Figyelő, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-27 / 39. szám
A fészket rakó emberhez. Rakjuk-e saját magunk fészkünket? Érdemes? Kifizetődő? Kényelmesebb? Tény, hogy Magyarországon a lakások, családi házak tekintélyes százalékát maguk a leendő lakók építik. Vidéken a kaláka-módszer dívik; a fővárosban, a nagyobb vidéki városokban vasárnap ezrek cserélik fel a hét közben megszokott munkaeszközeiket a csákánnyal, a lapáttal, a fandlival, a kőműveskalapáccsal. Építkeznek. Nem hobbyból, nem azért, mert különleges otthont akarnak felhúzni, hanem egyszerűen saját tetőt szeretnének látni a fejük felett. ■ Amatőrök? Inkább félprofik; az építőipar a technika fejlődésével a mai napig sem tudta kiszorítani a hagyományos technológiát, amit majd minden épkézláb ember pillanatok alatt elsajátít, és nem is rossz minőségben képes alkalmazni. A társadalmi, technikai munkamegosztás mai fokán semmiképpen sem fogadható el ez a „csináld magad” mozgalom. Csak éppen kényszer. Csodabogár az, aki saját maga bütyköli össze tv-készülékét vagy maga csiszolgatja, reszelgeti össze autójának minden alkatrészét. A végeredmény alacsony színvonalú, drága termék lenne. Sajnos, az építőipar mindezt megengedi magának, mit sem zavarja a „konkurrencia”, amelyik többnyire jó minőségben, az építőiparnál olcsóbban dolgozik. A házilagosok azonban nem konkurrensek, éppen azért, mert hiánycikk-termelésnél versenyről szólni, azt követelni botor dolog lenne. Ha már versenyt említünk, érdemes összehasonlítani a hivatásos (állami, szövetkezeti) építőipar által és a házilagosan készülő lakások építésében rejlő különbségeket. A jóformán csak téglát téglára rakó építési móddal készülő lakások olcsóbbak, a saját igényt jobban követik. De vajon megéri-e a népgazdaságnak? Korunk szakosodott dolgozója nem tenné-e jobban, ha energiáját saját szakmájában hasznosítaná vagy kipihenné a heti munka fáradalmait? Könnyű belátni, hogy az így elkészülő, viszonylag olcsó lakások a népgazdaságnak nagyon is drágák. Kapacitáshiány és áremelkedés A lakásépítkezések kivitelezői sorában az állami építőipari vállalatok, az alkalmazott technológiában pedig a házgyári lakások a legjelentősebb tényezők. Többnyire állami és tanácsi értékesítésű szövetkezeti lakásokat építenek. Ezeknek kellene elvileg a legolcsóbbaknak lenniük, a tömeggyártással, a kézenfekvő korszerű üzem- és munkaszervezéssel. Ezzel szemben a házgyári lakások — bevezetésük időpontjában — lényegesen drágábbak voltak, mint a korszerűtlenebb technológiával épített lakások. Előállítási költségük ma azért simul a többiekéhez, mert a bekövetkezett árváltozások a „versenytársakat” áremelésre késztették. A IV. ötéves terv átlagosan 345 ezer forintos bruttó és 248 ezer forintos nettó átlagos lakáselőállítási költséggel számolt a fővárosban a tervidőszakra. Az átlagot már sikerült „túlszárnyalni”. Bár a nettó építési költség csak az idén szaladt túl az átlagon, a bruttó már tavaly is 35—40 ezer forinttal túllépte a előirányzatot. A nettó ár magára a ház felépítésére vonatkozik, míg ha bruttó adat tartalmazza a telket, a közművesítést, az esetleges szanálási költséget, a kommunális beruházások lakásokra vetített összegeit. Hangsúlyozni kell: fővárosi lakótelepekről, házgyári lakásokról van szó. Ha az áremelkedések mögé pillantunk, igen vegyes képet kapunk. Magának a lakásnak az építési költsége — a házgyári lakásoknál *— nem a tégla, a cserép vagy a betonelemek áremelkedéséből származik, hanem olyan, mondhatni: ,,suba alatti” árnövekedésből, amelyről a leendő lakók keveset tudnak. Így a kavics köbméterének ára 37 forintról 62—66 forintra ugrott, a vízdíj négyszeresére nőtt köbméterenként, a beépítendő liftek áremelkedése 4000 forinttal drágított meg minden egyes lakást. A kivite(Folytatás a 2. oldalon) / A népgazdasági tervezés Az Országos Tervhivatal, a Magyar Közgazdasági Társaság és a MTESZ Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság a népgazdasági tervezésünk 25. évfordulója alkalmából „A tervezés hatékonyságának kérdései” témakörben 1972. szeptember 26—28. között, a Magyar Tudományos Akadémián ünnepi tudományos ülésszakot rendezett. Friss István akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója elnöki megnyitójában a többi között a következőket mondta: Majdnem pontosan 26 éve, 1946. szeptember 28-án nyílt meg a Magyar Kommunista Párt III. kongresszusa, amelynek határozataiban a következők is szerepeltek: „Iparunk, közlekedésünk és mezőgazdaságunk újjáépítésére és fejlesztésére 3 éves állami gazdasági terv kidolgozása, saját pénzügyi lehetőségeink figyelembevételével, törekedve külföldi beruházási és áruhitelekre, tőkebehozatalra.” Ez a határozat 1946. október 1-én született és — hihetetlen, de így volt — nem egészen három hónappal később, karácsony előtt a MKP már nyilvánosságra hozta 3 éves tervjavaslatát. A hároméves tervet Magyarország dolgozói 2 év és 5 hónap alatt, 1949. végéig megvalósították. A hároméves terv készítésének időszakában — mondta Friss István — még nem ismertük a helyreállítási periódusnak azt a sajátosságát, hogy a fejlődési ütem gyorsabb lehet, mint normális körülmények között. Így hatalmas sikerünket kizárólag annak tulajdonítottuk, hogy a termelőeszközök döntő részét társadalmasítottuk és a szocialista gazdaság útjára léptünk. Semmi akadálya annak, gondoltuk, hogy az egész gazdaságot a dolgozók, vagy legalábbis a dolgozók nagy többsége érdekeinek megfelelően kormányozzuk és a leggyorsabb ütemben fejlesszük. Ezeknek a gondolatoknak jegyében készült el I. ötéves tervünk. Mai szemmel nézve, e terv elég merész és részben feltehetően túl merész célokat tartalmazott. A terv realitását nem lehetett ellenőrizni, mert azt az első év tapasztalatai alapján, 1951 közepén módosítottuk, előirányzatait jelentősen felemeltük. Friss István ezután arról beszélt, hogy az első hároméves tervet nem bontottuk le vállalatokra, általában nem tartalmazott részletekbe menő előírásokat, csak lényeges termelési és beruházási döntéseket. Végrehajtása során ezeket a fő elképzeléseinket tartottuk szem előtt. Nem szükséges bővebben bizonyítanom — mondotta —, hogy mai gazdaságirányítási módszereink, társadalmi és gazdasági-műszaki fedettségünk sokkal magasabb fokán, néhány lényeges vonásban mégis visszatérést vagy közeledést jelentenek ahhoz, amit 25 évvel ezelőtt kezdtünk csinálni. Tanultunk a hibákból Az első ötéves terv hibáit elemezve hangsúlyozta, hogy azok fő forrása a hibás politika és gazdaságpolitika volt. A terv kivihetetlenségét 1953-ban felismertük, de a pártban széthúzás volt, tehát nem is érvényesülhetett helyes, a hibákat kijavító, a kárt felszámláló politika és gazdaságpolitika. Amikor pedig már körülbelül felismertük, mit kellene tennünk, túl késő volt: az ellenforradalmárok is felismerték, hogy cselekedniük kell, ha nem akarnak elkésni, így a szükséges következtetések levonása csak 1956 után történt meg. Egy dolgot alaposan megtanultunk: a gazdaság kulcsállásainak birtokba vétele valóban lehetőséget ad a társadalomnak arra, hogy tervszerűen irányítsa a fejlődést, de semmiképpen sem arra, hogy egyes vezetők önkényes, a társadalmi-gazdasági adottságokat és lehetőségeket figyelmen kívül hagyó elképzeléseit, vágyálmát valóra váltsa. Azt a magától értetődőnek tűnő, de talán éppen ezért néha elhanyagolt igazságot is megtanultuk, hogy helyes terv csak az olyan terv lehet, mely helyes gazdaságpolitikai elképzeléseket, szándékokat, elhatározásokat tükröz, ezeknek megvalósítását irányozza elő. Friss István a terv és a gazdasági irányítás kapcsolatára vonatkozóan a következőket hangsúlyozta: A gazdaságpolitikai döntést nem elég a tervbe beírni, illetve a terv nyelvére lefordítani. Van a terv és megvalósulása között egy közvetítő mechanizmus is, amelyet nevezhetünk gazdaságirányítási rendszernek, mechanizmusnak vagy egyszerűen adott termelési viszonyainknak, esetleg másnak is, s amely szükséges ahhoz, hogy az emberek, akik együtt és együttműködésben a tervet végül is megvalósítják, a gazdaságpolitikai döntés és a terv (Folytatás a 3. oldalon) UMó XVI. ÉVFOLYAM 39. SZÁM 1972. SZEPTEMBER 27. ÁRA: 2 FORINT A Békekölcsön-sorsolás teljes listája (14—15. oldal) A gyógyszeripar bővülő gyártmányszerkezete (4. oldal) Kereskedelmi helyzetkép (6. oldal) Kedvező tendenciák a tőkés gépexportban (7. oldal) A tehéntartás új feltételei (11. oldal)