Felvidéki Ujság, 1898 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-03 / 9. szám
Zsolna. V. évfolyam. 9. szám, 1898. márczius hó 3. FELVIDÉKI ÚJSÁG : „Trencsén vármegye köz- és községi jegyzők egyesületeinek hivatalos közlönye. Társadalmi, szépirodalmi, mezőgazdasági, ipar- és kereskedelmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre.................................4 frt. Fél évre.....................................2 frt. Negyed évre..............................1 frt. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zsolnán, hová a fapi szellemi részét illető közlemények, előfizetések, hirdetések és pénzküldemények intézendők. Hirdetési árak: Egy 3-szor halálozott petit sor 5 kr. MEGJELENIK: MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Szalavszky és Rakovszky. A lovagias eljárás történetében párttlanul áll az a párbaj-affér, amelynek egyik részről Szalavszky Gyula pozsonymegyei főispán, másik részről Rakovszky István országgyűlési képviselő a hőse. Ebben az ügyben ugyanis, mely a politikai élet valóságos tengeri kígyójává nőtte ki magát, megtörtént az a szokatlan eset, hogy bár a kihívott azonnal fölajánlotta sötétlen fegyveres elégtételadást, a kihívó, Szalovszky Gyula, segédei útján saját maga ellen kért becsület bíróságot, hogy eltüntesse annak még a látszatát is, mintha ő az ellenfelével szemben valamelyes erkölcsi hátrányban volna. A becsület bíróság meg is alakult, össze is ült, tanácskozott is mintegy három héten át, de végül mégis felbomlott és szétoszlott határozat nélkül. Rendkívül érdekes és tanulságos volt ennek a becsületbíróságnak tanácskozása. Az első érdemleges határozat az volt, hogy a Hazánk czikkében foglalt vádakra nézve egyhangúlag kimondotta a becsületbíróság, hogy azok dolgában csak a rendes bíróság ítélkezhetik. A becsületbiróság már a második kérdés megvitatásához készült, mikor Szalavszky Gyula segédei kijelentették, hogy felüknek írásos okmányai vannak, melyek a Hazánk összes vádjait halomra döntk s bár nekik kényelmesebb dolog volna, ennek elbírálását a rendes törvényes fórumnak engedni át, felük becsülete érdekében tartozó kötelességüknek ismerik, a legszélsőbb határokig menő bizonyítási eljárást felajánlani az ellenfélnek. Miután erre Rakovszky segédeinek semmi ellenvetésük nem volt, a becsületük alág az első határozatot megmásította s elrendelte a bizonyítási eljárást, azzal a megjegyzéssel azonban, hogy ha a tárgyalások során a becsületbíróságnak csak egy tagja is a kérdés érdemére nézve a többséggel ellentétes álláspontra helyezkednék, a becsületbíróság visszatér első határozatához. Ezt a határozatot is az összes becsületbírák aláírták. Itt kezdődött Benkeö László nyitramegyei földbirtokos szereplése, mint főtanú a Szalavszky ellen fölhozott vádak tekintetében. Benkeö mindjárt azzal kezdte, hogy néhány napi halasztást kért, hogy a Szalavszky segédei által beterjesztett ellenaktákat tanulmányozhassa. A becsületbiróság két napi halasztást engedélyezett s akkor újra maga elé kérette. Benkeő ekkor már a vádpontok közül kettőt visszavont, illetőleg kijelentette, hogy ezekre nézve tévesen volt informálva. Egyben újabb vádakkal is lépett föl, amelyeknek beigazolására nem kevesebb, mint ötvennyolc tanúra hivatkozott. Szalavszky segédei ugyan megjegyzik, hogy a bevett lovagias szabályok szerint, a becsületbíróság előtt újabb vádakkal előállóni nem volna szabad, de miután ők minden kétséget kizárólag meg vannak