Figyelő, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-12-03 / 49. szám
A nemzetközi, közgazdasági érdeklődés homlokterében álló kérdések egyike a termelés növekedési ütemének vizsgálata. Széleskörű érdeklődés mutatkozik meg a termelés növekedését elősegítő, illetve a termelés fejlődését gátló tényezők iránt. A fejlődés üteme szempontjából a termelés minden ágában döntő szerepe van a korszerű eljárások, az új tudományos kutatási eredmények elterjedésének. Minél gyorsabb ütemben válik általánossá egy-egy, a korábbinál nagyobb eredmények elérésére alkalmas technológiai eljárás, szervezési módszer stb., annál gyorsabb lehet a fejlődés az adott területen. 32 év múlva? Az új kutatási eredmények gyors elterjedésének a termelés növekedésében játszott kimagasló szerepét figyelembe véve a Keszthelyi Agrártudományi Főiskola egyik kutatócsoportja irányításom alatt 1963-ban és 1969 tavaszán vizsgálatot folytatott egyes új kutatási eredményekelterjedéséről a mezőgazdaságban. 1963 decemberében és 1964 januárjában 489 termelőszövetkezet 2807 vezetőjét (elnök, agronómus, brigádvezető), 1969 tavaszán pedig 166 termelőszövetkezet 963 vezetőjét, valamint 30 állami gazdaság 222 vezetőjét kérdeztük meg. Vizsgálatunk 1963-ban 9, 1969-ben pedig 10 új — agrotechnikai, állattenyésztési, gépesítési, kertészeti és üzemgazdasági-üzemszervezési — kutatási eredmény elterjedésére vonatkozott. A kiválasztáskor az volt a törekvésünk, hogy az eljárások átlagos jelentőségűek legyenek, és a gazdaságok széles körét érintsék. Ilyennek tekintettük például az 1963-ban és 1969-ben egyaránt vizsgált ventillátoros (Vámosi-féle) szénaszárítási eljárást, 1963-ban a kukorica vegyszeres gyomirtásának, a borjúk csökkentett zsírtartalmú tejjel való etetésének módszerét, a tsz-ek önköltségszámításának módját. 1969-ben többek között kiválasztottuk azt az új agrotechnikai eljárást, amely szerint a műtrágyák a szabadban, szalma- és műanyagborítással is tárolhatók, vagy azt, amely a karbamid alkalmazását javasolja, a hízómarhák takarmányozásában; s ilyen a jól bevált műanyagfóliás zöldségtermesztési eljárás, illetve a tsz-gazdálkodás eredményességének mérésére kidolgozott módszer, amely az egy szántóegységre jutó gazdálkodási eredményen alapul. A vizsgálat eredményeiből kiderült, hogy az 1963. évi felmérésnél kiválasztott 9 új eljárást a megkérdezettek 69,7 százaléka ismerte, az 1969-ben vizsgált eljárásokat pedig 65 százaléka. Mivel az első alkalommal kijelölt eljárásoknál a vizsgálat időpontja és az eljárás nyilvánosságra hozatala között átlag 4,7 év telt el, a második vizsgálatnál pedig 8,5 év, kiszámítható volt: ahhoz, hogy az összes érdekeltek megismerjék az új eljárásokat, 7—13 évre van szükség. Ez rendkívül magas, és jóval meghaladja számos ország hasonló vizsgálatainál nyert időigényt. (A mezőgazdaságra vonatkozó hasonló nemzetközi megállapítások 2—10 év között jelölik meg az új eljárások elterjedésének időszükségletét.) Az a tény azonban, hogy az érdekeltek megismerjék az új kutatási eredményeket, csak egyik feltétele elterjedésüknek. Vizsgálataink éppen ezért annak feltérképezésére is kiterjedtek, hogy a megismert új eljárásokat a gazdaságok milyen hányadában