Figyelő, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-05 / 18. szám
FIGYELŐ, 1971. MÁJUS 5. a Az 1968. január 1-én bevezetett egységes külkereskedelmi árszorzó és a hozzá csatlakozó exporttámogatási rendszer lehetővé tette, hogy az áttérés az új gazdaságirányítási rendszerre az export visszaesése nélkül megtörténjék. Az átmenet azonban talán túlságosan is zökkenőmentes volt. Úgy értük el a kívánatos exportvolument, hogy a támogatás útján lényegében egyformán juttattak nyereséghez és ezáltal eszközökhöz az eltérő hatékonysággal exportáló vállalatokat. Exportérdekeltségük — ennek következtében — nivellálódott, s ez a termelési, valamint az exportstruktúra konzerválódása irányában hatott. Az exportösztönzési rendszer 1968— 1970-ben lényegében kielégítette a mennyiségi követelményeket, továbblépni abban az irányban kellett, hogy a mennyiségi szempontok mellett hangsúlyt kapjon a hatékonyság, a gazdaságosabb exportstruktúra szempontja is. A szakágazati szorzó meghatározása Abból kellett kiindulni, hogy az új gazdaságirányítási rendszer kidolgozásakor a külkereskedelmi árszorzókat az „átlagos” kitermelési költségek alapján határozzuk meg, s ezen a következő tervperiódusban sem kívánunk változtatni, így a viszonylag széles körű exporttámogatást fenntartva, ennek keretei közt kell előrelépnünk. De hogy az exportösztönzés differenciáltabb legyen, az 1971—1975 közötti időszakban szakágazatonként egységes exporttámogatást adunk a vállalatoknak; az exporttámogatás kulcsát nem (mint eddig) vállalatonként, hanem ennél szélesebb körre, szakágazatonként állapítottuk meg. A szakágazati szorzó az egységes szakágazati támogatással növelt árszorzó lett. Meghatározása a következőképpen történt: O A KSH alágazati rendszere alapján — azt a szakmai sajátosságok figyelembevételével helyenként módosítva — szakágazatokba kellett csoportosítani a vállalatokat. O Minden szakágazatra ki kellett számítani a tényleges átlagszorzót: a szakágazathoz tartozó vállalatok 1970. évi egyedi exportszorzóinak (árszorzó + vállalati exporttámogatás), az 1969. évi exportvolumenekkel súlyozott átlagát. A jóváhagyott szakágazati szorzók gyakran kisebbek vagy nagyobbak lettek ennél az átlagnál, attól függően, hogy sokféle szempontot (a belföldi igényeket, a távlati fejlesztési elgondolásokat, a hatékonyságot stb.) mérlegelve, 1971—1975-ben hogyan kívánjuk differenciáltan ösztönözni az ágazat exportját. Ennek megfelelően, a szakágazatokat ösztönzött, közép- és restriktíven kezelendő csoportokba sorolták. Azonos összeg - átcsoportosítva Az 1971—1975. évi exportszubvenciók odaítélésének egyik fő kiinduló elve volt, hogy az exporttámogatás összege általában nem haladhatja meg az 1970- ben kifizetett összeget. A szakágazati szorzókra épülő exporttámogatási rendszer népgazdasági méretekben nem jelent több exportszubvenciót az 1970. évinél. Szakágazaton belül és a szakágazatok között azonban sor kerül bizonyos átcsoportosításra. A szakágazatok közötti differenciálás annak eredménye, hogy tudatosan 1. a matematikai átlagtól felfelé vagy lefelé eltérő szakágazati szorzókat állapítottak meg; 2. egyes szakágazatok szorzója lineáris (évről évre változatlan), másoké degreszszív (évről évre csökkenő). A továbbfejlesztett exporttámogatási rendszerben aztán az egységes szakágazati szorzó automatikus differenciáló hatást fejt ki a szakágazatokon belül. A szakágazati szorzó a vállalat számára egységes vállalati szorzó, ezért — éppúgy, mint az egyedi vállalati szorzók az 1968—1970. évi exporttámogatási rendszerben — érdekeltté teszi a vállalatot az exportstruktúra