Figyelő, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-02 / 1. szám

XXX. évfolyam, 1. szám GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP Ára: 5 50 forint 1986. január 2. A magyar konyha Ha van területe a gazdaságnak, ahol valódi versenyhelyzet alakulhatott ki, és ahol ez nem hiánnyal, hanem túlkínálattal párosul, úgy ez a vendéglátás. Márpedig ahol verseny is van, áru is van, ott a fogyasztó pozíciója kifejezetten kedvező. A formális logika szabálya szerint ebből az következik, hogy az étterembe betérő vendég minden tekintetben legalábbis megfelelő, de inkább kiváló szolgáltatást élvez. Csakhogy ez a következtetés ellentmond a tapasztalatnak. Most már csak az a kérdés, hogy az arisztotelészi logika bukott-e meg (amire több mint kétezer éve nem volt példa) vagy premisszáink hamisak, avagy ne higgyünk a saját tapasztalatainknak? A vendég tapasztalatai, mint a mellékelt példák is jelzik, nem egyértelműek, hiszen vannak kiváló, jó, gyengécske és pocsék konyhájú vendéglátóhelyek. De mivel az utóbbiak alkotják a túlnyomó többséget, s mivel a szakma vezető képviselői is állítják, hogy a magyar gasztronómia — amely nem mellesleg az idegenforgalom egyik fő tényezője és bevételi forrása — enyhén szólva nem éli virágkorát, mégiscsak hajlunk a sommásan negatív értékítéletre. Legfeljebb kiegészítjük azzal, hogy vannak kivételek , olyan helyek, amelyek jó híre szájról szájra jár, és rendre megtelnek. Vizsgáljuk hát felül az állítást, miszerint versenyhelyzet, túlkínálat jellemzi a vendéglátást. Tény, hogy az éttermek tekintélyes része kihasználatlan, nem képes a maga törzsközönségét kialakítani. Meglehet, a fizetőképes kereslet erősen korlátozott, ám ez csak erősíti a versenyhelyzetet: az üzleteknek meg kell küzdeniük a vendégért. Hogy milyen módszerekkel, az nyilvánvaló (lenne): jobb szolgáltatásokkal, alacsonyabb árakkal. Miután sem árverseny nem tapasztalható, sem az, hogy a szolgáltatások színvonalával egymásra licitálnának a vendéglátóhelyek, talán úgy kell fogalmazni, hogy versenyhelyzet ugyan van, ám verseny nincs. De miért nincs? Hogy valamennyi forgalom nélkül semmilyen üzemeltetési formában sem lehet megélni, az biztos, hiszen vendég nélkül még borravaló sincs. De hogy a forgalom fokozása nélkül ne lehetne megélni, az már nem biztos. Kérdéses, kinek áll érdekében a több vendég, a nagyobb forgalom megszerzése, és ki jár esetleg jobban, ha beéri egy szőkébb vendégkörrel ? Számít a haszon? Kezdjük a szoros elszámolású üzletekkel, még ha kevés is van belőlük. Itt a legszerényebb az anyagi érdekeltség, innen elvándoroltak a jobb szakemberek és a vállalkozó szelleműek a jövedelmezőbb üzletekbe. Akik maradtak, általában beérik azzal a néhány grammal vagy dekával, amennyivel kisebb adag húst szolgálnak fel, s amit még egyszer el lehet adni, vagy az úgynevezett idegen áru bevitelével — a kiskereskedelemben szabálytalanul vett áruval —, ami munka nélkül szerezhető tiszta, illetve tisztátlan jövedelem. A szoros elszámolású üzletektől várható legkevésbé a verseny élesztgetése. A jövedelemérdekeltségű vendéglőktől már inkább, hiszen ha nagyobb forgalmat, több nyereséget érnek el, akkor részesednek a többletből. De mi a többlet és mihez képest többlet? Az alapkövetelményhez, amit a vállalat állapít meg. Kezdetben törték is magukat ezek az üzletek a nagyobb forgalomért, azután a lelkesedés alábbhagyott. Kitűnt ugyanis, hogy ahol jócskán