Figyelő, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-05 / 18. szám

FIGYELŐ, 1971. MÁJUS 5. a Az 1968. január 1-én bevezetett egy­séges külkereskedelmi árszorzó és a hozzá csatlakozó exporttámogatási rend­szer lehetővé tette, hogy az áttérés az új gazdaságirányítási rendszerre az export visszaesése nélkül megtörténjék. Az átmenet azonban talán túlságosan is zökkenőmentes volt. Úgy értük el a kívánatos exportvolument, hogy a támo­gatás útján lényegében egyformán juttattak nyereséghez és ezáltal eszkö­zökhöz az eltérő hatékonysággal ex­portáló vállalatokat. Exportérdekeltségük — ennek következtében — nivellálódott, s ez a termelési, valamint az export­­struktúra konzerválódása irányában ha­tott. Az exportösztönzési rendszer 1968— 1970-ben lényegében kielégítette a mennyiségi követelményeket, továbblép­ni abban az irányban kellett, hogy a mennyiségi szempontok mellett hang­súlyt kapjon a hatékonyság, a gazdasá­gosabb exportstruktúra szempontja is. A szakágazati szorzó meghatározása Abból kellett kiindulni, hogy az új gazdaságirányítási rendszer kidolgozá­sakor a külkereskedelmi árszorzókat az „átlagos” kitermelési költségek alapján határozzuk meg, s ezen a következő terv­periódusban sem kívánunk változtatni, így a viszonylag széles körű exporttá­mogatást fenntartva, ennek keretei közt kell előrelépnünk. De hogy az exportösztönzés differen­ciáltabb legyen, az 1971—1975 közötti időszakban szakágazatonként egységes exporttámogatást adunk a vállalatok­nak; az exporttámogatás kulcsát nem (mint eddig) vállalatonként, hanem en­nél szélesebb körre, szakágazatonként állapítottuk meg. A szakágazati szorzó az egységes szak­ágazati támogatással növelt árszorzó lett. Meghatározása a következőképpen történt: O A KSH alágazati rendszere alap­ján — azt a szakmai sajátosságok figyelembevételével helyenként módo­sítva — szakágazatokba kellett csoporto­sítani a vállalatokat. O Minden szakágazatra ki kellett számítani a tényleges átlagszorzót: a szakágazathoz tartozó vállalatok 1970. évi egyedi exportszorzóinak (árszorzó + vállalati exporttámogatás), az 1969. évi exportvolumenekkel súlyozott átlagát. A jóváhagyott szakágazati szorzók gyakran kisebbek vagy nagyobbak let­tek ennél az átlagnál, attól függően, hogy sokféle szempontot (a belföldi igé­nyeket, a távlati fejlesztési elgondoláso­kat, a hatékonyságot stb.) mérlegelve, 1971—1975-ben hogyan kívánjuk diffe­renciáltan ösztönözni az ágazat export­ját. Ennek megfelelően, a szakágazato­kat ösztönzött, közép- és restriktíven ke­zelendő csoportokba sorolták. Azonos összeg - átcsoportosítva Az 1971—1975. évi exportszubvenciók odaítélésének egyik fő kiinduló elve volt, hogy az exporttámogatás összege általában nem haladhatja meg az 1970- ben kifizetett összeget. A szakágazati szorzókra épülő exporttámogatási rend­szer népgazdasági méretekben nem je­lent több exportszubvenciót az 1970. évi­nél. Szakágazaton belül és a szakágazatok között azonban sor kerül bizonyos át­csoportosításra. A szakágazatok közötti differenciálás annak eredménye, hogy tudatosan 1. a matematikai átlagtól felfelé vagy lefelé eltérő szakágazati szorzókat ál­lapítottak meg; 2. egyes szakágazatok szorzója lineáris (évről évre változatlan), másoké degresz­­szív (évről évre csökkenő). A továbbfejlesztett exporttámogatási rendszerben aztán az egységes szakága­zati szorzó automatikus differenciáló hatást fejt ki a szakágazatokon belül. A szakágazati szorzó a vállalat szá­mára egységes vállalati szorzó, ezért — éppúgy, mint az egyedi vállalati szorzók az 1968—1970. évi exporttámogatási rendszerben — érdekeltté teszi a válla­latot az exportstruktúra javításában. Előrelépést