javításában. Előrelépést az jelent, hogy a szorzó nemcsak a vállalat, hanem a szakágazat szintjén is egységes, így nemcsak a vállalati, hanem a szakágazati exportstruktúra javítására is ösztönöz. Az ágazatra egységesen megállapított exporttámogatás hatékonyságuktól függően különböző mértékben juttatja eszközökhöz a vállalatokat. Minél nagyobb a különbség a jó vállalat egyéni szorzója és az egységes szakágazati szorzó között, annál nagyobb pótlólagos juttatásban részesül a jó vállalat azáltal, hogy az egységes szakágazati szorzó alapján kap exporttámogatást. Így minél kedvezőbb a vállalat devizakitermelése, annál erősebb az ösztönzés az exportra. Ez a támogatási rendszer tehát alkalmas arra, hogy a szakágazati exportstruktúra javulása irányában hasson. A szakágazati szorzón alapuló exporttámogatási rendszerben — néhány speciális esettől eltekintve — minden vállalat automatikusan megkapja az egységes szakágazati exporttámogatást. Ezzel sikerült kiragadni az egységes népgazdasági árszorzónál rosszabb sávból a tényleges átlagnál nem rosszabb vállalatokat, tehát az egységes népgazdasági árszorzóval számítva veszteségesen exportáló vállalatok köréből azokat, amelyek exportja népgazdasági szempontból nem gazdaságtalan. A szakágazati szorzó meghatározásával lényegében megvontuk azt a minden vállalatot automatikusan megillető felső szubvenciós határt, ameddig népgazdasági szempontból egyértelműen gazdaságosnak ismerjük el a szakágazati exportot. Egyúttal a szakágazati szorzóval exportáló vállalatok exporttevékenysége nemcsak népgazdasági, hanem vállalati szempontból is jövedelmezőnek látszik. Vállalati kategóriák A szakágazati szorzókon alapuló exporttámogatási rendszer nemcsak a szakágazatokat sorolja három kategóriába, hanem — az eredeti elgondolások szerint — a vállalatokat is: 1. a szakágazati szorzóval exportáló 2. a szakágazati szorzónál rosszabb szorzójú, egyedileg elbírálandó és 3. a restriktíven kezelendő vállalatok kategóriájába. Amint az már az eddigiekből is kiderült, a szakágazati szorzóval exportáló vállalatok egy része többletjuttatást kap. Ez a többletjuttatás attól függ, mekkora a különbség a vállalat saját egyedi szorzója és a szakágazati szorzó között. Minél gazdaságosabban exportál a vállalat, annál nagyobb többletjuttatást tartalmaz számára a szakágazati szorzó. A szakágazatinál magasabb szorzójú vállalatok exporttámogatása általában kisebb az 1968—1970. évinél. Egy részük, akiknek a szorzója közel esik a szakágazati szorzóhoz, el is fogadta azt; ezek 1971-től ezzel számítják majd át devizabevételüket. Ennek okait keresve valószínű, hogy több vállalat eddig kapott szubvenciójában volt bizonyos tartalék. Amikor az irányító szervek tüzetesen felülvizsgálták a vállalatok gazdálkodási feltételeit, erre a tartalékra fény derült, s így a vállalatoknak nem volt alapjuk nagyobb támogatást kérni. Más vállalatok eddig is csökkenő mértékű állami visszatérítést kaptak, és a szakágazati szorzóra való áttéréssel járó degresszió nem — vagy nem túlságosan — haladta meg a „megszokottat”. Az átállás ez esetben nem okoz különösebb megrázkódtatást. A vállalatok viszonylag szűk körében egyék elbírálás alapján az egységes szakágazatinál nagyobb exporttámogatást kellett megállapítani (ez általábanaz eddiginél kisebb és erősen degreszszív). Nem sikerült tehát teljesen megszüntetni a vállalatonkénti elbírálást, de sikerült elérni — és ezt nagyon lényegesnek tartom —, hogy az egyedileg támogatott vállalatok száma sokkal kisebb legyen. Ami a harmadik kategóriát, a restriktíven kezelendő vállalatokat illeti, ezek exportszubvencióját az eredeti