Figyelő, 1982. január-június (26. évfolyam, 2-25. szám)

1982-03-10 / 10. szám

1982. MÁRCIUS 10 (figm­o) ­ Az eddigi kisvállalkozások, többsége a szellemi szol­gáltatások területén jött létre, a termelő szférában — érthető okokból — nehezebb, bonyolultabb új vállalkozások alapítása. Az egyik lehetőség az állami ipar vállalatainál gazda­sági munkaközösségek (GMK) létesítése. Számos vállalatnál napirenden van ilyen munkakö­zösségek szervezése. A Dunai Vasműben pedig már meg is kezdte munkáját több GMK. A kezdeményező­k a vállalat Egyes gyártmányok kínálatá­nak növelése és a beruházások tervezett ütemének tartása már korábban is arra kényszerítet­te a Dunai Vasművet, hogy mellékfoglalkozású és külföldi dolgozókat alkalmazzon. Ezzel együtt­­sem képes kielégíteni a könnyű acélszerkezet és a hi­degen hajlított profilok iránti keresletet. Az előbbiből 10, az utóbbiból 15 ezer tonnával több a kereslet, mint a kíná­lat.További feladat csarnoki moz­gó daruk felszerelése­­ és kar­bantartása. Nagy lehetőségeket rejt magában a salakhányó ha­szonanyagainak a kitermelése. A vállalat tehát maga kezde­ményezte kisvállalkozások élet­re hívását, megkeresve azokat a szűk keresztmetszeteket, ame­lyek feloldása a vállalat érde­kében áll és persze technológia­ilag többé-kevésbé elválasztha­tó, „kiemelhető” a vertikális termelési láncból­ A munkaerő elvándorlás megelőzése és a saját rezsiben végzett munka kedvezőbb költségszínvonala is arra indította a vállalatot, hogy éljen az új vállalkozási formák lehetőségével. A Dunai Vasmű­ben gazdaságossági számításo­kat végeztek, hogy a kiválasz­tott területeken milyen ráfordí­tási tartományban éri meg a vállalatnak munkaközösségek alapítása. A vállalat dolgozói is kezde- ■ ményezhetik és kezdeményezik is kisvállalkozások alapítását. Ezek is összhangban vannak a vállalati célokkal és érdekek­kel. Például — egyebek között — egyesek a vasmű hulladék­hőjének hasznosítására (meleg­házak létesítésével),­­ mások szakfordítások végzésére (a laikus és költséges külső for­dítások helyettesítésére­, vagy újítások bevezetéséhez szüksé­ges berendezések gyártására, kohászati anyagvizsgálatok vég­zésére vállalkoznának. Mindent összevetve, részben a vállalati pályázatok hatására, eddig 11 társasági szerződési be­jelentés történt, és ezek közül öt szerződést már megkötöttek az acélszerkezet-gyártásra és horganyzásra. Kockázat, tartalék A szerződés szerint a három acélszerkezet-gyártó­­ GMK ösz­­szesen 1500 tonna szerkezet gyártását vállalja 3 hónap alatt, munkaidőn kívül. A szerződés a Dunai Vasmű és a GMK kép­viseletében a vállalkozó (a kö­zös képviselő) között létesül. Eszerint például a III. GMK vál­lalkozik arra, hogy 1982. már­cius 31-ig 275 tonna, április 30-ig pedig 13,7 tonna M 12-es szerkezetet gyárt le a vasmű Acélszerkezeti üzemében, mun­kaidőn kívül, a lemezfeldolgozó gyáregység diszpozíciója szerint. A már működő GMK-ek lét­száma egyenként 30 fő, tehát kimerítik a jogszabályban meg­határozott maximális létszámle­hetőséget. Ez azt jelenti, hogy ez ideig egy ezer főt foglalkoz­tató gyáregységből kilencvenen vesznek részt a kisvállalkozás­ban. A szerződés szerint a vállalat a GMK-ek rendelkezésére