Figyelmező, 1849. január - 1850. január (2. évfolyam, 1-142. szám - 3. évfolyam, 1-6. szám)

1849-02-14 / 21. szám

nak lenne kitéve,­­- Franczhon nagyravágyásának pia­­czául, seregeinek tanyául szolgálna, — legfőbb folyóját, kereskedése erét elveszítené, országgyűléseken éjszak­ál­tal leszavaztatnék sat. — Az egylet tehát a királyt s a ka­marákat arra kéri: kövessenek el minden módot e csapás elhárítására, kérjék meg a porosz királyt is: ne fogadja el a császárságot.“ Miután többféle nézeteket előadtunk, szabadjon ne­künk is magyar szempontból egy pár észrevételt tenni. Nekünk már a múlt nyáron az a sejtelmünk volt, mi­szerint Németország képzelt egysége a különnemű érde­kek realitásán hajótörést szenvedene. Most ezt tisztán lát­juk. Németország továbbra is nélkülözni fogja azon egy­­ségi kapcsot, melly nélkül bármelly számos és művelt nemzet sem belülről, sem kívülről elegendő erőt ki nem fejthet. Az osztrák birodalom érdekének engedni leenii kénytelen Németország. Minthogy nem egy magyar ember nagy reményeket kötött a frankfurti német egység eszméjéhez s abban a hitben volt, hogy ezzel Magyarország nyerni fog, termé­szetes, hogy e csalódás nem jól esik. Miért kívánta pedig a magyar ember a frankfurti né­met egységet ? mert azt hitte, hogy az osztrák-német tar­tományokat magához vonandóas a habsburgi dynastia Ma­gyarországban fogja keresni s feltalálni jövendője bizto­si­tékát. A sors nem úgy akarta ! Jól történt-e, roszul történt-e? a jövendő fogja meg­mutatni. De Miután nem úgy történt, — Magyarországnak, vagy­is inkább a magyar nemzetnek érdekével — úgy hisszük — megegyezőbb, ha a német-osztrák népek is egystalus­­szövetségben maradnak velünk. Mert ámbár sok német örömest csak magának tulaj­donit minden miveltséget s ennek ürügye alatt Magyaror­szágot csak úgy tekinti, mint egy gazdag legelőt, mellyen felhizlalhatja magát, mégis a magyarországi németeknek dicséretükre meg kell vallani, hogy a magyarral sympa­­thisálnak s álalában a németben kevesebb nacionalitási zárkózottság van. A németek a magyarokkal együtt hivat­va vannak egymást kölcsönösen támogatni, erősíteni. Nekünk magyarokat tehát a hajlandóbb, hogy az osz­trák-német tartományok ne váljanak Némethon alkatré­szeivé. Ezen kívül tekintetbe veendő: mennyi háborúba ele­gyedhetnénk Németország miatt? Századokon át csupán mi magyarok s honunkban la­kó többi népfajok fogtuk fel a török erő rohanó árját. — Európának védbástyájául szolgáltunk. E miatt ritkultak meg soraink. E miatt és polgári háborúink miatt maradtunk a többi nemzeteknél hátrább a polgárisodásban. — S mi volt érte jutalmunk ? Legfelebb egy két phrasis : „gene­­rosa natio, bellicosa naliu“ sat. Mit azonban számerőben veszítettünk, igyekezzünk kipótolni a műveltségbeni előhaladással. Csak ez az egy mód van, hogy fel ne olvasszanak más népek bennünket. Mert hiában, superioritásnak mindig és mindenben enged­ni kell ! VIDÉKI LEVELEZÉSEK. ergo in , febr. 12. Az e hó 10-iki „Figyel- m­eZö“-ből az innen szóló tudósításból ki van hagyva e következő mit kár volna közhírré nem tenni : Amaz okta­lan Kivetése Esztergomnak 5-ikén történt, melly napra megvegyülés vala ide hirdetve, azon módok iránti tanács­kozás végett, mellyek a párkányi járásban előfordult ren­dellenségek megszüntetésére s a béke helyreállítására vol­nának szükségesek. E czél elérésétől irtózva azok, kik a zavarban bőven halásznak, ezek közt egy magát Bokorfinak iró „Strauch“ mvű egyén köriratot küldözgetett szét, amilyben kötéllel fenyegeti mind­azokat, kik ama meghívásra megjelenné­nek, hozzá­téve, miként ha még­is valaki Esztergomba át­menni merészelne , annak családján teljesítendi fenyege­tését. Már egy i­lyen akár Bokorfi akár Straubh nem más, mint söpredéke az emberi fajnak. Egy Debreczenből haza jött, a többi közt az beszéli, hogy midőn Kossuth és czinkosai a tudva lévő megadási propositions való titkos voksoláson nem kevéssé szeppen­­vén meg, a főszereplő a szószékbe lépett, egy csoport if­jútól vétette magát körül, kiknek­­10 fr diurnumot ad. Meg­esik a becsületes magyarnak szive annyi fii­tal honfiak illy irgalmatlan ferde elbolondilásán s szellemi megrontásán! — M a g­y­a r i Tamás. CSÖRGETTYÜ. — Budán egyebek közt azon szokás is uralkodott, hogy apró iskolás gyermekek a hivatalszobákba jártak i­ór­papirost kéregetni, mintha bizony nem fogyna es ott kü­lönben is elég. Történt többi közt a múlt év utolsó hónapjaiban, hogy egy illy kis szurtos tanuló benyita az ajtót, egy tisztviselő azonban fenyegetve emelé rá a tén­át. ,Az istenért, mit tesz ön, kiálta rá tiszttársa, hiszen ez nem tanuló, hanem a most kinevezett titkárok egyike.