tapasztalatain alapuló íté­letet mondhasson felőlük. Atyjának korai halála a szülői házat teljesen feloszlatta. Anyjával, az ismeretes írónővel —, soha se állott intim viszonyban. — Nővére nem volt, de ő is azon — okos és óvatos férfiak közé tartozott, a­kik háromszor is meggondolják, míg­ jogaikat feleznék és kötellességeiket megkettőznék. Már­pedig, úgy hiszem, hogy az olyan férfi, a­ki sem anyai gyöngédséget, sem a nővér barát­ságot, sem a feleség odaadását sem ismeri és mégis a nőkről bölcselkedik s­­zól , az úgy beszél, mint a vak a szik­ekről, mint a süket a zenéről. * * *

Next