Figyelő, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-05 / 18. szám
terjedt ki, melyek étes tőkéje egymilnyugatnémet ára rúgott, bár a nemében ez is aladta az 1968. évi rt. legerősebb 115énytársaság alape 36,5 milliárd nyuimet márka, a nyu-met részvénytárak össztőkéjéből , 65 százalékkal ré- 1. Hat óriásban(melyek részvénye külön-külön aladja az egy kisnyugatnémet márellenőrzi az NSZK részvény tőkéjének ázalékát. A corde-program brit és a francia ány képviselői anban a Concorde am folytatása meghatároztak. Mindország újabb hitenyit 1971-re 25 mllió frank érték- így ebben az évi franciák összesen nllió frankot fordít a .Concorde-prága: londoni tárgyalásahatározat született is, hogy 4 újabbkészítésével tízre is a kísérleti példaszámát. Ezentsfelhatalmazzák a ással megbízottaé, hogy hat további gyártására tegyék az , előkészületeket egy újabb repülőgépzítésének és a hat gép megrendelésének költségeit 30 millió font sterlingre becsülik. A felek nem döntöttek a repülőgép végleges árának kérdésében, viszont elhatározták, hogy még az év vége előtt újabb megbeszélést tartanak a Concorde-eladások kilátásaival kapcsolatban. A pénztartalékok helyzete A tőkés világ pénztartalékai csupán 1970-ben 18 százalékos emelkedést mutattak. Abszolút számmal kifejezve a növekedés 14 milliárd dollár volt, s a múlt év végéig a tartalékok öszszege elérte a 91,7 milliárd dollárt. A tartalékok példa nélkül álló felduzzadása elsősorban a konvertibilis deviza-, tartalékok 12 milliárd dollárnyi növekedéséből adódik. A pénztartalékok növekedésével egyidőben mintegy 37 milliárd dollárral csökkentek az aranytartalékok. Ez a csökkenés mindenekelőtt a nemzetközi valutaalappal lebonyolított ügyletek következménye. 1969-ről 1970-re az aranytartalékoknak az össztartalékon belüli aránya 50 százalékról 40 százalékra csökkent. A konvertibilis devizatartalékok 48 százalékkal részesülnek az össztartalékból, míg a nemzetközi valutaalap tartalékainak aránya 8,5 százalék, s a különleges lehívási jogokra rendelkezésekre álló tartalékkvóta 3,5 százalék. Abszolút értékekkel kifejezve ez utóbbi három adat: 44 milliárd, 7,75 milliárd és 3 milliárd dollár. Jen felértékelés ? Japán arany- és devizatartalékainak erhelkedése következtében ismét hírek terjedtek el arról, hogy esetleg sor kerül a jen felértékelésére. Március végére az ország említett tartalékai értékben kifejezve elérték az 5458 millió dollárt, s ez az összeg április végére várhatóan hatmilliárdra emelkedik. Ez a növekedés elsősorban a japán kereskedelmi mérleg aktívuma következetes emelkedésének tudható be. Japán kereskedelmi mérlege 1970-ben 2453 millió dolláros aktívummal zárult, ami a világon egyedülálló volt. A Szato-kormány már több ízben cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint várható a jen felértékelése. Egy ilyen lépés mindenképpen beleütközne a japán pénzügyi körök ellenállásába is, hiszen a felértékelés hátrányos helyzetbe hozná a japán árukat a világpiacon. * MÁJUS 5. [Ml ^C^r) ■ VKÍTÁS SZÉLÉN büntették az algériai kőolaj átvétel Érdekes és jellegzetes, hogy ezt a vért az állami Elf-ERAP tröszt hatvégre, míg az olajkartellhez tartóhát az amerikai olajpolitika fő,a iránt érzékeny CFP bizonyos őrségi korlátozásokkal tovább folyaz olaj átvételét. Már enneken felvetődött egy olyan kombinátogy a szakítás hátterében egyebek az amerikai olajtőke kezét is kelt ki. Ezt