­ „De hogy , jegyzé meg egy másik , nem titkár ez, hanem új őrnagy.“ És alkalmasint ezen utóbbinak volt igaza, mert a fiú, mihelyt a teniát megpillantá , tüstént legnagyobb gyorsa­sággal retirált. — Furcsa lesz az, monda valaki, midőn az első új százas bankjegyet megpillantá, ezen uj százas tiz régi tí­zest ér, ellenben az uj századosok alig érnek annyit, mint egy régi tizedes. A Bécsi hírlapok szerint a szegény közkatonák ott gyakran megsebesültetnek ölállás közben. Nálunk illyesmitől nincs mit félniük, mert a magyar nem szokott orozva ölni; ellenben mondják , hogy fővá­rosunkban viszont a tisztek vannak nagy veszélyben s töb­ben már is sebet kaptak a szép szemek nyilaitól. Az illy sebeket mindazáltal egy kis papi áldás tüstént meggyógyítja , csakhogy némellyek azt hiszik, miszerint vannak gyógyszerek, mellyek magánál a bajnál is ke­­serűebbek. — Vannak irigy férfiak, kik hölgyeinket vádolni szeretik , hogy az „egyenruha“ iránt nagy rokonszenvvel viseltetnek. E vád merőben alaptalan, mert hölgyeink csak hónuk iránti szerelmüket akarják akkor bebizonyítani, midőn ro­konszenvvel simulnak azokhoz, kik a hont védik. — Egy igen buzgó hírlapolvasó e napokban követ­kezőleg nyilatkozik előttünk: ,Furcsát tapasztaltam a legközelebb múlt hónapokban. Darab ideig mindig azt lehet­ a hírlapokban olvasni, hogy A. vezér megtámadván B. vezér csapatait, ezek olly gyors futásnak eredtek, miszerint egyáltalában nem lehete őket utól­érni. Most ellenben megfordítva mindig azt olvashatni, mikép B. vezér megtámadván A. vezér csapatait, ezek tüstént olly rendkívül gyorsan elfutottak, hogy teljesség­gel nem lehet e nyomukba jutni. Már aztán mikép lehet ezt megmagyarázni ?­ Alkalmasint csak úgy, hogy a hajdani moszka­szára svéd királytól a győzést, A. vezér pedig most a futást ta­nulta meg. — Egy német lap már többször búsan kelt ki ho­nunkban lakó nyelvrokonai ellen , mivel nemzetiségüket és nyelvüket egészen elhanyagolták. Vádjait azzal bunkózza meg az érintett lap , hogy a „kékszemű teutonok“ most már vivat helyett élk­ént kiáltoznak. Bizony nagy baj is az , hogy a n­é­m­e­t vivát szó ki­maradt a divatból ; egyébiránt mégis vigasztaló az , hogy legalább csak a kékszemű teutonok botlottak illy na­gyot nemzetiségük mellett; azonban a „Gleichberechti­gung“ elve szerint teljes joggal követelhetjük , hogy — „ne bántsd a magyart!“ — Társaságban szó lévén a borotválkozásról és sza­­kállviselésről, mindenféle vélemény nyilvánult a két el­lenkező divat felől. Csodálkozva tapasztaltuk, hogy a férfiak, minden kényelemszeretetük daczára is nagyobb részt roszaják a nagy szakáll divatozását, a nők ellenben többnyire pártolók. Végre egy nő hirtelen mondá : „Már én csak nem engedem, hogy férjem ismét bo­rotválkozzék , mert most minden reggel legalább fél órá­val tovább­­ pihenhet.“ Most tehát mindenki tudhatja, mért tartják meg nagy szakállukat ezentúl is leginkább a házas férfiak. — A legközelebb múlt hónapokban igen sok fiatal férfi kapott hivatalt. Ezek közöl a nagyobb rész tüstént meghúzásodon, hogy meg ne unja magát s legalább némileg hasznára le­hessen a társaságnak. Az idők s körülmények változtával némelly uj hiva­tali állomások fölöslegesekké lévén, természetes, hogy viselőik megszabadultak terhüktől. A fiatal menyecskék azonban szintelly természetesen ezentúl is helyükön maradnak. Hiában , a világ sokszor nemcsak jutalmazásiban, ha­nem büntetéseiben is egyenlőn túlságos szigorral szokott eljárni.