bocsát­ja a szükséges gépeket és be­rendezéseket, mégpedig díjmen­tesen. Az igen nagy értékű gé­p­ek reális bérleti díja aligha­nem meghaladná a GMK-ek anyagi erejét. Egyébként a vál­lalás teljesítésének ellenértékét részben az eszközök díjmentes használatának figyelembevéte­lével állapítják meg. Megjegy­zem, hogy más területeken — például a szerelőtevékenység­ben, vagy a salakhányó kiter­melésben — a vállalati eszkö­zök használatáért bérleti díjat kell majd fizetni. A szerződés azt is­ kimondja, hogy a GMK közös képviselő­je felelős a társadalmi tulaj­don megőrzéséért, az általa használt gépekért, berendezé­sekért, az épületek, energia­­hálózatok megóvásáért, szaksze­rű üzemeltetéséért, s egyben szavatosságot vállal a gyárt­ ,­mány kiváló minőségben való elkészítéséért. Az acélszerkezet-gyártó GMK- ek lényegében bérmunka meg­állapodások alapján működnek, tehát a vállalkozás legegysze­rűbb formájáról van szó. A társasági szerződést aláíró ta­gok vagyoni hozzájárulásként közös rendelkezésre bocsátanak 100-100 forintot. Így a GMK vagyona 3000 forint­ A szerző­dés arra is kitér, hogy a GMK tagjai megállapodnak abban, hogy a munkaközösség tarta­lékalapot képez, maximálisan 50 ezer forint értékhatárig, ezért — az adózási szabályokat be­tartva — a GMK jövedelmé­ből 10 százalékot külön kezel­nek és csak az adózás utáni teljes jövedelem 90 százaléka kérik felosztásra, amíg a tarta­lékalap az 50 ezer forintot el nem éri. A tartalékalap az eset­leges veszteségek fedezésére szolgál. Nem „könnyű*’ pénz A jövedelem elszámolása és végleges felosztása a munka el­végzése után történik, azonban a GMK a tagok részére a vég­zett munkáért havonta előleget folyósíthat. Az adózott megma­radt nyereséget a tagok, közre­működésük arányában osztják fel. Az acélszerkezet-gyártó mun­kaközösségek részben a napi műszak után, részben a hét vé­gén dolgoznak. A három cso­port jól összeszokott együtte­sekből áll, vezetőik a vállalati munkaszervezetek vezetőivel azonosak. Az üzemvezetés is ezt támogatta, mert olyan ki­próbált szakemberekről, jó szervezőkről van szó, akik a munkaközösségi tagok és az üzemvezetők bizalmát egyaránt élvezik. A GMK által vállalt felada­tot, illetve a teljesítés időtarta­mát a főállásban végzett azo­nos tevékenység normaóraszük­séglete alapján határozzák meg. Ezért a munkaközösségek tag­jai valamennyien termelők , a vezetők is. Tekintettel a köl­csönös egymásrautaltságra, a munkaközösségek nem tűrik a munkafegyelmi „lazaságot”. Aki a „könnyű pénz” reményében csatlakozott a munkaközösség­hez, és nem teljesít arányosan, azt nem tűrik meg a közösség­ben.Az acélgyártók, jövedelmüket egyenlő részekre osztják, tehát a csoporton belül nem differen­ciálnak. Ez a vezetőre is vo­natkozik. Ez idő szerint a veze­tői, szervezői munkát a munka­­közösség külön nem­ honorálja, jóllehet ilyen tevékenységre még ebben a viszonylag kevés­sé szervezésigényes területen is szükség van. Bizonyosra vehető, hogy a bonyolultabb és kocká­zatosabb tevékenységekre szer­veződő munkaközösségekben a vezetői tevékenységet külön is el kell ismerni, mert ellenkező esetben aligha lehet arra szá­mítani, hogy a vezetői funkciót és a kezdeményezést bárki is vállalja. Ennek a véleményük­nek egyébként a jelenlegi mun­kaközösségi vezetők is hangot adtak.