az jelent, hogy a szorzó nemcsak a vállalat, hanem a szakágazat szintjén is egységes, így nemcsak a vál­lalati, hanem a szakágazati exportstruk­túra javítására is ösztönöz. Az ágazatra egységesen megállapított exporttámogatás hatékonyságuktól füg­­gően különböző mértékben juttatja esz­közökhöz a vállalatokat. Minél nagyobb a különbség a jó vállalat egyéni szorzó­ja és az egységes szakágazati szorzó között, annál nagyobb pótlólagos jutta­tásban részesül a jó vállalat azáltal, hogy az egységes szakágazati szorzó alapján kap exporttámogatást. Így minél kedvezőbb a vállalat devizakitermelése, annál erősebb az ösztönzés az exportra. Ez a támogatási rendszer tehát alkalmas arra, hogy a szakágazati exportstruktúra javulása irányában hasson. A szakágazati szorzón alapuló export­­támogatási rendszerben — néhány spe­ciális esettől eltekintve — minden válla­lat automatikusan megkapja az egységes szakágazati exporttámogatást. Ezzel sike­rült kiragadni az egységes népgazdasági árszorzónál rosszabb sávból a tényleges átlagnál nem rosszabb vállalatokat, te­hát az egységes népgazdasági árszorzóval számítva veszteségesen exportáló válla­latok köréből azokat, amelyek exportja népgazdasági szempontból nem gazda­ságtalan. A szakágazati szorzó meghatá­rozásával lényegében megvontuk azt a minden vállalatot automatikusan megil­lető felső szubvenciós határt, ameddig népgazdasági szempontból egyértelműen gazdaságosnak ismerjük el a szakágazati exportot. Egyúttal a szakágazati szor­zóval exportáló vállalatok exporttevé­kenysége nemcsak népgazdasági, hanem vállalati szempontból is jövedelmezőnek látszik. Vállalati kategóriák A szakágazati szorzókon alapuló exporttámogatási rendszer nemcsak a szakágazatokat sorolja három kategó­riába, hanem — az eredeti elgondolások szerint — a vállalatokat is: 1. a szak­ágazati szorzóval exportáló 2. a szak­ágazati szorzónál rosszabb szorzójú, egyedileg elbírálandó és 3. a restriktíven kezelendő vállalatok kategóriájába. Amint az már az eddigiekből is kide­rült, a szakágazati szorzóval exportáló vállalatok egy része többletjuttatást kap. Ez a többletjuttatás attól függ, mekkora a különbség a vállalat saját egyedi szorzója és a szakágazati szorzó között. Minél gazdaságosabban exportál a válla­lat, annál nagyobb többletjuttatást tar­talmaz számára a szakágazati szorzó. A szakágazatinál magasabb szorzójú vállalatok exporttámogatása általában kisebb az 1968—1970. évinél. Egy részük, akiknek a szorzója közel esik a szak­ágazati szorzóhoz, el is fogadta azt; ezek 1971-től ezzel számítják majd át devizabevételüket. Ennek okait keresve valószínű, hogy több vállalat eddig ka­pott szubvenciójában volt bizonyos tar­talék. Amikor az irányító szervek tü­zetesen felülvizsgálták a vállalatok gaz­dálkodási feltételeit, erre a tartalékra fény derült, s így a vállalatoknak nem volt alapjuk nagyobb támogatást kérni. Más vállalatok eddig is csökkenő mér­tékű állami visszatérítést kaptak, és a szakágazati szorzóra való áttéréssel járó degresszió nem — vagy nem túlságosan — haladta meg a „megszokottat”. Az át­állás ez esetben nem okoz különösebb megrázkódtatást. A vállalatok viszonylag szűk körében egy­ék­ elbírálás alapján az egységes szakágazatinál nagyobb exporttámoga­tást kellett megállapítani (ez általában­­az eddiginél kisebb és erősen degresz­­szív). Nem sikerült tehát teljesen meg­szüntetni a vállalatonkénti elbírálást, de sikerült elérni — és ezt nagyon lénye­gesnek tartom —, hogy az egyedileg tá­mogatott vállalatok száma sokkal ki­sebb legyen. Ami a harmadik kategóriát, a rest­riktíven kezelendő vállalatokat illeti, ezek exportszubvencióját az eredeti