túlteljesítik az alapkövetelményt, ott könnyen bekövetkezhet a „normarendezés’, az alapkövetelmény megemelése. Márpedig ebben az esetben azok a vendéglősök járnak jól, akik éppen csak egy kicsit teljesítik túl az alapkövetelményt, s így megelőzik annak megemelését. Persze azért akadnak, akik mindennek ellenére igyekeznek több vendéghez jutni, de ez a szándékuk nem elég erős ahhoz, hogy megváltsák a szakmát kiváló törzjükkel, szakszerű szolgáltatásaikkal. No de a szerződésesek! Ők aztán igazán érdekeltek a többletforgalomban, hiszen a fizetendő átalánydíj összegét a szerződés rögzíti, s minden afeletti haszon a vezető személyes jövedelme! Hát igen, így volt ez kezdetben, a nyolcvanas évek elején. Akkor, az első licitálások alkalmával kitűnt, hogy a vállalati központoknak fogalmuk sincs, mennyit ér egy üzlet, azt egyedül a korábbi gebines vezető tudhatta pontosan. Így azután volt étterem — söröző, eszpresszó, bár, kisvendéglő stb. —, amelyik olyan magas áron kelt el, hogy a vállalkozó belebukott, és volt, amelyik olyan alacsony áron ítéltetett oda, hogy a vállalkozó gyorsan meggazdagodott. (Folytatás a 6. oldalon) A VENDÉG IS KESERŰ Mi az igazság? Olvasom az egyik megyei napilapban, hogy a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem és a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola két szociológusa 2500 mérnököt érintő tudományos vizsgálatot végzett és a „közfelfogástól sok szempontból eltérő következtetésekre jutottak.” S valóban: megállapításaik szerint vannak nálunk — ezrével — boldog mérnökök is... Például: az 1966-ban végzettek, tehát a mai negyvenesek korosztályában tízből nyolcnak, de még a legutóbb végzettek között is tízből ötnek van gépkocsija, s az autóikat mindahányan gyakran cserélgetik. Nem ritka közöttük a nyaralótulajdonos, s jó részük a nyaralót nem nyaralásra használja. ■ Nincsenek lakásgondjaik: a 30 és a 40 év közöttiek jelentéktelen hányada él csak albérletben. A vizsgált csoport fele járt — és jár rendszeresen — külföldön, s a nagy többség (75 százalék) igencsak elégedett ember lehet, mert a kérdésre, hogy „mire lenne szükségük” lakonikusan válaszoltak: „Semmire”. Érthető, hisz’ a vizsgálat megállapítása szerint mérnökeink esetében nem ritka a havi 30 ezer forintos családi jövedelem (az átlag egyébként 13-14 ezer forint). Mi több, a reprezentatívnak minősíthető mintában szereplő mérnökök legtöbbje jól érzi magát a munkahelyén (a kutatók megfogalmazása szerint a „nehezen mozduló, a kevéssé innovatív vállalataink szervezetében"). Vagy ha nem, akkor elmennek, de nem ám az alacsony fizetség, hanem inkább a magas és szigorú teljesítménykövetelmények miatt. Hát kérem: rózsás a kép, s kell-e a mérnökinél álomszerűbb pálya? Kocsi, lakás, nyaraló, tisztes, sőt magas jövedelem, munkahelyi megelégedettség, illetve könnyed munkahely-változtatási lehetőség... (is mindezek után a vizsgálati végeredmény azt is leszögezi, hogy „csökkent a mérnöki hivatás társadalmi presztízse”. Hogy ezt miből következtethették ki?!... Amúgy, valóban csökkent. Mert — s ezt írta le nemrégiben dr. Henczi Lajos, az MTESZ főtitkár-helyettese —, „a mai műszaki értelmiség életfeltételeinek megteremtése a fő munkahelyi jövedelemből az esetek többségében nem biztosítható ... A társadalmi presztízsveszteség következtében a fiatalok egyre kisebb hányada megy műszaki főiskolákra, egyetemekre. Az oktatási intézmények vezetői évről évre szóvá teszik, hogy