Figyelő, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-01 / 1. szám
TM ÉIHMBMuhuhH XV* Körkép a lakáshelyzetről A lakásépítés fejlődése mindig időszerű téma, de most különösen annak látszik, 1968-ban ugyanis „félidejéhez” érkezett a 15 éves lakásépítési terv, amely célul tűzte ki a lakásviszonyok minden korábbinál gyorsabb ütemű javítását. Vizsgálódásunkat megkönnyíti, hogy építési és tervezési szakemberek egy csoportja nemrég alapos tanulmányt dolgozott ki a lakásellátás 1951—1970. közötti alakulásáról, amely bizonyos összehasonlításokra is módot nyújt. Mekkora a hiány? Először is, milyenek a lakásviszonyok? ! A kérdésre, bármennyire elemi jellegű terület Az így nyilvántartott lakáshiány sokféle súlyos, kellemetlen formában nyilvánul meg. Az országban csaknem 50 ezer olyan lakásnak használt építmény van, amelyet eredetileg nem erre a célra is, nem könnyű pontosan, és főként röviden válaszolni, ha nem, érjük be a puszta jelzővel, hogy: „rosszak”. A lakosság nagy részét ugyanis valóságos vagy potenciális lakásigénylőnek tekintjük, hiszen a legtöbb ember, család szeretne a jelenlegihez képest kisebb, vagy nagyobb, más helyen levő, de mindenképpen szebb, kényelmesebb, korszerűbb lakáshoz jutni. A nagyjából megbízható és reális felmérés csak a legnyomasztóbb, a tanácsok által is számontartott és belátható időn belül kielégítendő lakásigények alapján mutatja ki a lakáshiányt. Eszerint a hiány 1951. és 1970. között a következőképpen alakul: építettek, és lakásnak alkalmatlan is. 1950-től 1960-ig 90-ről 112 ezerre nőtt az albérletben lakók száma. A legutóbbi adatok szerint az ország lakásállományának csaknem 50 százalékában zsúfoltan A húsz év alatt épített több mint egymillió lakás mintegy 3 és fél millió személynek, a lakosság egyharmadának adott új otthont. A kitűzött célok szerint ugyanezt az eredményt most 15 tulajdonos, az állam biztosít pénzfedezetet, 60 százalékába pedig különböző formában és arányokban bevonják a lakosság anyagi erejét. A 15 éves terv első tíz évének és az azt megelőző évtized lakásépítési eredményeiről a következő adatok adnak képet, alatt kell elérni. A 15 éves terv első harmadában — mint az adatok mutatják — az előző ötéves időszak lakásépítési volt(Folytatás a 2. oldalon) laknak, és az ilyen körülmények a lakosság mintegy 60 százalékát érintik. A zsúfoltság nagymértékben az új házasok lakásszerzési nehézségeiből származik, amelyek miatt az 1960. évi népszámláláskor a nem kívánatosan együttélő családok száma meghaladta a 743 ezret. Eredmények 20 év alatt A lakáshelyzet megoldása felé jelentős lépés volt a 15 éves lakásépítési terv kidolgozása. Ez egyúttal hazánkban az átgondolt, céltudatos lakáspolitika új korszakának kezdetét is jelentette. A lakáspolitika természetesen nem tűzheti ki célul, hogy a lakásigényeket valamilyen szigorú fontossági sorrendben elégíti ki, azaz az újonnan épülő vagy felszabaduló lakásokból először a legsúlyosabb gondokkal küzdők kapnak, s amíg az ő igényeiket nem elégítik ki, a kevésbé égető lakásproblémákkal az állam nem is törődik. A leginkább rászorult lakásigénylők ugyanis általában a lakosság legkisebb jövedelmű rétegeiből kerülnek ki, akiket voltaképpen csak az állam anyagi erejéből lehetne megfelelő lakáshoz juttatni. Az állam ilyen irányú teherbíró képessége viszont, ha növekszik is, korántsem korlátlan. Ezért a mai lakáspolitika messzemenően igyekszik bevonni az ország lakásállományának gyarapításába a magánerőt is, noha a tehetősebb rétegek lakásproblémái rendszerint kevésbé nyomasztóak. A 15 éves lakásépítési terv is tükrözi ezt az irányzatot: a különböző súlyossági igények kielégítésének párhuzamosságát. Az előirányzat szerint 1961. és 1975. között összesen 1 millió lakásnak kell felépülnie, amelynek 40 százalékához az eredeti elgondolás szerint teljesen a tv-időszak Az épített lakások megoszlási száma állami magánerőből erőből (ezer darab) A hiányzó lakások száma és területi megoszlása 1951. 