győződve felük becsületének teljes integritásáról, az újabb vádakra nézve is készséggel belemennek a bizonyításba. Egyike e vádaknak az volt, hogy Szalavszkynak a hetvenes évek elején Nyitrán összeütközése volt a honvéd tisztikarral s ez az ügy nem nyert elintézést. Szalavszky segédei bebizonyíthatják, hogy Szalavszky ebben az ügyben annak idején keresett is, kapott is elégtételt. A tisztikar sorsot húzott s egy Kosztolányi nevű főhadnagy, akire a sors esett, meg is verekedett Szalavszkyval. A párbajban Szalavszky sebesült meg. Betegségében az ellenfél is látogatta. A második vád szerint, Szalavszky egyszer megígérte egy Ronchetti nevű egyénnek, hogy elviszi egy árverésre. Szalavszky azonban nem tartotta meg adott szavát, Ronchettit, nem vitte az árverésre, amiből aztán ennek nagy anyagi kára volt. Ezzel szemben a valóság a következő. Szalavszky, igaz, ígéretet tett Ronchettinek, hogy a kérdéses árverésre elviszi, el is vitte, Ronchetti az árverésen 000 forintig érverést is, de azután tovább már nem ment s a végrehajtó másnak volt kénytelen leütni az árverés tárgyát. Anyagi károsodásnak tehát maga Ronchetti volt az oka. Volt egy harmadik vád is, hogy Szalovszky voltaképpen nem viseli joggal a Szalavszky nevét, mert igazi neve S a lo vsz ky. A segédek megfeleltek mindjárt erre a vádra is. Ezzel szemben bebizonyított tény azonban, hogy már Szalavszky Gyulának az atyja ezen a néven szerepelt, így írta magát, Szalavszky Gyulának pedig kora gyermekségtől egész máig az összes elemi, gimnáziumi és főiskolai bizonyítványai erre a névre szólnak. Ilyen körülmények közt a becsületbíróság többsége, a bizonyító eljárás mellett nyilatkozott. Határozathozatal után általános meglepetésre, a Rakovszky István segédei által fölkért becsületbirák kijelentették, hogy mandátumukat leteszik. Miután így a becsületbiróság nem volt teljes , gróf Andrássy Tivadar elnök, aki mandátumát az összes becsületbíráktól kapta, szintén leköszönt fényes tisztségről, a becsületbíróság szétoszlott — ítélet nélkül. Általános a meggyőződés, hogy Szalavszky Gyula minden elképzelhető lovagias kötelezettségének eleget tett az által, mikor maga ellen becsületbiróságot kért, sőt tovább menve, a becsületbiróság előtt segédei útján fölajánlotta a bizonyítási eljárást, minden régi és újabb vád ellenében is. TARCZA: A nagy íilélet. Cselkó Józseftől. Ne ijedjenek meg, kérem, kedves olvasónőim, e czím olvasásánál. Ne dobják el a lapot olvasatlanul! Két részből áll e cikkecske. Igaz ugyan, hogy az első részelyen nem éppen magasztalva találják gyöngéd nemüket, de ezt csak azért vettem fel, hogy lássák, hogy sokszor nagy eszű, kiváló, műveltségű férfiak is mily ferdén, sőt igazságtalanul ítéltek s ítélnek a nők fölött. Nem is a magam, úgysem irányadó nézetének, adtam itt kifejezést , hanem az volt a czélom, hogy egy híres német bölcsésznek, ebbeli nézeteivel megismertessem Önöket. Tehát türelmet kérek s elnézést! Azon leszek, hogy a czikkem második részében némi kárpótlást nyújthassak azon elkedvetenítésért, melyet esetleg az első rész kedélyükben okozott. Említett német philosofusnak nőkről való nézetei körülbelül a következőkben foglalhatók össze: A női alaknak megtekintése arra tanít minket, hogy a nő sem nagy szellemi, sem pedig nagy testi munkákra határozva nincsen. Élete tartozását nem annyira cselekvéssel fizeti mint inkább szenvedéssel. Nem a leghevesebb fájdalmak, örömök s előnyilvánulások vannak neki