­­A salakhányó kitermelé­sét eddig senki sem vállalta. Itt ugyanis a kitermeléshez szükséges eszközöket bérelni kell és a vállalat 200 ezer fo­rint biztosíték letétbe helyezé­sét kéri. Nem lehet pontosan tudni, hogy a letét nagysága, vagy a bonyolultabb szervező munkát követelő vezetői tevé­kenység, a nagyobb kockázat vállalása riasztja-e vissza az embereket az egyébként „arany­bányának” tartott salakhánya­kitermelés vállalásától.) Egyébként az érdekelt üzem és gyárvezetőkben is felmerül a kérdés: vajon ők csak a mun­kaközösségek megalakulásával járó többletmunkát és többlet­­kockázatot vállalják (például, ha a munkaközösség megbukik, ha valamelyik tagja balesetet szenved stb.) anélkül, hogy ezt valamilyen pótlólagos jövede­lemmel elismernék számukra? Tény az is, hogy a munkakö­zösségek megalakulása kezdet­ben feszültséget okozott az üzemben dolgozók között, hi­szen egyesek csak a munkakö­zösségi tagok nagyobb jövede­lemszerzési lehetőségét látták. Azok a részlegek, amelyeknek egy-egy dolgozója belépett a­­munkaközösségbe, követelték a „jussukat”, mondván, hogy a munkaközösségi tag teljesítmé­nye bizonyára csökken és így a csoport többi tagjának kell majd pótolnia az ő teljesít­ménykiesését is. Eddig azonban teljesítménycsökkenést nem ta­pasztaltak, sőt a munkaközös­ségek tagjai a főműszakok „hú­zó” embereivé váltak. Persze kérdéses, hogy tartós fizikai igénybevétel mellett hogyan ala­kulnak majd GMK-s tagok tel­jesítményei. Tény azonban, hogy a GMK-ekben végzett munka az egész vállalatot pótlólagos nyereséghez juttatja és ebből az egész kollektíva részesedik. Ez az egyébként könnyen be­látható tény sem győzte meg azokat, akik a munkaközössé­gek működési feltételeit megte­remtik: a műszaki előkészítő­ket, a programozókat, a raktá­rosokat, a minőségellenőröket, a karbantartókat, a darukezelő­ket, a targoncásokat, az elekt­romos áramot szolgáltatókat stb. Vitás kérdés, hogy a „hát­téripari” és szolgáltató tevé­kenységekben hol végződik a fő tevékenység és hol kezdődik (vagy kezdődne) a munkaközös­ségek kiszolgálása. Elvileg lehe­tőség van arra, hogy a kiszol­gáló személyzet túlórában dol­gozzék,­ de a túlórapótlékkal növelt bér meg sem közelíti a munkaközösségi tagok kalkulált órabérét. Például a vállalkozók szerint­­elképzelhető, hogy a munkaközösség az egyik targon­cással szerződést kössön, de ak­kor könnyen előfordulhat, hogy a főállású munkaidőben a töb­bi targoncás nem szolgálja ki a közösségbe tartozó tagokat. Ezt a konfliktust elkerülendő, a GMK-ek „zsebből” fizetnek egy-egy targoncást. Ha a GMK- ek életképeseknek bizonyulnak, aligha kerülhető meg a kiszol­­gáló személyzet részvétele ezek­ben a vállalkozásokban. A vállalat, az acélszerkezeti üzem és a GMK-ek vezetőivel folytatott beszélgetés során fel­merült a kérdés: milyen bizto­sítékaik vannak­ arra, hogy a munkaközösségben végzett mun­ka ne járjon a főmunkaidejű teljesítmények fellazításával. Nos, a szerződő felek megálla­podtak abban, hogy a vállalat a szerződésben rögzített díjat csak akkor fizeti ki a GMK-nek, ha az acélszerkezeti műhely havi termelési programját