alkalmazzák. Megállapítottuk, hogy 1963—64-ben a vizsgált eljárásokat a gazdaságok 33,6 százaléka, az 1969-ben vizsgáltakat pedig 26,7 százalékuk alkalmazza. Ez a megállapítás arra utalt: ahhoz, hogy az új eljárásokat az érdekelt gazdaságok mindegyike alkalmazza, az 1963. évi tapasztalatok szerint több mint 14 évre, az 1969. évi tapasztalatok szerint mintegy 32 évre van szükség. Mind az új eljárások megismerésénél, mind azok gyakorlati alkalmazásánál rendkívül nagy a szóródás. Volt olyan eljárás, amelynek a megismerése csupán 1,7 évet vett igénybe (sertéshízlalás kombinált etetési módszerrel), és volt olyan is, amelynél 24,4 évet (a tsz gazdálkodás eredményességének mérése). A gyakorlati elterjedéséhez szükséges idő is 4,9 és 90,9 év között mozog. Az információ hatása Vizsgálataink arra mutattak, hogy az új eljárásokról szóló ismeretek terjedésében nem annyira az eljárás jellegének és témájának van döntő szerepe, mint inkább annak, hogy milyen információs módszereket és milyen hatékonysággal alkalmaznak a terjesztésben. Vizsgálatainkban szerepeltek olyan azonos jellegű új eljárások, amelyek közül az egyiknél az általános megismeréshez viszonylag rövid időre (7,4 év) volt szükség, de az alkalmazásbavétel rendkívül lassú (40 év) volt. Ezzel szemben a másik eljárásnál a megismerés viszonylag lassú (10,4 év), viszont ezt gyorsan követi az alkalmazásbavétel (14 év). Mivel két hasonló jellegű és jelentőségű eljárásnál tapasztaltuk ezt a jelenséget, kézenfekvő volt, hogy az el(Folytatás a 2. oldalon) * X oo 4 X33P-GrO M új ÚJ ELJÁRÁSOK - MARADI SZEMLÉLET ! rKSŐDLEGES INFORMÁCIÓ 1970: a népszámlálás éve (4. oldal) 9 Ipari rendelésállomány az év végén (5. oldal) 9 Célok és ösztönzők 9 II. Marketing konferencia (6. oldal) 9 Export — áruszállítás nélkül , (7. oldal) (5. oldal) X3S MJ-CCU iV tí'U ZZ Változások a bérszabályozásban A gazdasági reform indítása óta sokan rámutattak már a gazdasági szabályozott különféle problémáira. A bírálók kezdetben csak logikai érvekre támaszkodhattak: modellszámításokkal igyekeztek bizonyítani a gazdasági szabályozók egyes elemeinek kedvezőtlen hatását. Később a gazdasági folyamatokat tükröző mutatók alakulása is alátámasztotta a korábbi logikai érveket. Ezek elemzése alapján az utóbbi időben olyan cikkek, tanulmányok is napvilágot láttak a szaksajtóban — nem utolsósorban a Figyelőben —, amelyek a problémák megoldását célzó javaslatokat tartalmazták. A legtöbb kritikai megjegyzés talán a jövedelemszabályozás rendszerét, azon belül elsősorban a bérszínvonal-szabályozást érte, mint amely a bírálók szerint nem kis mértékben hozzájárult a létszám gyors emelkedéséhez és a termelékenység stagnálásához. Tény, hogy a létszámnövekedés 1968-ban az előző évekhez képest nagyon felgyorsult. A létszámnövekmény 1968-ban csaknem kétszerese volt az előző évekének, megnőtt amunkaerő-kereslet. A rendelkezésre álló munkaerőforrásokból egyre kevésbé lehetett kielégíteni ezt a keresletet, így elharapózott a munkaerő-csábítás. Ennek folytán aggasztóan megnőtt a munkahely-változtatások száma, az esetek túlnyomó többségében a dolgozók kezdeményezéséből. A munkaerő-kereslet megnövekedése, az elhelyezkedési lehetőségek bővülése nyomán a munkafegyelem