elgondolások szerint úgy kellett volna megállapítani, hogy az csak részesedési alap képzésére adjon lehetőséget, fejlesztési forrást ne adjon. Ez az R-alapba helyezhető exporttámogatás is csak átmenetileg (öt évnél rövidebb ideig) folyósítható, amíg a vállalat egészen le nem tud mondani az exporttámogatásról. Inkább kevesebb támogatás... Végül is azonban egyetlen vállalat sem került a restriktíven kezelt kategóriába. A vállalatok inkább leszállították támogatási igényüket (arról a szintről, ahol már restriktív kategóriába kerültek volna), és megelégedtek annyi támogatással, amelynél már nem kell őket restriktíven kezelni, hanem az egyedileg támogatott vállalatok közé tartozhatnak. Ezzel le kellett ugyan mondaniuk eredeti támogatási igényük egy részéről és meg kellett elégedniük a kimutatott veszteségüknél kisebb és rendszerint évről évre csökkenő visszatérítéssel. Másfelől azonban ez a szubvenció nem szűnik meg egy-két éves átmeneti periódus után, és nemcsak R-alap képzésére ad lehetőséget. Persze, ha a restrikció mint fogalom általános jelentéséből indulunk ki, már nem állíthatjuk egyértelműen, hogy egyetlen vállalat vagy szakágazat sem került be a restriktív kategóriába. A restrikció valamely tevékenység — esetünkben az export — korlátozása, viszszaszorítása. Ez többféle eszközzel érhető el, így a támogatás fokozatos csök- kentésével is. A támogatás csökkentésének mértékétől és ütemétől függ, hogy mi a degresszió hatása: a hatékonyság növelésére való ösztönzés vagy a tevékenység visszaszorítása, esetleg megszüntetése. Csak tételes vizsgálatokkal lehetne tehát megbízhatóan megállapítani, érvényesül-e exporttámogatási rendszerünkben restrikció az igényeltnél kisebb és csökkenő szubvenciók útján, és ha igen, hol. Lassú szerkezetváltozás Másfelől, a többletjuttatásban részesülő vállalatok köre és a többletjuttatás összege kicsi, a jobb hatékonyságú vállalatoknak juttatott szerény többletforrás nem elegendő a gyors fejlődéshez. A vállalatok közti differenciálódás, exportstruktúránk átalakulása tehát viszonylag lassú marad. Ezen változtatni, még ha akarnánk se tudnánk egyhamar. Hiába adnánk ugyanis több pénzt a jó vállalatoknak fejlesztésre, ha azt nem tudják realizálni. A vállalati források jelentősebb bővítésének határt szab a beruházási piac feszült helyzete. Exportstruktúránk javulását tehát fékezi, hogy a jó hatékonyságú vállalatoknak nem jut elegendő eszköz a kiemelkedően gyors fejlődéséhez, ezért aztán általában a kedvezőtlen hatékonyságú vállalatok fejlesztését se foghatjuk vissza (hiszen exportjukra a továbbiakban is szükség lesz). Az exporttámogatás fokozatos csökkentésének célja tehát elsősorban nem a restrikció, hanem 1. a hatékonyság javítására való ösztönzés, 2. a vállalati szorzók fokozatos közelítése a szakágazatra kialakított mércéhez, illetve egyes esetekben a szakágazati szorzók közelítése az egységes népgazdasági szorzóhoz; 3. az állami költségvetés terheinek mérséklése. A szubvenciós kulcsok megállapítása úgy történt, hogy az exporttámogatás öszszege 1975-ben a forgalom növekedése ellenére alig haladja meg az 1970. évit. A fajlagos támogatás csökkenése ugyanis nagyrészt ellensúlyozza a támogatási igénynek a forgalom felfutása miatti növekedését. Azt, hogy az export ezek után a várakozások szerint alakul-e, most még nem tudhatjuk. Ez elsősorban attól függ, mennyire reálisak az odaítélt visszatérítések, megvannak-e a feltételek az elvárások teljesítéséhez. Az előrelátható változásokat — lehetőség szerint — figyelembe vették ugyan, de számos tényező bizonytalan: az előre becsülttől eltérően változhatnak