bizonyos értelemben kiégeték azok az információk, amelyeket az algériai kormány az amerikai rás alatt álló Világbanktól nagyobbaú hiteleket vár az American El gáztársasággal közösen tervezett mlliárd dolláros nagyságrendű földemelési komplexum finanszírozására a francia-algériai különleges aatok felmondása kifejezetten az lentétekhez kapcsolódik, azok szép értelemben is érintik a két ország jagi kapcsolatait. Ezért szükségesebb vázlatos képet adni e kapcsolatslődési tendenciáiról. Lazuló kötelékek az árucserét illeti, tíz évvel eza teljes francia export 17 százaléknyult Algériába és Algéria teljesreskedelmi forgalmának 80 százabonyolította le Franciaországgal, francia exportban Algéria mind 3 százalékkal részesedik, Francia súlya az algériai külkereskedem, pedig nem több mint 50 száza Ezen belül az algériai export 54,5 .éka megy Franciaországba és az úz 44,2 százaléka érkezik onnan. (Akik legnagyobb partner az NSZK -kereskedelmi forgalom mintegy 13 fokával), a harmadik az Egyesült Árők és a Szovjetunió (4—4 száza 1). s a külkereskedelem szerkezetét is- A leglényegesebb változás az, hogy és 1968 között az olaj és olaj térk részesedése az algériai export ében 53 százalékról 70 százalékba a bor és az élelmiszeripari exportfedése viszont 36 százalékról 16 szára esett. (Különösen fontos, hogy az tíz esztendőben Franciaországában eszközölt borvásárlásai több 50 százalékkal csökkentek.)z az árucsere alakulása is jelzi, az úgynevezett „különleges ■ kapok rendszere” ellenére lazuló tendenciát mutattak Franciaország és Algéria gazdasági együttműködése. Ezt a tendenciát csak aláhúzta és megerősítette, hogy 1965 óta az Algériának nyújtott francia pénzügyi segély és hitelek öszszege állandóan csökkent. Az 1965-ös esztendőben még 667 millió frankot tett ki. 1966-ban már 480 millió frankra csökkent, majd 1970-ig körülbelül ezen a szinten ingadozott. Az 1970-es hivatalos adatok még nem ismeretesek, megbízható becslések szerint azonban — nyilván az olajvita kísérő jelenségeként — újabb csökkenés következett be, s a teljes összeg nem haladja meg a 400 millió frankot. Érdekes, hogy e segélyek, illetve hitelek pontos felosztását csak egyetlen esztendőben, 1968-ban tették közzé. Az akkori felosztás azt mutatta, hogy körülbelül 23 százalékot tett ki a technikai felszerelési segély, 40 százalékot a kooperációs és kulturális, 37 százalékot pedig a „gazdasági és pénzügyi” támogatás. A kapcsolatoknak ez az ága is bizonyos lazulást mutat, különösen, ha figyelembe vesszük hogy 1970-ben az Algériába irányuló francia export értéke a csökkenés ellenére több mint hárommilliárd francia frank volt, tehát ötszöröse a segélyek és hitelek becsült öszszegének. Mindez arra utal, hogy a „privilegizált kapcsolatok rendszerének” felmondása e kapcsolatok egyébként is lazuló általános tendenciájának háttere előtt következett be, így is tényként kell előszögezni azonban, hogy a döntés fordulatot jelent, amelynek rendkívül komoly kihatásai lehetnek nemcsak Algéria, hanem — természetesen kisebb mértékben — Franciaország gazdasági helyzetére és kapcsolataira is! A legközelebbi jövőben valószínűleg közvetlen tárgyalásokra kerül sor az Algériában működő és — mint említettük — 51 százalékban államosított francia olajvállalatok, valamint a SONATRACH algériai állami olajvállalat között. Az új helyzetben ezek a tárgyalások már a „privilegizált kapcsolatok