kénytelenek a követelményszintet fokozatosan csökkenteni, ami végeredményben a mérnöktársadalom felhígulásához vezet.” A felületesen gondolkodó azt mondhatná, hogy most két eset lehetséges: vagy a MTESZ-főtitkárhelyettes téved a közfelfogással egyező véleményével, vagy a szociológusok estek vaskos tévedés — hogy ne mondjam: sorozatos átverés — áldozataivá. A megfontoltabbja azonban inkább csak töpreng: egyfelől azt olvassa, hogy a műszaki értelmiség helyzetét illetően most már „cselekedni kell, amíg nem késő”, másfelől meg azt, hogy „Át kell rajzolni amérnökképet”, mert — a közfelfogással ellentétben — mérnökeinknek „Nincsenek megélhetési gondjaik”. Mindkét állítást lapfőcímek kiáltják világgá, s nagy kérdés, hogy hol, kik és milyen következtetéseket ikotnak le a híradásokból és megnyilatkozásokból. Emlékeztetőként: a hetvenes évek elején hozott központi bérintézkedések elhatározásakor — amikor is a fizikai munkások számára nagyobb bérnövekedési dinamikát állapítottak meg a műszakiakéhoz képest —, semmiféle szociológiai vizsgálódásra nem volt szükség. S az akkori intézkedés jó tíz év múltán is hat, minek következtébena mérnöki fizetés ma 20-50 százalékkal marad el a szakmunkásfizetésektől. Viszont: vannak már vállalatok, ahol a pályakezdő mérnökök havi javadalmazása eléri a 4500, sőt az 5000 forintot is (!) ők azok, ugye, akik a jövő műszaki fejlődésének motorjai, akiktől elsősorban frigg(hét) a vállalati innováció, a cég műszaki megújulási képessége. Mellesleg azt is olvastam — egy másik megyei napilapban —, hogy az ELZETT betanított munkása, aki a szerelőszalagon a LADA gépkocsik ajtózáraiba helyezi a rugókat, havi 4000 forintot keres. Huszonéves, s egy hónapja dolgozik a vállalatnál... —tes A TARTALOMBÓL: Két ötéves terv határán A VII. ötéves terv változásokat irányoz elő a gazdaságpolitika célrendszerében. A célok között az első helyre kerül a világgazdasági folyamatokhoz való igazodás, a műszaki fejlesztés, a struktúraváltozás, ezzel a hatékonyságjavulás meggyorsítása. Ezekre alapozva kell élénkíteni a gazdasági fejlődés ütemét és gyorsuló ütemben emelni a belföldi felhasználást. (3. oldal) Ki fizeti a révészt ? A személyi jövedelemadó azokat fogja sújtani, akik legális, nyilvántartott forrásokból tesznek szert többletjövedelemre. A láthatatlan jövedelmekből eredő társadalmi egyenlőtlenségek nem lesznek kisebbek. (4. oldal) Export- és importárak az élelmiszer-gazdaságban A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek világpiaci árának csökkenésével szoros összhangban alakultak a magyar export- és importárak. Ebből az általános irányzatból csak akkor lehet kitörni, ha az élelmiszer-gazdaságban nagyobb lesz a szelekció és koncentráltabb a fejlesztés. (9. oldal) Komplex fejlesztési program 2000-ig A KGST-országok tudományos-műszaki programja - amely az ezredfordulóig szól - nemcsak a legfontosabb területeken teremti meg a lehetőségeket, hanem a világ műszaki haladásának élvonalához a felzárkózást is. Egyúttal minőségileg új színvonalra emeli a szocialista gazdasági integráció szervezetének munkáját is. (10. oldal) Mentési kísérlet Az ország szántóterületének 13 százalékán gazdálkodó, több mint félezernyi községben a téeszek gazdálkodási színvonala annyira elmaradt az átlagostól, hogy az már társadalmi méretű feszültséget okoz. A helyzet végleges és megnyugtató megoldása érdekében új fejlesztési terveket dolgoztak ki. (13. oldal)