maradék­talanul teljesítik. Ahány tonná­val elmaradnak a műhely prog­ram szerinti termelési felada­tától, annyi tonnával csökken­tik a munkaközösségben előállí­tott mennyiséget. A főmunka­idejű lemaradást tehát a mun­kaközösségben végzett munká­val pótolni kell. A szerződés azt is kimondja, hogy ha a műhely, vagy a munkaközösség a prog­ram szerinti mennyiségnél töb­bet termel, a többletet a bér­­szabályozás­­előírásainak meg­felelően elszámolják. Az acélszerkezet-gyártó üzem­ben a többletteljesítményért maximálisan kifizethető 30 szá­zalékos bértöbblet-plafont a GMK-ek teljesítményei miatt nem lehetett fenntartani, ugyanis indokolatlanul diszkri­minálták volna azokat a dolgo­zókat, akik ugyan nem vesznek részt munkaközösségekben, de teljesítményeik alapján a kifi­zetésre kerülő alapbér 30 szá­zalékánál több bér illetné meg őket. Tény, hogy a munkaközös­ségekben nagyobb a munka in­tenzitása és a termelékenység is, hiszen saját szabadidejüket áldozzák fel, ezért a GMK-ek fokozott követelményeket tá­masztanak a munka jó előké­szítésével és megszervezésével szemben. A GMK-ek munkadíját az önelszámoló gyáregység költsé­ge terhére folyósítják. A díjté­tel kalkulációjánál abból indul­tak ki, hogy a munkaközösség tagjainak legalább annyi jöve­delemre kell szert tenniük, amennyire a második gazdaság­ban (építkezésen, szerelési mun­kákon stb.) szert tehetnének ugyanannyi idő alatt. Ez a díj­tétel a vállalati átlagkereset (60 ezer Ft/év) mintegy két-, két és félszerese. (így is kér­déses, hogy a tavaszi és a nyá­ri időszakban vállalják-e a munkaközösségi munkát­) * Új mikroökonómiai folyamatok A GMK-ek működéséről és ennek hatásáról korai lenne ítéletet mondani. Ma még a ta­nulás és a tapasztalatszerzés szakaszában vagyunk. S ha en­nek ellenére veszem a bátor­ságot, hogy tapasztalataimat az általánosítás igényével is meg­fogalmazzam, ezt csak azért te­szem, mert már most látható, hogy az eddigiektől eltérő, új­szerű mikroökonómiai folyama­tok kibontakozása várható. Kedvezőnek tartom, hogy: — a vállalatok olyan pótlóla­gos teljesítményekhez juthat­nak, melyekkel reális piaci ke­resletet, vagy vállalati igényt elégíthetnek ki, s ezzel a növe­kedés új forrásait tárhatják fel; — a munkaközösségek a nagyvállalati szervezetnél ru­­galmasabban alkalmazkodhat­nak a piaci kereslet, vagy a vállalati igény változásaihoz, de éppen ezáltal a vállalat is al­kalmazkodóképesebbé válhat; — a GMK-ek hozzájárulnak a vállalati állóeszközök jobb kihasználásához, a befektetett tőke megtérülési idejének csök­kentéséhez; — a dolgozók általában ere­deti szakmájukban nyújtott pót­lólagos teljesítmény fejében jut­nak pótlólagos jövedelemhez, miközben a túlóráztatás merev, többnyire utasításon alapuló rendszerét felválthatja a dolgo­zók önkéntes vállalkozásszerű munkája; — a munkaközösségekben a munkaintenzitás és a munka­termelékenység színvonala sok esetben meghaladja a nagyüze­mi produktivitás színvonalát és ezzel a GMK mintegy kritikája is a vállalati munkaszervezés­nek. Ez' ösztönző hatás már'lehet az így feltárulkozó „tartalékok” hasznosítására; — kialakul(­hat) a munkaerő piaci értéke — mégpedig a szo­cialista szektor keretei között —, ami esetleg