Figyelő, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-02 / 1. szám
VITA AZ ADÓREFORMRÓL Ki fizeti a révészt? „Egyetlen nyitott gazdaság sem engedheti meg magának, hogy iparvállalatai többször akkora adóterhet viseljenek, mint konkurenseik” — Kopátsy Sándor ezzel a gondolattal indítja cikkét és szinte minden további következtetése ebből fakad, nevezetesen, hogy csökkenteni kell a vállalati adókat és növelni a lakosságot terhelő adókat (Átfogó adóreformot, Figyelő, 1985/47.). Zala Júlia ezzel szemben bebizonyította, hogy ... „végső soron mindenfajta adó, így a vállalati adó is a lakosságot terheli, vagy úgy, hogy mint dolgozó, alacsonyabb bért kap, vagy úgy, hogy mint fogyasztó magasabb árakat kénytelen fizetni” (Zala Júlia: A közteherviselésről, Társadalmi Szemle 1985 8- 9. szám). A vállalatok külpiaci versenyképességét tehát nem az általuk viselt adóterhek, elvonások döntik el — ez „könyvelési” kérdés, ami akár visszatérítéssel, akár árfolyampolitikával kompenzálható — hanem az, hogy mit, milyen minőségben, és milyen reálköltségen képesek előállítani. Ebből adódóan a kérdés véleményem szerint nem az, hogy ki fizeti az adót — hiszen azt végső soron úgyis a lakosság fizeti — hanem az, hogy milyen mértékű a költségvetésnél összpontosított pénzösszeg, azaz van-e túladóztatás vagy nincs, továbbá az, hogy ezeket az összegeket mire és milyen hatékonysággal használják fel. A szakmai közvélemény — beleértve a pénzügyminisztert is —, elismeri a túladóztatás tényét. Vagyis, a költségvetés számos olyan feladatot lát el, amely piaci gazdálkodás mellett, nem a költségvetésre hárulna. Ugyanakkor azt a követelményt is a költségvetés segítségével próbáljuk teljesíteni, hogy a belső felhasználás legyen kisebb, mint a termelés. A költségvetési deficitet pedig nem a költségvetési kiadások csökkentésével, hanem a bevételek növelésével mérséklik. ...hány bért? A cikkben javasolt megoldások szinte mindegyike arra irányul, hogy növelje a lakosságot terhelő költségvetési elvonásokat. De mit nyerünk ezzel? Az egységes személyi jövedelemadó nem oldja meg a vásárlóerő kiáramlásának szabályozását, nem javítja a vállalatok versenyképességét. Én még azt is megkérdőjelezem, hogy „az ösztönző jövedelemdifferenciálódás és a szükségesnek ítélt jövedelemnivellálódás” közötti látszólagos ellentmondás feloldására alkalmas-e. A személyi jövedelemadó ugyanis, ezt a feladatot elsősorban a gazdaság társadalmasított szektorában képes maradéktalanul teljesíteni, ahol a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak, és ebből adódóan a jövedelmeket nemcsak regisztrálják, hanem azok — éppen, mert az elvonást a jövedelem kifizetése előtt bekalkulálják — lényegesen alacsonyabbak is, mint a kisvállalkozásoknál vagy a fekete gazdaságban. Ugyancsak éppen az utóbbiban keletkezhetnek a teljesítménnyel nem arányos jövedelmek, amiket a társadalmi értékítélet — nem mindig jogosan —, elmarasztal és amelyek fő forrása a hiánygazdaság. De itt keletkeznek a szabadidőben végzett munkák adózatlan jövedelmei is, amiket a jövőben sem fognak bevallani. Így aztán a személyi jövedelemadó a mi viszonyaink között ebben a formájában azt eredményezi majd, hogy a mért, társadalmilag elfogadott nagyobb teljesítményeket nagyobb —, de a teljesítménytöbblettel korántsem arányos — jövedelemmel ismerjük el, de még ebből a többnyire sovány többletből is visszaszippantunk majd, ugyanakkor viszont a kiugró jövedelmek jó része továbbra is adózatlan marad, mert nem fogható meg. Márpedig téves azt hinni, hogy ösztönző hatást képes gyakorolni olyan nominél jövedelem többlet, aminek a reálértékét akár az infláció, akár az adó elviszi. Ugyanakkor tévesnek tartom azt az elképzelést is, amelyik tömeges előfordulás esetén is kizárólag a bűnüldözés feladatává kívánja tenni a nem regisztrált jövedelmek elleni harcot, és nem azok okainak felszámolására törekszik. Indexálni kell A személyi jövedelemadóval kapcsolatban eddig elhangzott