1970. változás 1000 darab % Budapest 168 153 —9 Városok 102 109 -17 Községek 181 43 —76 1951—55 184 48 139 1956—60 284 77 207 1961—65 282 103 179 1966—70 (terv) 300 100 200 Összesen: 1050 328 722 7 7 Gazdasági növekedés és egyensúly 1969-ben (3. oldal) Fejlesztési kölcsön vállalati nagyberuházásokhoz (4. oldal) # Vita a marketingről (6. oldal) A termelés és szükséglet összhangja a mezőgazdaságban (11. oldal) A II. III. IV. békekölcsönsorsolás teljes listája (14—15. oldal) A SZEMÉLYZETI MUNKÁRÓL Nem éppen újkeletű a felismerés: a modern ipari társadalomban, a maximális fejlett gépesítettség mellett a termelési folyamat egyre fontosabb tényezője az ember, különösen a vezető, az irányító ember. A termelési folyamat minden tényezője viszonylag könnyűszerrel beszerezhető vagy helyettesíthető, ez azonban már csak nagy fenntartással mondható el az emberről. A munkaerő egyre keresettebb, egyre becsesebb ez. S nem véletlen, hogy vele mint szeélyiséggel való foglalkozás — éppen afejlettebb, a legjobban gépesített ipaállamokban, önálló szakmává, hivatássá különült. A személyzeti munka a vállalatirányítás szerves része. A személyzet is egyike a vállalat legmagasabb rangú vezetőinek: helye és szerepe a műszaki, gazdasági és kereskedelmi vezetőkével egyenrangú. Mindez nálunk sem hangzik újdonságként. Igazságára — egyebek között — az állandóan emelkedőés egyre nagyobb gondokat okozó munkaerővándorlás is figyelmeztet. Egyelőre azonban még csak magánál a felismerésnél tartunk, ami azt jelenti, hogy a termelési folyamat összetevői közül — az emberi vonatkozásokra viszonylag kevés figyelmet fordítunk. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a személyzeti munkának nem annyira titkosnak, mint inkább szakszerűnek kell lennie. A Politikai Bizottság kádermunkáról szóló idei határozata, valamint az ezt követő 1001/1968-as kormányrendelet végképp eloszlatta ugyan a személyzeti munkát helyenként még körülvevő „titokzatosságot”, de nem hozott, nem is hozhatott még alapvető fordulatot. Ebből kiindulva a Figyelő szerkesztősége kerekasztal-beszélgetésre hívta meg a téma néhány ismerőjét, elméleti és gyakorlati szakembereket, személyzeti- és gazdasági vezetőket: Baumgarten Elemért, az Egyesült Izzó személyzeti főosztályának vezetőjét, dr. Boros Bélát, az Országos Vezetőképző Intézet tanárát, Horváth Lászlót, az Országos Gumiipari 7. Vezérigazgatóját, Lakos Évát, a Pénzügyminisztérium személyzeti főosztályának vezetőjét, dr. Kiss Pált, a Minisztertanács tanácsszervek osztályának személyügyi csoportvezetőjét, Meitner Tamást, a Munkaügyi Minisztérium főosztályvezetőjét, dr. Rohánszki Mihály pszichológust, az Országos Vezetőképző Intézet tudományos munkatársát és Somogyi Ferencet, az Országos Gumiipari Vállalat személyzeti főosztályának vezetőjét. A személyzeti munka, a kiválasztás alapelvei, a személyzeti munka és a személyzet is helye és szerepe, az oktatás és továbbképzés lehetőségei jelentették beszélgetésünk legfontosabb témáit. Ezek a témák persze korántsem ölelik fel a személyzeti munkával kapcsolatos valamennyi, külön-külön is vitát érdemlő kérdést, de ahhoz talán elegendőek, hogy további eszmecserére és főleg gyakorlati intézkedésekre ösztönözzenek. Elvek és gyakorlat A személyzeti munka és a személyzet is számára kézzel fogható és látszólag könnyűszerrel alkalmazható követelményrendszert állított fel a már említett PB-határozat és az ezt követő kormányrendelet. Ez a követelményrendszer — amelyet a vita résztvevői „hármas elvként” emlegettek — a kiválasztás legfontosabb kritériumait jelenti: a politikai megbízhatóságot, a szakmai tudást és gyakorlatot, valamint a vezetési képességeket. Bárki betölthet bármilyen tisztséget, ha ezzel a mércével mérve alkalmasnak bizonyult A kérdés csak az, hogy vajon hol van az az ember, aki mindhárom követelménynek maximálisan megfelel és éppen ezért nyugodt lelkiismerettel ajánlható — a személyzeti osztály részéről — vagy kinevezhető, a gazdasági vezetés által valamilyen irányító posztra. Hol van az az ember, aki ezzel az ideális „kádert” feltételező, mármár etalon jellegű követelményrendszerrel mérhető? S ha kevés ilyen emberről tudunk, akkor vajon a követelményrendszer melyik részéből engedjünk? Az elmúlt másfél évtized gyakorlata a kérdésre olyan választ adott, hogy a politikai megbízhatóság, a munkáshatalomhoz való feltétlen hűség a követelményrendszer első és legfontosabb tényezője. S ha figyelembe vesszük, hogy a proletár állam megalakulása után a személyzeti munka célja ennek az államnak az erősítése, megfelelő — s ezen elsősorban a politikai megbízhatóság értendő " káderekkel való ellátása "volt. (Folytatása az 5. oldalon)