szánva; ellenkezőleg, úgy látszik, hogy élete csendesebben és gyöngédebben és kevesebb jelentősségel folyik le, mint a férfiúé; anélkül azonban, hogy lényegesen boldogabb vagy boldogtalanabb lenne. A tulajdonképeni ember, a férfiú, a nő bizonyos középfokot látszik elfoglalni a férfi s a gyermek között. A nőnek értelmi képessége nagyon szorosan van kimérve; láthatára szűk; miért is minden távollevő, múlt s jövő sokkal kevesebb hatással van reá, mint a férfiúra; miből állítólag a pazarláshoz való hajlama is fakad : azt hiszi ugyanis a nő, hogy a férfiak hivatása — pénzt szerezni, a nőké pedig — azt felhasználni. Igaz, hogy a nők több rokonszenvet és részvétet tanúsítanak a boldogtalanok iránt, mint a férfiak; de az igazság, derékség s lelkiismeretesség dolgában ezek mögött állanak. Állítólag, a női jellem alaphibája az igazságtalanság. Ezen hiba támadna leginkább az értelem s meggondolás hiányából, és támogatva van még azáltal is, hogy a nők mint gyöngébbek, a természet által nem az erőre vannak utalva, hanem a cselre. Innen származnék ösztönszerű ravaszságuk és a hazugsághoz való hajlam is. Komolyan véve, sem a zenéhez, sem a költészethez, de képzőművészethez sincsen nagyobb érzékük, és már természetükben fekszik az, hogy mindent csak arra való eszköznek tekintenek, hogy megnyerjék a férfiút és azután uralják. A régiek és a keleti népek, sokkal jobban ismerték meg azt az állást, mely a nőt megilleti, mint azt mi ismerjük a régi franczia galantériával, ízléstelen nő imádásunkkal, mely csak arra szolgált, hogy őket kíméletlenekké és dölyfösekké tegye. Aki így ítél a nőkről, nem csoda, hogy az azután a házasságot sem tartja valami magasztos institucziónak , s nem csoda, hogy az ilyen férfin egyenesen kijelenti, miszerint nősülni nem egyébb, mint jogait megfelezni, kötelességeit pedig megkettőztetni. Ennek folytán az okos és óvatos férfiak kétszer is meggondolják a dolgot, míg oly egyenlőtlen szerződést kötnek, s oly nagy áldozatot hoznak. Hogy a nő engedelmességre van hivatva, legjobbam ő maga bizonyítja be azzal, hogy mindegyik, amint esetleg a teljes függgetlenség természetellenes helyzetébe jutott, csakhamar valami férfiúhoz csatlakozik, kiáltal azután vezetteti s kormányoztatja magát, mert szüksége van arra. Ismétlem : nem saját meggyőződésemnek adtam kifefejezést e sorokban. Schopenhauer ecsetelései nyomán tettem ; s bizonyosan csodálat fogja el lelkünket, hogy egy férfiú, aki mély s erős szellemével az emberi tudást, egész terjedelmében mintegy magában foglalta, mily nézetet, meggyőződést táplált, s valóban önkénytelenül is azt kérdezzük: mily különös, mily nevezetes tapasztalokat szerzett ezen ember a nőkről ? E kérdésnél a következő meglepő tényre akadunk. Amennyiben Schopenhauer életét ismerjük, ezen bölcsész sehol és sohase tanulmányozta megismerni a nőket oly módon, amely őt arra feljogosítaná, hogy tapasztalatain alapuló ítéletet mondhasson felőlük. Atyjának korai halála a szülői házat teljesen feloszlatta. Anyjával, az ismeretes írónővel —, soha se állott intim viszonyban. — Nővére nem volt, de ő is azon — okos és óvatos férfiak közé tartozott, akik háromszor is meggondolják, míg jogaikat feleznék és kötellességeiket megkettőznék. Márpedig, úgy hiszem, hogy az olyan férfi, aki sem anyai gyöngédséget, sem a nővér barátságot, sem a feleség odaadását sem ismeri és mégis a nőkről bölcselkedik szól , az úgy beszél, mint a vak a szikekről, mint a süket a zenéről. * * *