hivatalos és félhivatalos állásfoglalások korántsem mentesek az ellentmondásoktól és korántsem megnyugtatóak. Hangsúlyozták, hogy az adóreform bevezetésének pillanatában a személyi nettó bérek nem változhatnak. Ám az a körülmény, hogy a progresszió lépcsőit nem igazítják az inflációhoz, már magában foglalja, hogy is lakossági jövedelmek adófizetésre fordított hányada évről évre növekszik. Az inflációt amúgy sem mindenütt kompenzáló nominálbér-emelésekből tehát további részt hasít le az adó. (Már ma is ez a helyzet a progresszív adójárulékkal, a nomináljövedelmekhez kapcsolódó tagdíjakkal, „juttatásokkal”, mint például az óvodai, bölcsődei díjak, stb.) Ismert az a helyzet, amikor a 100-200 forintos fizetésemelésben részesülő dolgozó azért könyörög, hogy ne kapjon béremelést, mert azzal nettó jövedelme csökken. Ahogy Békési László nyilatkozatában is elhangzott (FIGYELŐ 1985/45.) a lakosság „nettó jövedelme valamelyest csökkenne, a bruttó jövedelme viszont a hatékonyabb szociálpolitika nyomán növekedne”. A lakosság azonban nem a bruttó, hanem a nettó jövedelméből él, ezt fogadják el a közértben. A tücsök és a hangya Kopátsy Sándor javasolt reformjának következő lépése a hozzáadottérték-adó bevezetése, 20—25 százalékos fogyasztói árszínvonal emeléssel, hatalmas lökést adva az inflációnak, annak összes negatív következményeivel együtt. A szerző érvelése szerint az azonos arányban emelt bérek, nyugdíjak, családi pótlékok stb. azokra terhelnék ezt az áremelést, akik jövedelmüket nem munkaviszonyukból szerzik. Ez véleményem szerint legalábbis kétséges. A szabadpiaci árak együtt emelkednének a szocialista szektor áraival, beleértve a hiánygazdálkodás előnyeit kihasználók árait is. Az is nyilvánvaló, hogy az ingatlanárak is követnék, ha nem meghaladnák ezt a 20—35 százalékos árszintemelkedést. És vonatkozik ez a szabadidőben végzett munkák béreire is, amelyek emelkedését véleményem szerint jórészt mégis csak az infláció és a nem növekvő kereslet határozza meg. Pontosabban, a szabadidőben végzett munkáik áremelkedését a szocialista szektor árainak emelkedése indukálja. Maradnak tehát azok, akik balga módon hittek La Fontaine „A tücsök és a hangya” című meséjének és megtakarított pénzüket az OTP-ben tartották, illetve újabban lakossági kötvénybe fektették. Tőlük aztán teljes egészében lefölözik a 20—25 százalékos áremelkedést. Kopátsy szerint a hozzáadottérték-adó „valamelyest mérsékelné a munkaviszonyból származó jövedelmek relatív lemaradását”. Ez igaz, csakhogy nem a munkaviszonyból élők kapnának többet, mert ők maradtak le, hanem a különmunkát vállalók jutnának kevesebb jövedelemhez. Vajon szükségszerű-e, hogy a hozzáadottérték-adó mekkora mértékű árszínvonal-emelkedéssel járjon együtt? Ugyanis a forgalmi adót, vagy hozzáadottérték-adót úgy is be lehet vezetni, hogy a termelői és fogyasztói árak közötti" kétszintűséget nem a fogyasztói árak emelésével, hanem a termelői árak csökkentésével hozzuk létre. Erre Kopátsy is utal, amikor a vállalati szektor adóterheinek a csökkentésétől a termelői árszínvonal csökkenését várja. Valóban, ha az eddigi vállalati adókat áttesszük a forgalmi szférába, akkor ettől még nem nő a fogyasztói árszint, miközben nem csökken a költségvetés adóbevétele sem. Ha ezen felül még a fogyasztói árakat is emeljük, ez egyenértékű a jövedelmek további átcsoportosításával a lakosság terhére, a költségvetés javára. Kopátsy javaslatai között a harmadik helyen szerepel a vagyonadó, azzal az indoklással, hogy a jelenlegi adórendszer szinte kizárólag a lakosság produktív befektetését adóztatja. Éljenek a lusták? Fizessen tehát az, aki munkaerején felül dolgozva, önmagát kizsákmányolva lakást épített, mert hiszen laknia kell valahol, fizessen az, aki esetleg egy élet munkájával spórolt össze magának egy kis nyaralót vagy üdülőlakrészt, hogy idős korára legyen hová mennie, vagy gyerekének legyen miből lakást szereznie, hiszen ő „improduktív” vagyon tulajdonosa. Mellesleg már az is megkérdőjelezhető, hogy miért improduktív vagyon az ingatlan? Ha lakás formájában jelenik meg, mentesítette az államot a bérlakás-építés kiadásaitól, miközben az állami bérek nem tartalmazták és ma sem tartalmazzák a munkaerő újratermelési költségeiből a lakás költségeit. Ha pedig üdülőről van szó, akkor ez nem egy esetben nagyon is „produktív” idegenforgalmat teremthet. Önálló nyugdíjbiztosítást Végül a cikk befejező része a társadalombiztosítással és a nyugdíjjal foglalkozik. Azzal messzemenően egyet lehet érteni, hogy a társadalombiztosítás és a nyugdíj önálló gazdálkodó szerv kezébe kerüljön. Azaz, az ilyen címen realizált bevételek — járulék, adó — ne költségvetési bevételekként és főként a kiadások ne állami-költségvetési „ingyenes” juttatásokként jelenjenek meg. De nem azért,hogy a lakosság „jobban” érezze, mibe is kerülnek ezek a társadalmi juttatások, amelyekben részesül”, hanem azért, hogy ezek az elvonások valóban a társadalombiztosítási kiadások fedezetét szolgálják. Végképp elfogdhatatlan az az állítás, hogy „a lakosság nem veszi tudomásul, hogy aránytalanul kis nyugdíjjárulékot fizet, de azon háborog, hogy nyugdíjának reálértéke gyorsan csökken”. A magyar nyugdíjjárulékok nemzetközi viszonylatban sem alacsonyak. A nyugdíjba vonulók egy életen át, azaz körülbelül 40 évig dolgoznak. Ez alatt az idő alatt termeltek annyi többl étterméket, hogy az abból nyugdíjra lehasított rész bő fedezetet nyújtson a nyugdíjak reálértékében mért kifizetéséhez. A bérarányokat és bérszínvonalat ennek figyelembevételével alakították ki, így nem állítható, hogy a lakosság „aránytalanul kis nyugdíjjárulékot fizet”. Állítható viszont, hogy különböző okok miatt a nemzeti össztermék felhasználása, az erőforrások igénybevétele — akár a felhalmozást, akár a produktív fogyasztást tekintjük — nem volt és ma sem eléggé hatékony. Ha — mint régen — a nyugdíjalapot, az SZTK-járulékot önálló szerv (OTI, MABI) kezelte volna, melynek lehetősége lett volna az alapoik befektetésére — például ingatlanok vételére, építésére — akkor nyugdíjak céljára a jelenleginek a sokszorosa állnak rendelkezésére. Ám, minthogy a járulékokat a költségvetés bevételiként kezelte, ez is belekerült a „nagykalapba”. Annak következménye, hogy gazdálkodásunk nem volt elég hatékony, véleményem szerint nem terhelhető kizárólagosan a legkiszolgáltatottabb rétegekre, a nyugdíjasokra, a betegeikre, a nagycsaládosokra. Változásokra valóban szükség van. Ám úgy gondolom, először azt az alapvető kérdést kellene vizsgálat alá venni, hogyan, milyen eszközökkel, milyen intézményi módosításokkal, hatásköri változtatásokkal csökkenthető a jelenlegi túladóztatás, annak érdekében, hogy a vállalatok gazdálkodása hatékonyabbá váljék, és megtermeljék azt a többletet, amely a gazdasági fellendülés megindításához szükséges, hogy végre megálljon az életszínvonal csökkenése, és megfékeződjön az infláció. Dr. Bóc Imre 4 Két ötéves terv határán (Folytatás a 3. oldalról) * kell alakulnia. Ötévi stagnálás után növekedhet a rubelelszámolású behozatal; ezzel azonos ütemben lehet a kivitelt is bővíteni. Az export szerkezete változik: az agrártermékek kivitele igen dinamikusan; az ipari — ezen belül a gépipari termékeké mérsékelten nő. A konvertibilis elszámolású viszonylatokban az áruforgalom aktívumát 350-400 millió dollárra kell növelni. Mivel az agrártermékek kivitele e viszonylatban kissé csökken, az ipari termékek kivitelének 4-5 százalékos emelkedése esetén — aminek elérése a jövő évi terv egyik kulcskérdése — az összes export 2-3 százalékkal nő. Az energiaimport az 1985. évi magas szinthez képest csökken, az anyagok és alkatrészek behozatala így is csak mérsékelten emelkedhet. A belföldi felhasználás — a termelés és a nemzeti jövedelem tervezhető növekedése mellett és a kiviteli többlet fokozásának szükségessége miatt — legfeljebb 1 százalékkal emelkedhet. A beruházások volumenét lényegében az 1985. évi szinten kell tartani. Ennek keretében megkezdődnek az ötéves tervidőszakra tervezett szerkezeti változások: nőnek a hatékony — elsősorban az export növelését, a kiemelt programokat szolgáló — beruházások, többek között a feldolgozóiparban; emelkednek a fejlesztési lehetőségek a szénhidrogéniparban és a termelő infrastruktúra kiemelt területein, mindenekelőtt a távközlésben. Több területen viszont a fejlesztési lehetőségek az 1985. évinél kisebbek lesznek. A beruházások terén a gazdaságirányítás jelentős kockázatot vállalt. A beruházások szerkezeti változásai, egyes célok növekvő támogatása miatt emelkedik ugyanis az állami finanszírozás, ugyanakkor a vállalatok felhalmozási forrásai is nagyobbak lesznek az 1985. évinél. Ezért a beruházások csak akkor maradhatnak a tervezett keretek között, ha a gazdálkodó szervezetek felhalmozási pénzforrásaik egy részét megtakarítják. Emiatt is a viszonylag magas felhalmozási adó általános szintjét csak az év közepétől és csekély mértékében lehetett mérsékelni, de egyes kiemelt fejlesztési célokra már az év elejétől — főleg pályázatok nyomán vállalt kötelezettségek alapján — jelentősen csökkentett adókulcs érvényesül. A lakosság egy főre jutó reáljövedelme 1-1,5 százalékkal nő. Ezen belül kissé emelkednek a munkajövedelmek, az átlagos reálbér színvonala pedig az 1985. évi szinten őrizhető meg. A fogyasztói árszínvonal emelkedésének 5 százalékra történő visszaszorítása érdekében a nominál keresetek is lassabban emelkedhetnek a múlt évinél, ezért szigorítani kellett a keresetszabályozás egyes mértékeit. A pénzbeli és természetbeni juttatások összes volumene 1,5-2 százalékkal emelkedik. Ebből bővülő körben lehet megőrizni az egyedi juttatások reálértékét és továbi időszakra terjeszthető ki a gyermekgondozási díj. A lakosság jövedelmeiben kissé tovább nő a felhalmozás és a megtakarítás aránya, így a lakosság fogyasztása 1 százalékkal emelkedik. A kereslet kielégítésének színvonalát több területen — elsősorban egyes iparcikkek esetében — javítani szükséges. Az 1986. évi gazdasági fejlődés egyik kiemelkedően fontos kérdése a népgazdaság megfelelő pénzügyi egyensúlyának biztosítása. Az állami kiadások több területen — a kivitel szerkezetének változása, egyes gazdaságtalan termelő tevékenységek növekvő támogatása, a beruházások finanszírozásának emelkedése, az árszínvonal növekedésének fékezése és egyéb okok miatt — számottevően emelkednek. Ezért egyrészt a költségvetési intézményeknél fokozott takarékosságot kell érvényesíteni, másrészt növelni kellett a gazdálkodó szervezeteknél a nyereségadó kulcsát. Az állami költségvetés hiánya még így is emelkedik. A növekvő hiányt csak a fokozódó belföldi megtakarítások finanszírozhatják. Az 1986. évi népgazdasági terv teljesítésének megalapozása érdekében széles körű intézkedések történtek. A tervben ennek ellenére is viszonylag sok a bizonytalansági tényező és a veszélyforrás. Ezek érintik a termelés szerkezeti változásait, a külkereskedelmi áruforgalmat, a belföldi felhasználói kereslet alakulását. Emellett nem zárható ki az sem, hogy fokozódik a nyomás az állami kiadások — különösen a támogatások — növelése iránt. Mivel a tervbe beépített tartalékok korlátozottak, a gazdaságirányítás fokozott gonddal fogja figyelemmel kísérni a gazdasági fejlődést; ha szükséges, további intézkedésekkel is meg kell előznie a kedvezőtlen folyamatok kialakulását, azok esetleges létrejötte esetén pedig — sokoldalúan mérlegelve a közvetlen és közvetett hatásokat — határozottan kell cselekedni elhárításuk érdekében. A népgazdasági terv megvalósítása most is jelentős részben a gazdálkodó szervezetek tevékenységén múlik. Ha megteszik a szükséges intézkedéseket a vállalat és a dolgozók jövedelmei növelésének a gazdasági eredmények fokozása útján történő megalapozásához, akkor biztosan számíthatunk az éves népgazdasági terv céljainak teljesítésére, az ötéves terv megvalósításának kedvező megkezdésére is. 1986. JANUÁR 2.