el­gondolások szerint úgy kellett volna megállapítani, hogy az csak részesedési alap képzésére adjon lehetőséget, fej­lesztési forrást ne adjon. Ez az R-alap­­ba helyezhető exporttámogatás is csak átmenetileg (öt évnél rövidebb ideig) folyósítható, amíg a vállalat egészen le nem tud mondani az exporttámogatás­ról. Inkább kevesebb támogatás... Végül is azonban egyetlen vállalat sem került a restriktíven kezelt kategóriába. A vállalatok inkább leszállították támo­gatási igényüket (arról a szintről, ahol már restriktív kategóriába kerültek vol­na), és megelégedtek annyi támogatás­sal, amelynél már nem kell őket rest­riktíven kezelni, hanem az egyedileg tá­mogatott­ vállalatok közé tartozhatnak. Ezzel le kellett ugyan mondaniuk ere­deti támogatási igényük egy részéről és meg kellett elégedniük a kimuta­tott veszteségüknél kisebb és rendsze­rint évről évre csökkenő visszatérítés­sel. Másfelől azonban ez a szubvenció nem szűnik meg egy-két éves átmeneti periódus után, és nemcsak R-alap kép­zésére ad lehetőséget. Persze, ha a restrikció mint fogalom általános jelentéséből indulunk ki, már nem állíthatjuk egyértelműen, hogy egyetlen vállalat vagy szakágazat sem került be a restriktív kategóriába. A restrikció valamely tevékenység — ese­tünkben az export — korlátozása, visz­­szaszorítása. Ez többféle eszközzel ér­hető el, így a támogatás fokozatos csök-­ kentésével is. A támogatás csökkenté­sének mértékétől és ütemétől függ, hogy mi a degresszió hatása: a hatékonyság növelésére való ösztönzés vagy a tevé­kenység visszaszorítása, esetleg megszün­tetése. Csak tételes vizsgálatokkal le­hetne tehát megbízhatóan megállapí­tani, érvényesül-e exporttámogatási rendszerünkben restrikció az igényelt­­nél kisebb és csökkenő szubvenciók út­ján, és ha igen, hol. Lassú szerkezetváltozás Másfelől, a többletjuttatásban része­sülő vállalatok köre és a többletjutta­tás összege kicsi, a jobb hatékonyságú vállalatoknak juttatott szerény többlet­­forrás nem elegendő a gyors fejlődés­hez. A vállalatok közti differenciálódás, exportstruktúránk átalakulása tehát vi­szonylag lassú marad. Ezen változtatni, még ha akarnánk se tudnánk egyhamar. Hiába adnánk ugyanis több pénzt a jó vállalatoknak fejlesztésre, ha azt nem tudják realizálni. A vállalati források jelentősebb bővítésének határt szab a beruházási piac feszült helyzete. Exportstruktúránk javulását tehát fé­kezi, hogy a jó hatékonyságú vállalatok­nak nem jut elegendő eszköz a kiemel­kedően gyors fejlődéséhez, ezért aztán általában a kedvezőtlen hatékonyságú vállalatok fejlesztését se foghatjuk vissza (hiszen exportjukra a továbbiakban is szükség lesz). Az exporttámogatás foko­zatos csökkentésének célja tehát első­sorban nem a restrikció, hanem 1. a ha­tékonyság javítására való ösztönzés, 2. a vállalati szorzók fokozatos közelí­tése a szakágazatra kialakított mércé­hez, illetve egyes esetekben a szakágaza­ti szorzók közelítése az egységes nép­­gazdasági szorzóhoz; 3. az állami költségvetés terheinek mérséklése. A szubvenciós kulcsok megállapítása úgy történt, hogy az exporttámogatás ösz­­szege 1975-ben a forgalom növekedése ellenére alig haladja meg az 1970. évit. A fajlagos támogatás csökkenése ugyan­is nagyrészt ellensúlyozza a támogatási igénynek a forgalom felfutása miatti nö­vekedését.­­ Azt, hogy az export ezek után a vá­rakozások szerint alakul-e, most még nem tudhatjuk. Ez elsősorban attól függ, mennyire reálisak az odaítélt visszatérí­tések, megvannak-e a feltételek az el­várások teljesítéséhez. Az előrelátható változásokat — lehetőség szerint — fi­gyelembe vették ugyan, de számos té­nyező bizonytalan: az előre becsülttől eltérően változhatnak az exportárak, az exporthoz felhasznált importanyagok költségei, a belföldi árak stb. Mérey Ildikó Az exporttámogatási rendszer továbbfejlesztése 3 Vt.Vim­la­ együttműködés bizonyos fajtái, elsősorban a hazai és a külföldi válla­latok közötti kooperációk, az utóbbi években az érdeklő­dés középpontjába kerültek. Mind gyakrabban értesü­lünk arról, hogy termelő vállalataink újabb külföldi partnerekkel kötöttek kooperációs megállapodásokat va­lamilyen termék közös előállítására. A nemzetközi termelési együtt­működés előnyei két­ségkívül jelentősek és rendszerint mind a termelésre, mind a külkereskedelmi forgalomra pozitívan hatnak. A nemzetközi termelési kooperációk egyik előnyös ha­tása abban nyilvánul meg, hogy specializálja az adott termék vagy részegység gyártását, ami egyidejűleg ja­vítja a termelés gazdaságosságát és műszaki kultúráját. A kooperációkról általános érvénnyel elmondható, hogy e kapcsolatok révén szélesedik a nemzetközi munka­megosztásban való részvételünk. Ez viszont azért ör­vendetes, mert a gazdasági-műszaki fejlődés ösztönző hatása ebben a gazdasági folyamatban, a nemzetközi munkamegosztásban való részvételben, a legintenzí­vebb. A­ nemzetközi kooperációs kapcsolatok építése és bő­vítése minden relációban előnyös és időszerű. Szembe­tűnő módon érzékelhető ez abban az iparágban — a gépiparban —, amelynek fejlettségét, exportképességét igen nagy mértékben a munkamegosztás határozza meg. A gépipar viszonylag szerény volumenű tőkés export­ja az utóbbi években egyebek között azért emelkedett jelentősen — 1968 óta több mint kétszeresére mert az iparág vállalatai exportképességüket termelési ko­operációkkal is javították. Számítások szerint 10—15 millió dollárra tehető a gépiparban a már működő termelési együttműködési kapcsolatokból adódó új export volumene. Ugyanez az összefüggés érvényesül a gépipar szocialista országok­ba irányuló kivitelében is. Ennek bizonyítékai olvasha­tók ki az 1971—1975-ös tervidőszakra érvényes hosszú lejáratú árucsereforgalmi megállapodásokból, amelyek a kooperációs szállításokat is tartalmazzák. A termelési együttműködés azonban nemcsak akkor hasznos — növeli a gyártás gazdaságosságát, specializált­ságát és műszaki színvonalát —, ha a munkamegosztási kapcsolat hazai és külföldi vállalatot kapcsol össze. A hazai vállalatok egymás közötti termelési együttműkö­dése, kooperációja, amelyről ma­napság kevesebb szó esik, épp oly fontos tényezője az ipar gazdasági-mű­szaki haladásának, exportképességének, mint a koope­ráció előbbi, különféle kedvezményekkel is preferált tí­pusa. Aligha állítható, hogy az országhatáron belüli ter­melési kooperáció, az ipari termelés vállalatok közötti specializáltsága már olyan színvonalat ért el, amelyen nincs mit javítani, fejleszteni. Sőt, úgy tűnik, hogy ezek a kapcsolatok bizonyos szempontból lazultak. Koránt­sem arról van szó, hogy a kooperációs termékeket szállító vállalatok nem akarnak együttműködni, koope­rálni. Csakhogy ezek a kapcsolatok többnyire a szerző­déses ár szempontjából is szabadok, kötetlenek, s az együttműködési készségnek igen gyakran emelkedő ára van. A vállalatok közötti termelési kapcsolatok az el­múlt években elsősorban annak jegyében formálódtak át, hogy a gazdaságtalan és felesleges kooperációk meg­szűntek. Egyre inkább érezhető azonban az is — első­sorban a végterméket kibocsátó és exportáló vállalatok­nál —, hogy a műszaki szempontból indokolt és elkerül­hetetlen kooperációk sem zökkenőletesek, a monopol­helyzetben levő termelők versenytársak híján nem a ráfordítások csökkentésével, hanem árfeltételeikkel igyekeznek a kívánatos nyereséget biztosítani.

Next