rendszerének” keretein kívül folynak majd le. Nem kétséges azonban, hogy sorsdöntő „próbamenetnek” tekinthetők. Az olajár, de főleg a kártalanítás és a francia adóhátralék ügyében folytatott megbeszélések eredményei mutatják majd meg, hogy szélesebb gazdasági értelemben mit lehet „átmenteni” a Franciaország és Algéria közötti kapcsolatok új szakaszára. — ie — 9 Kamatháború :1 V&pc/ 1• 3 3 0,4 V A tőkés világgazdaságot két ellentmondás rendkívül válságérzékennyé teszi. Az egyik a konjunktúra alakulása és a pénzérték közötti ellentmondás. Ez abban jut kifejezésre, hogy a tőkés államok a gazdasági növekedés oltárán gyakran feláldozzák a pénz stabilitását és olyan méretű inflációs folyamat, bontakozik ki, amely megfékezhetetlenné válik és dezorganizálja a gazdaság fejlődését. Így az infláció a gazdasági növekedést stimuláló elemből — fékező tényezővé válik. A másik ellentmondás — a nemzetközi monetáris rendszer bizonytalansága, amely elsősorban az USA dollár kulcsvaluta-szerepéből fakad. A dollár specifikus világpénz szerepe lényegében az USA belső pénzpiacát szorosan összeköti a nemzetközi pénzkapcsolatokkal. A középpontban az Egyesült Államok mindenkori pénzügyi helyzete áll. Az USA-ban az infláció egyre intenzívebbé válik és ennek hatása a nemzetközi pénzkapcsolatokban olyan láncreakciót vált ki, amely a nemzetközi szakirodalomban „inflációimport” elnevezéssel vált ismertté. A dollár nemzetközi pozíciójából fakadóan az USA-ban jelentkező inflációs folyamat A maximális kamatszínvonal — amelyet 1969-ben értek el — tőkés gazdasági szakértők szerint annak eredménye volt, hogy a kormányok a felfokozott inflációs nyomást és a túlfűtött konjunktúrát a kamatszínvonal emelésével kísérelték megfékezni. Úgy vélték, hogy a magas kamatszint — amely megdrágítja a pénzt — nem teszi rentábilissá a beruházásokat és megtakarításokra ösztönöz. Mindezek eredményeként csökken az áru- és pénzalap közötti feszültség, a túlkereslet, így normalizálódik a gazdaság. A hivatalos kamatláb emelkedésében közrejátszott az a tény is, hogy a valutaválság miatt a piaci kamatok gyorsan nőttek és ezt követnie kellett a központi leszámítolási kamatlábnak is. . A feltevés helyességét a gazdasági fejlődés nem igazolta. A nemzetközi pénzügyek alakulása szempontjából központi helyet betöltőUSA-ban a nixoni adminisztráció minden ígérete és erőfeszítése ellenére sem sikerült megfékezni az inflációs folyamatot, miközben a gazdasági konjunktúra jelentős mértékben visszaesett. 1970 az amerikai, gazdaság egyik leggyászosabb éve volt a II. világháborút követő időszakban. Az ipari termelés 3 százalékkal, a rendelésállomány 7 százalékkal alacsonyabb volt, mint 1969-ben. A munkanélküliség 6 százalékos rekordmagasságot ért el, nőtt a nemzetközi fizetési mérleg deficitje, növekedtek a költségvetési kiadások, csökkentek a beruházások és a kormányzati vásárlások. Ugyanakkor 1970-ben 6 százalékkal nőttek a fogyasztói árak. A legfrissebb jelentések szerint 1971 első negyedévében az USA-ban további 5,2 százalékkal nőttek a fogyasztói árak. Az ellentétes elemekből összetevődő folyamatot a nyugati közgazdasági sajtóban „stagflációnak” nevezték el. Az Egyesült Államok már elnökválasztásra készül. Az 1970-es gazdasági év nem volt jó ajánlólevél Nixon számára. Ezért az Egyesült Államokban jelentős gazdaságpolitikai változás figyelhető meg, elsősorban a pénzügyi restrikciók