is fellazult. A gazdasági vezetők jó része nem mer fellépni a fegyelmezetlenekkel szemben, tartva attól — nem is ok nélkül —, hogy ha a felelősségre vont dolgozó kilép, helyére csak nehezen, esetleg csak magasabb bérrel lehet új embert kapni. Ebben a helyzetben általában a vállalaton belül átmenetileg feleslegessé váló létszámot sem építik le, tudván, hogy amikor újra szükség lesz rá, aligha lehet visszaszerezni. E jelenségek 1969-ben is folytatódtak. Ugyanakkor a bérek átlagos színvonala nem növekedett gyorsabban, mint a korábbi években. Ez nem jelentette azt, hogy a vállalatok egyáltalában nem emelték a dolgozók bérét. Az alapbérek mélségeken emelkedtek, növekedett a kereseteknek a teljesítmény növekedésével együtt mozgó része is, de a béremeléseknél tapasztalható volt bizonyos óvatosság, visszafogás. A statisztikai átlagok csak részben tükrözték az egyéni keresetekben végbemenő emelkedést, mert jelentősen változott a létszám struktúrája, mégpedig úgy, hogy megnőtt az alacsony keresetűek aránya.A vállalatok arra törekedtek, hogy inkább alacsony bérű dolgozókkal bővítsék létszámukat. Érdekeltség a létszámemelésben A létszámemelkedés egy része a tényleges munkaerőigény kielégítésére szolgált. Létesültek új vállalatok, a meglevő vállalatok is hoztak létre új telepeket, termelő egységeket; egyes ágazatokban a termelés összetétele a munkaigényesebb cikkek felé tolódott el. Mindez érthetően létszámnövekedést igényelt. Emellett a korábbi kötöttebb létszámgazdálkodási rendszer olykor akadályozta valóságos létszámszükségletek kielégítését, s most, élve a nagyobb hatáskörrel, a vállalatok kielégíthették ezeket a szükségleteiket is. Érthetően bővíteni kellett például a műszaki fejlesztés, az értékesítés, a piackutatás, az információs szolgálat területén foglalkoztatottak számát. A létszám ténylegesen bekövetkezett emelkedésére azonban mindezek a tényezők együttesen sem adnak magyarázatot. A vállalatok egy része — tapasztalat szerint — olyankor is igyekszik növelni létszámát, amikor jelentős belső tartalékokkal rendelkezik: a meglevő létszámot nem foglalkoztatja megfelelő hatékonysággal; gyenge a munka-és üzemszervező tevékenység; nem élnek a munkaerő átcsoportosításának lehetőségeivel; nem fordítanak kellő gondot a létszám racionális foglalkoztatására. A munkaerő-kereslet tehát lényegesen nagyobb, mint a valóságos szükséglet. De miért jelennek meg nagyobb létszámigénnyel a vállalamint amekkora a tényleges szükségletük? A választ keresve, érdekeltségi indokokhoz jutunk. A létszámemelést, a létszámstruktúra változtatására való tudatos törekvést az esetek nagy részében a vállalati anyagi érdek diktálja. Ez az érdek ezúttal egyértelműen ellentétes a népgazdasági érdekkel. A vállalatok vezetői ugyanis arra törekednek, hogy a bérszínvonal kimutatott növekedését minél alacsonyabb szinten tartsák, ha pedig az egyéni bérek szükséges emelése növelné az átlagos bérszínvonalat, azt a létszámstruktúra manipulálásával igyekeznek eltüntetni. A vállalati szakemberek gyorsan felismerték, hogy ha többletfeladataikat létszámnöveléssel oldják meg, az egy főre jutó részesedés változatlan szinten tartásához, vagy meghatározott mértékű eme(Folytatás a 3. oldalon)