­­ Hitelesen állítják, mikép Debreczen érdemes pol­gárai a százas bankjegyektől idegenkednek és kisebbeket kérnek. Furcsa világ, a fővárosban ezer forintos bankjegye­ket is örömest fogadnának el az emberek. Ilyen a különbség a tartományi és fővárosi fölfo­gás közt. — Nemzeti színházunkban a „Párisi naplopó“ is ada­tott e napokban. Ezt azért kellő újdonságul megemlítenünk , mivel a czímszerepet huszonnégyszer játszó Lendvay s most Szi­geti pólola helyét először. Ha Lendvay még sokáig késik Budapestre visszatérni, bizony megéri, hogy szépeink küldöttséget utasítnak el értte. — Csak veszélyes mindig a kíváncsiság, az e na­pokban is bebizonyult. Bizonyos kiváncsi úr azt találá mondani kávéházban, hogy megadna két ezüst forintot egy debreczeni Marczius­­ért csupa kandiságból. Kevés pillanat múlva egy kopott kabátu ur hozzá si­mul és nyújtja kezét, súgván: „Ide a két pengővel, itt a legújabb debreczeni Marczius.“ A kiváncsi ur örömmel fizetett, a kicsinyre hajtott hírlapot lopva zsebébe dugá és haza futott, hogy kandi­­ságát titkon kielégíthesse. De bezzeg káromkodott, midőn látá , hogy a kopott kabátu ur rútul rászedte őt s egy múlt decemberi Marcziust nyomott markába ! — Nemzeti színházunkban e napokban a „Sevilla borbély“ jött színpadra. Eddig Szerdahelyi borotválta benne Szilágyit, most pedig Füredi Benzát. Valamint minden a világon, úgy a sevillai borbély is tökélyes­ült. Minden javult, csak Rozina nem , az most pajzánabb és hódítóbb mint valaha. Az orvos ellenben most is ollyan, mint mindig volt, többet gondol szerelemre mint receptjeire, s azért jól esik neki, hogy jégre jut. — Az idegenek összeírása alkalmával egy úr és pol­gári biztos közt következő párbeszéd folyt: Van önnek vendége? Igen, még­pedig igen veszélyes. Mióta ? Két éve már. Mi a neve ? Köszvény. Az érdeklett ur csak azt sajnálá, hogy még így sem menekülhetett meg veszélyes régi vendégétől. — Van Budán többi közt egy igen gazdag öreg ur. Gazdagságát csak fukarságának nagysága haladja túl. Van továbbá Budán sok rendkívül ronda kocsma,mi­vel pedig sok van i­­lyen, tehát ezen eljárást egyik sem fogja magára ruházni. Azon gazdag úr mindig a legpiszkosabb kocsmába jár ebédelni. És ugyan miért ? Mert, mint egy meghitt barátja állítja, ott az undoro­­dás miatt csak keveset ehetik, következéskép több pénze marad meg. — A szerkesztőség következő levelet kapta: Tisztelt szerkesztőm! Most hallom, hogy a Fi­­gyelmezőben csekély személyem is megemlittetik , mint a ki hirt hoztam Bemnek győzelmeiről s Szeben bevételé­ről. Ennek megczáfolásául elég lesz tán emlitnem, hogy én van. 19én már Borsodban valók, és igy Debreczenben létemkor Szebenről szó sem lehete. Igen kérem hát, szí­veskedjék a közönséggel lapja által tudatni, miként téve­dés volt, midőn h hírnek terjesztése személyemnek lön tulajdonítva.Pest, febr. 10. 1849. Tisztelő szolgája Á­g­o­s­­t­o­n J­ó­z­s­e­f. A tévedés minket semmi esetben sem nyom, ha­nem azon számosokat, kik az említett és még több hírek­nek állítólag A­­ur után terjesztői voltak. A szerkeszt­ő. Sok helyről arról tudósítanak, hogy a postahivatalok az erőltelést még most sem fogadják el. Ilyen hely pl. Csek­­lész. Ezen annál inkább van okunk csu­­dálkozni, mivel a pozsonyi s azon vidéki posták már rég elfogad­ják, miután a szét­­küldözés iránti rendelésnek már rég el is kellett jutnia mindenüvé. 82 HORVÁT ÉS TÓTORSZÁG. A febr. 8-ki „Agramer Zig“­im e czikket hozza, mellyet egész terjedelmében közlünk, hogy olvasóink lás­sák, hány h­é­t a világ oda lent: „Alig űztük át az ultraradical magyar ellenzéket túl a tiszai posványokba, máris úgy látszik, drávántúli nyo­­morgatóink egy más neme akarja a horvátok elnyomásá­nak régi kintornáját hangoztatni. A napokban következő irat érkezett Budáról a zágrábi harminczadi felügyelőség­hez magyar nyelven : Tekintetes stb. Ezennel meghagyatik önnek, hogy minden fizetése­ket , mellyek a nemzetörségi főtisztek számára az ön ke­rületéhez tartozó kincstári hivataloknál utalványozvák, azonnal szüntessen meg. Budán , jan. 23. 1849. Almássy s. k. Kincst.­­534. A magyar kincstári javak helyettes igazgatójától. A zágrábi k. kerületi felügyelőségnek'“

Next