feloldásában. Ennek eredményeként 1970-ben a hitelkínálat az USA-ban négyszázalékkal nőtt, de, mint a tények mutatják, ez sem volt elegendő a gazdasági konjunktúra fellendítéséhez, napjainkban már átterjedt a nemzetközi árakra is, s így az egész világgazdaságot befolyásolja. A két válsággóc összefüggéseiből a jelenlegi „kamatháború” legfontosabb elemeit tekintjük át. A tőkés világgazdaságban a kamatfeszültségek, a kamatok hatalmas mérvű ingadozásai fontos bizonyítékai annak, hogy az államok és nemzetközi pénzügyi szervezetek minden kooperációs és koordináló törekvései ellenére az anarchia a nemzetközi pénzpiacon egyre jobban kibontakozik és a valutáris válság permanenssé válik. A tőkés államok gazdaságpolitikai eszköztárában igen fontos fegyver a hivatalos leszámítolási kamatláb. Ennek segítségével kívánják befolyásolni a gazdasági konjunktúrát, a pénzértéket, a tőkemozgások irányát, a külkereskedelmet. 1967—1970 között a hivatalos kamatláb állandó és meredek ívű emelkedésének voltunk tanúi. A legfontosabb tőkésországok közül az USA-ban hat, Kanadában nyolc, Franciaországban, Angliában és Japánban négy alkalommal emelték a hivatalos kamatlábakat. A pénzpiaci effektusok szempontjából két tényező emelkedik ki: — az amerikai hivatalos kamatlábat radikálisan leszállították; — eltörölték az úgynevezett ,,Q ’ szabályozást. A „Q” szabályozás szerint az amerikai bankok csak a magas belföldi kamatszint mellett köthettek pénzügyi tranzakciót. E két intézkedés jelentős változásokat hozott a nemzetközi rövidlejáratú hitelek mozgásában, elsősorban az eurodollárpiacon. Míg a magas amerikai kamatláb és a „Q” szabályozás érvényesült, az USA vállalatai hatalmas volumenben vettek fel hiteleket az euró dollárpiacon, aminek fonák jellege abban volt, hogy az amerikai vállalkozók lényegében az USA fizetési mérleg passzívuma alapján keletkezett speciális eszközzel finanszírozták üzletmenetük jelentős részét. Ez a pénzforgalmi törvények egyértelmű megsértését jelentette és joggal váltotta ki elsősorban a francia közgazdászok erőteljes kritikáját. A pénz „olcsóbbá” válása, az USA-ban, valamint a hiteleszközök iránti relatív alacsony kereslet az amerikai gazdaságban oda vezetett, hogy megindult az amerikai rövid lejáratú dolláreszközök tömeges áramlása a még magasabb kamatrátával rendelkező európai országokba, azokba az országokba, ahol még a gazdasági fellendülés tart. Ez a radikális amerikai fordulat sokkszerű hatást váltott ki a vezető nyugat-európai országokban. 1971 első negyedében Franciaország és Anglia kivételével rohamosan csökkentették a hivatalos kamatlábat. Becslések szerint a beáramló amerikai dollár 1971 első negyedévében elérheti a 10 millió dollárt. Ez azt jelenti, hogy most kb. 45—50 milliárd dollár értékű euro-dollár van forgalomban, elsősorban Nyugat-Európában. A vezető tőkésországokban, különösen a Közös Piac országaiban felvetődött az a javaslat, hogy egységesítsék a hivatalos kamatlábakat. Ez a törekvés a francia ellenállás miatt valószínűleg nem realizálódik majd. Wiesel Iván (Folytatjuk) A legfontosabb tőkésországok hivatalos kamatszínvonala (százalék) 0 ,96, Maximum Jelenlegi helyzet Országok7 Maximum (1971. április 15.) USA 4,5« «,0 (1969) 4,75 Anglia 6,16 *,« (1989) «,« Franciaország 3,50 8,0 (1969) 6,5 NSZK 3,0 6,0 (1970) 5,0 Svájc 3,0 3,75 (1969) 3,75 Kanada 6,0 8,0 (1969) 5,5 Japán 5,75 6,35 (1969) 5,5 17