alacsonyabb is lehet a második gazdaságban eddig kialakult monopol piaci árnál (már csak azért is, mert az emberek szívesebben dolgoz­nak saját szakmájukban, kultú­rált körülmények között); — a munkaközösségek műkö­dése rávilágít a bér- és kereset­­szabályozás korlátaira, teljesít­ménykorlátozó hatására; — a kis kollektívák összeko­­vácsolódnak, miközben kiala­kulhat a végzett munka meny­­nyiségének és minőségének ön­­ellenőrzése, az önkéntesen vál­lalt szigorúbb munkamorál, melynek kisugárzása a vállalati kollektívára is kedvező hatású. A munkaközösségek működése ösztönözhet a vállalaton belüli hatáskörök decentralizálására, a belső mechanizmus korszerűsí­tésére. Kedvezőtlennek, vagy leg­alábbis megkérdőjelezhetőnek tartom, hogy­­ tartósan elviselhető-e azo­nos szervezeten belül kvázi ket­tős teljesítmény- és jövedelem (bér)színvonal kialakulása. Mi­vel a nagyvállalaton belül ob­jektív helyzetük miatt csak bi­zonyos foglalkozási csoportok­ba tartozó, illetve meghatáro­zott tevékenységeket végző em­berek válhatnak a munkaközös­ségek tagjaivá, kialakulhat a jövedelmek új, foglalkozási cso­portok szerinti struktúrája, és ez felboríthatja a vállalat mun­kahelyi struktúrája és a mun­kaerő kínálati szerkezete közöt­ti összhangot. Vajon az egysé­ges munkaszervezetet idővel nem robbanthatja-e szét ez a­­kettősség; — gazdaságilag és jogilag megoldatlan a GMK-ek műkö­dési feltételeit megteremtő, il­letve biztosító szolgálatok (szol­gáltatások) érdekeltsége csak­úgy, mint azon vezetők érde­keltté tétele, akik számára a munkaközösségek működése bi­zonyos kockázatot és többletfel­adatok vállalását feltételezi; — a munkaközösségek által használatba vett társadalmi va­gyonnak a reális, a tőkehozam szempontjából történő reális ér­tékelése megoldatlan, így — feltéve, hogy a GMK bérleti dí­jat fizet az általa használt be­rendezésekért és eszközökért — az élőmunka és a holtmunka értékelése egy szervezeten be­lül kettős mércével történik; — a GMK-ek többnyire a vállalat „háttériparát” képezik, így nem válnak — sőt, a jog­szabályok szerint nem is vál­hatnak — a piac közvetlen sze­replőivé. Elképzelhető, hogy a vállalati autarkia tovább nő. Most, és a belátható jövőben alighanem a GMK-ek előnyei vannak és lesznek túlsúlyban. Távolabbi jövőjüket ma még nehéz előre látni. Úgy tűnik azonban, ha a bér- és kereset­­szabályozásból fakadó korláto­kat, s a nagyvállalatok vállal­kozási kényszere (és lehetősége) elé emelt akadályokat sikerül elhárítani, a nagyvállalatok ma­guk végeznek majd el egy sor olyan tevékenységet, amelyre most kisvállalkozásokat alapí­tanak. És lesznek olyan speciá­lis feladatokat (fenntartást, kar­bantartást, javítómunkát) ellátó, vagy speciális szakértelmet kí­vánó, ám az igénybe vevők szé­lesebb körét is kielégíteni ké­pes munkaközösségek, amelyek­ túlnőnek a vállalat keretein, s így kiszakadhatnak a nagyvál­lalatból és önálló kisvállalatok­ká, vagy kisvállalkozásokká szerveződhetnek. Vagyis, ha a vállalkozás a nagyvállalati magatartás jellem­zőjévé válik, alighanem meg­szűnik a vállalaton belüli (leg­több) kisvállalkozás gazdasági alapja is. Dr. Varga György

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék