Figyelő, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-27. szám)
1983-01-06 / 1. szám
LAKÁSELOSZLÁS Nyertesek és vesztesek „Akinek nálunk pénze van, annak jó lakása is van.” Valahogy így hangzik a jövedelem és lakáshelyzet kapcsolatát leíró, leggyakrabban hallható sztereotípia. Kissé pontosabban megfogalmazva, a közhiedelem szerint a magasabb jövedelem jobb lakáskörülményekkel jár együtt. Ez azonban csak a féligazság: az állítás ilyen formában egyszerűsíti a valóságos helyzetet. Lássuk először azt, ami az állításból igaz. Kétségtelenül van összefüggés a háztartások egy főre jutó jövedelme és lakáskörülményeinek minősége között, ezt az 1976-os háztartásstatisztika alapján összeállított ábra adatai is bizonyítják. (Az 1980. évi adatok alapján végzett ellenőrző számítások nem változtatnak a cikkben foglalt megállapítások érvényességén.) Az ábra tíz jövedelemcsoportba sorolja azokat a háztartásokat, amelyekben aktív korú a háztartás feje, és bemutatja, mennyi ezekben a csoportokban az egy főre jutó átlagos évi jövedelem, és mekkora az átlagos lakásellátottság. Az ábra alátámasztja, hogy — csoportátlagokat tekintve — a jövedelemszint növekedésének függvényében javulnak az átlagos mennyiségi és minőségi lakáskörülmények.A háztartás-statisztika méri az egy szobára jutó személyek számát és a lakás néhány minőségi paraméterét. E lehetőségek alapján kétféle mérőszámot képeztünk: a szobaszám fő és a minőségi szobaszám fő mutatóit. Ez utóbbi mutató egy képzetes mérőszám, ugyanis a jobb minőségű lakást „felértékeltük” — a piaci értékeléssel összhangban — a gyengébb minőségű lakáshoz képest. Ezt a hozzáadódó minőséget nem pénzben, hanem „pótlólagos” szobaszámban fejeztük ki.) A jövedelemhatás Most pedig lássuk az érem másik oldalát: mennyiben pontatlan a közhiedelem. A pénzbeli jövedelem növekedését — a kereslet elmélete szerint — fel kellene erősíteni az úgynevezett Engel-hauisnak, amely szerint a lakáskereslet rugalmassága a magas jövedelműeknél nagyobb egynél, azaz ezeknél a csoportoknál erősebben nő a lakás iránti kereslet, mint a jövedelem. Hogy mennyire, azt a kulturális hagyományok, az adott társadalom pillanatnyi értékítélete határozza meg. Itt az említett Engel-hatást tendenciájában említjük meg, mivel a tényleges, hazai lakáskörülmények ezt nem tükrözik. Kétszer akkora jövedelemhez csak körülbelül kétszer annyi minőségi szoba tartozik, holott a kereslet ennél nagyobb mértékben nőne a jövedelem függvényében, ha a kínálat képes lenne azt kielégíteni. Még jobban megértjük a helyzetet, ha nemcsak összevont csoportátlagokat vizsgálunk, hanem a legmélyebb bontásban, az egyedi háztartások szintjén, mintegy 8 ezer háztartás adatait elemezve, mérjük a jövedelem- és lakáshelyzet kapcsolatának szorosságát. Többváltozós regreszsziós számítások segítségével is elemeztük a jövedelemszint és a lakáskörülmények közötti kapcsolatot. Ezekben a minőségi szobaszámot tekintettük a lakáskörülményeket leíró függő változónak, és a jövedelmeket, a lakásra fordított kiadást, valamint a gyermekek számát magyarázó változóknak. A számítások kimutatták, hogy noha a kapcsolat a lakáskörülmények és a pénzbeli jövedelmek között fennáll ugyan, de nem különösképpen erős. A számításokban a három mutató együttvéve is csak az összes szórásnégyzet 24 százalékát magyarázta meg, s ebből a jövedelemszint mindöszsze 17 százalékot. Más szóval a háztartások lakáshelyzetében mutatkozó különbségek számottevő része nem, magyarázható meg a jövedelmekben mutatkozó különbségekkel. Úgy tűnik, hogy ez vizsgálatunk meglepő eredménye. A közhiedelem a kapcsolatot sokkal szorosabbnak véli. További bizonyítékként megemlítjük, hogy az előbb már ismertetett jövedelemcsoportokon belül nagyobb egyenlőtlenségek mutatkoznak a lakáshelyzetben, mint a jövedelemcsoportok között. A jövedelemcsoportokon belüli egyenlőttlenséget a relatív szórás mutatójával jellemezve megállapítható, hogy a szobaszámban 42—54 százalék, a minőségi szobaszámban pedig 55—84 százalékos értéket találunk, miközben az egyedi háztartások jövedelme — a legmagasabb jövedelemcsoportot kivéve — csak 2—8 százalékkal szóródik a csoport jövedelemátlaga körül. Az egyenlőtlenség mértéke — a minőségi szobaszám alapján — a legnagyobb a legalacsonyabb jövedelműek csoportján (Folytatás a 6. oldalon) A lakásellátottság alakulása a háztartási jövedelmi csoportok szerint (1976) GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP XXVII. évfolyam, 1. szám Ara: 4 forint 1983. január 6. A TARTALOMBÓL ! Eszközáramlás — szerkezeti megújulás A felhalmozás aránya a nemzeti jövedelemben 1979 óta folyamatosan csökken. Ilyen helyzetben az eszközáramlásnak azok a módszerei, amelyek csak a növekmények elosztására terjednek ki, és a helyi konfliktusokat is kerülni kívánják, nem mozdítják elő a termelési szerkezet korszerűsítéséhez szükséges eszközáramlást (3. oda!) Erőforrások és környezetvédelem Ha a társadalom jólétét a megtermelt javak és szolgáltatások, valamint az emberi egészségre kedvező környezettel jellemezzük és ezt óhajtjuk maximalizálni, akkor minimalizálnunk kell a javak és szolgáltatások és a megfelelő környezet „előállításának” költségeit. (5. oldal) Nem elég megtermelni... Vákuumcsomagolású fagyasztott húst lehetne exportálni, ha lenne a húsiparnak ilyen csomagológépe. De nincs! Pedig ezzel a csomagolással a darabolt marhahúsnál 15, a sertéshúsnál 10-15 százalékos ártöbbletet lehetne elérni. (11. oldal) Hitel és gazdálkodás * A hazai mezőgazdasági nagyüzemekben a forgóeszköz felhalmozás 86 százalékát - a tsz-ekben 92 százalékát - saját forrásból finanszírozzák. A mezőgazdasági nagyüzemek állóeszközeinek csaknem 90 százalékát alkotja a tehermentes saját tőke. (11. oldal) Hasznosítható term Ahhoz, hogy a külgazdasági és pénzügyi egyensúly javulásának tartós feltételeit megteremthessük, haladást kellene elérni a konvertibilis valutáért gazdaságosan értékesíthető, vagy ilyen termék importját gazdaságosan helyettesítő termékek gyártásában, a háttéripar kiépítésében, az innováció gyorsításában és a verseny erősítésében. A kisvállalkozások bizonyos kezdeti eredményeket ugyan már elértek, de fejlődésük üteme elmaradt a szükségletektől. Ez az „önerőre támaszkodás” gyakorlatából következik, vagyis abból, hogy a kisszervezetek az alapítók kockázatával és eszközeivel tevékenykednek. (Induló vagyon, eszközök előteremtése stb.) A hagyományos vállalatokból hiányzik a vállalkozói kedv, és a felhalmozódott szellemi és anyagi tőke hasznosítása elmarad a lehetőségektől. Cikkem célja: olyan javaslat vitára bocsátása, mely — véleményem szerint — elősegítené a szétszórtan meglévő termelési feltételek racionális egymáshoz illesztését. E feladat megvalósítása színvonalas szervező munkát igényel. Az összehangolandó termelési tényezők a következők: helyiségek termelési, szolgáltatási és kereskedelmi célra; gépek és berendezések; munkaerő, mely képes a többi tényező hatékony működtetésére; s maga a tevékenység, a létrejött kapacitások fizetőképes, keresletnek megfelelő, gazdaságosan előállítható termékekkel és szolgáltatásokkal való kitöltése. E tényezők legtöbbje adott, a hiányzók is előteremthetők. Bizonyosra vehető, hogy az országban több ezer, több millió négyzetméter alapterületű használaton kívüli vagy csak lomtárnak használt, sokak figyelmét elkerülő helyiség van. Ezek feltárása jelentősen megnövelheti a gazdálkodásba bevonható férőhelyek számát, terjedelmét. Ideje lenne országos „lomtalanítást’’ rendezni; bizonyos, hogy meglepően sok elfekvő érték, helyiség, anyag, eszköz kerülne elő. Az ily módon felszabaduló, illetve felszabadítható helyiségek — a területrendezést meghatározó tanácsitervekkel egyeztetetten — alkalmasak a kisszervezetek működésének céljaira, utcai helyiségek esetén kereskedelmi, illetve szolgáltatási igények kielégítésére. Miközben a számukra fölösleges eszközöket is működtető vállalatok és szövetkezetek tevékenységét magas rezsiköltség terheli, mások helyiséghiány miatt nem képesek megteremteni működési feltételeiket, és így régi és új szükségletek maradnak kielégítetlenül. Sok tízezer, egyébként működőképes gép, berendezés és műszer vesztegel kihasználatlanul például munkaerőhiány miatt, elfoglalva az üzemterületeket, terhelve a tulajdonosokat, miközben a megalakult kisszervezetek ennél lényegesen korszerűtlenebb eszközökkel kénytelenek dolgozni. Ez pazarlás. A kisszervezetekhez szükséges létszámot mindenekelőtt a vállalkozni kész dolgozók pótlólagos foglalkoztatásával lehet biztosítani. Számottevő tartalék a nyugdíjasok foglalkoztatása, valamint az újjászervezhető bedolgozói tevékenység. A rossz hatékonyságon visszafejlődő Vállalatok felszabaduló helyiségeit, gépeit, valamint a feleslegessé váló munkaerőt is célszerű bevonni e programba, elősegítve a szelektív fejlesztést, másfelől e sajátos „tőkeallokációt”. A termelési feltételek összefogásához, a vállalkozások megszervezéséhez speciális irodák szükségesek. Ezek tevékenységét a falán működő szervezetek — például a szövetkezeti ipar műszaki irodái — is magukra vállalhatják, de új szervezetek létrehozása is indokolt lehet. Ezek az irodák megbízás vagy saját kezdeményezés alapján feltárhatnák és összegyűjthetnék a piaci igényeket, a felajánlott kapacitásokat, s javasolhatnának, illetve megszervezhetnék az életképesnek látszó vállalkozásokat. A közvetítő irodák jutalék vagy közvetítő díj ellenében végezhetnék szolgáltatásaikat. Megbízásokat kaphatnának például háttéripari tevékenységek, gazdaságos importhelyettesítés, kis volumenű export- és hiánycikkgyártás megszervezésére, kooperációs partnerek „összehozására”, társulások létesítésére. Fontos feladatuk lehet a kutató- és fejlesztőintézetek eredményei alkalmazásának megszervezése vagy a hulladékok feldolgozásának elősegítése. Az irányító szervek, a bankok, a szövetkezeti érdekképviseleti szervek és bármely más szervezet kezdeményezhetné olyan pénzügyi eszközökkel alátámasztott programok kidolgozását, amelyek a létrejövő kisszervezetek kapacitását az előbb említett fő feladatok megvalósításának irányába terelik. A tanácsi szervek esetenként kötvény kibocsátásával is segíthetnék a lakosság érdekét közvetlenül szolgáló szervezetek pénzügyi alapjainak létrejöttét. A témában kialakuló vita remélhetően számos gyakorlatias módszert és javaslatot eredményez a ma még rejtett erőforrások hasznosítására. Békés Miklós