az exportárak, az exporthoz felhasznált importanyagok költségei, a belföldi árak stb. Mérey Ildikó Az exporttámogatási rendszer továbbfejlesztése 3 Vt.Vimla együttműködés bizonyos fajtái, elsősorban a hazai és a külföldi vállalatok közötti kooperációk, az utóbbi években az érdeklődés középpontjába kerültek. Mind gyakrabban értesülünk arról, hogy termelő vállalataink újabb külföldi partnerekkel kötöttek kooperációs megállapodásokat valamilyen termék közös előállítására. A nemzetközi termelési együttműködés előnyei kétségkívül jelentősek és rendszerint mind a termelésre, mind a külkereskedelmi forgalomra pozitívan hatnak. A nemzetközi termelési kooperációk egyik előnyös hatása abban nyilvánul meg, hogy specializálja az adott termék vagy részegység gyártását, ami egyidejűleg javítja a termelés gazdaságosságát és műszaki kultúráját. A kooperációkról általános érvénnyel elmondható, hogy e kapcsolatok révén szélesedik a nemzetközi munkamegosztásban való részvételünk. Ez viszont azért örvendetes, mert a gazdasági-műszaki fejlődés ösztönző hatása ebben a gazdasági folyamatban, a nemzetközi munkamegosztásban való részvételben, a legintenzívebb. A nemzetközi kooperációs kapcsolatok építése és bővítése minden relációban előnyös és időszerű. Szembetűnő módon érzékelhető ez abban az iparágban — a gépiparban —, amelynek fejlettségét, exportképességét igen nagy mértékben a munkamegosztás határozza meg. A gépipar viszonylag szerény volumenű tőkés exportja az utóbbi években egyebek között azért emelkedett jelentősen — 1968 óta több mint kétszeresére mert az iparág vállalatai exportképességüket termelési kooperációkkal is javították. Számítások szerint 10—15 millió dollárra tehető a gépiparban a már működő termelési együttműködési kapcsolatokból adódó új export volumene. Ugyanez az összefüggés érvényesül a gépipar szocialista országokba irányuló kivitelében is. Ennek bizonyítékai olvashatók ki az 1971—1975-ös tervidőszakra érvényes hosszú lejáratú árucsereforgalmi megállapodásokból, amelyek a kooperációs szállításokat is tartalmazzák. A termelési együttműködés azonban nemcsak akkor hasznos — növeli a gyártás gazdaságosságát, specializáltságát és műszaki színvonalát —, ha a munkamegosztási kapcsolat hazai és külföldi vállalatot kapcsol össze. A hazai vállalatok egymás közötti termelési együttműködése, kooperációja, amelyről manapság kevesebb szó esik, épp oly fontos tényezője az ipar gazdasági-műszaki haladásának, exportképességének, mint a kooperáció előbbi, különféle kedvezményekkel is preferált típusa. Aligha állítható, hogy az országhatáron belüli termelési kooperáció, az ipari termelés vállalatok közötti specializáltsága már olyan színvonalat ért el, amelyen nincs mit javítani, fejleszteni. Sőt, úgy tűnik, hogy ezek a kapcsolatok bizonyos szempontból lazultak. Korántsem arról van szó, hogy a kooperációs termékeket szállító vállalatok nem akarnak együttműködni, kooperálni. Csakhogy ezek a kapcsolatok többnyire a szerződéses ár szempontjából is szabadok, kötetlenek, s az együttműködési készségnek igen gyakran emelkedő ára van. A vállalatok közötti termelési kapcsolatok az elmúlt években elsősorban annak jegyében formálódtak át, hogy a gazdaságtalan és felesleges kooperációk megszűntek. Egyre inkább érezhető azonban az is — elsősorban a végterméket kibocsátó és exportáló vállalatoknál —, hogy a műszaki szempontból indokolt és elkerülhetetlen kooperációk sem zökkenőletesek, a monopolhelyzetben levő termelők versenytársak híján nem a ráfordítások csökkentésével, hanem árfeltételeikkel igyekeznek a kívánatos nyereséget biztosítani.