Figyelő, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-02 / 1. szám

VITA AZ ADÓREFORMRÓL Ki fizeti a révészt? „Egyetlen nyitott gazdaság sem enged­heti meg magának, hogy iparvállalatai többször akkora adóterhet viseljenek, mint konkurenseik” — Kopátsy Sándor ezzel a gondolattal indítja cikkét és szinte min­den további következtetése ebből fak­ad, nevezetesen, hogy csökkenteni kell a vál­lalati adókat és növelni a lakosságot ter­helő adókat (Átfogó adóreformot, Figyelő, 1985/47.). Zala Júlia ezzel szemben bebi­zonyította, hogy ... „végső soron minden­fajta adó, így a vállalati adó is a lakos­ságot terheli, vagy úgy, hogy mint dol­gozó, alacsonyabb bért kap, vagy úgy, hogy mint fogyasztó magasabb árakat kénytelen fizetni” (Zala Júlia: A közte­herviselésről, Társadalmi Szemle 1985 8- 9. szám). A vállalatok külpiaci verseny­­képességét tehát nem az általuk viselt adóterhek, elvonások döntik el — ez „könyvelési” kérdés, ami akár visszaté­rítéssel, akár árfolyampolitikával kom­penzálható — hanem az, hogy mit, mi­lyen minőségben, és milyen reálköltségen képesek előállítani. Ebből adódóan a kér­dés véleményem szerint nem az, hogy ki fizeti az adót — hiszen azt végső soron úgyis a lakosság fizeti — hanem az, hogy milyen mértékű a költségvetésnél össz­pontosított pénzösszeg, azaz van-e túl­adóztatás vagy nincs, továbbá az, hogy ezeket az összegeket mire és milyen haté­konysággal használják fel. A szakmai közvélemény — beleértve a pénzügyminisztert is —, elismeri a túl­adóztatás tényét. Vagyis, a költségvetés számos olyan feladatot lát el, amely pia­ci gazdálkodás mellett, nem a költségve­tésre hárulna. Ugyanakkor azt a követel­ményt is a költségvetés segítségével pró­báljuk teljesíteni, hogy a belső felhasz­nálás legyen kisebb, mint a termelés. A költségvetési deficitet pedig nem a költ­ségvetési kiadások csökkentésével, ha­nem a bevételek növelésével mérséklik. ...hány bért? A cikkben javasolt megoldások szinte mindegyike arra irányul, hogy növelje a lakosságot terhelő költségvetési elvoná­sokat. De mit nyerünk ezzel? Az egységes személyi jövedelemadó nem oldja meg a vásárlóerő kiáramlásának szabályozását, nem javítja a vállalatok versenyképessé­gét. Én még azt is megkérdőjelezem, hogy „az ösztönző jövedelemdifferenciálódás és a szükségesnek ítélt jövedelemnivellá­lódás” közötti látszólagos ellentmondás feloldására alkalmas-e. A személyi jöve­delemadó ugyanis, ezt a feladatot első­sorban a gazdaság társadalmasított szek­torában képes maradéktalanul teljesíteni, ahol a termelőeszközök társadalmi tulaj­donban vannak, és ebből adódóan a jöve­delmeket nemcsak regisztrálják, hanem azok — éppen, mert az elvonást a jöve­delem kifizetése előtt bekalkulálják — lényegesen alacsonyabbak is, mint a kis­vállalkozásoknál vagy a fekete gazdaság­ban. Ugyancsak éppen az utóbbiban kelet­kezhetnek a teljesítménnyel nem arányos jövedelmek, amiket a társadalmi érték­ítélet — nem mindig jogosan —, elma­rasztal és amelyek fő forrása a hiány­­gazdaság. De itt keletkeznek a szabad­időben végzett munkák adózatlan jöve­delmei is, amiket a jövőben sem fognak bevallani. Így aztán a személyi jövede­lemadó a mi viszonyaink között ebben a formájában azt eredményezi majd, hogy a mért, társadalmilag elfogadott nagyobb teljesítményeket nagyobb —, de a teljesítménytöbblettel korántsem ará­nyos — jövedelemmel ismerjük el, de még ebből a többnyire sovány többletből is visszaszippantunk majd, ugyanakkor viszont a kiugró jövedelmek jó része továbbra is adózatlan marad, mert nem fogható meg. Márpedig téves azt hinni, hogy ösztönző hatást képes gyakorolni olyan no­minél jövedelem többlet, ami­nek a reálértékét akár az infláció, akár az adó elviszi. Ugyanakkor tévesnek tar­tom azt az elképzelést is, amelyi­k töme­ges előfordulás esetén is kizárólag a bűnüldözés feladatává kívánja tenni a nem regisztrált jövedelmek elleni har­cot, és nem azok okainak felszámolásá­ra törekszik.­ ­ Indexálni kell A személyi jövedelemadóval kapcso­latban eddig elhangzott hivatalos és fél­hivatalos állásfoglalások korántsem mentese­k az ellentmondásoktól és ko­rántsem megnyugtatóak. Hangsúlyozták, hogy az adóreform bevezetésének pilla­natában a személyi nettó bérek nem változhatnak. Ám az a körülmény, hogy a progresszió lépcsőit nem igazítják az inflációhoz, már magában foglalja, hogy is lakossági jövedelmek adófizetésre for­dított hányada évről évre növekszik. Az inflációt amúgy sem mindenütt kom­penzáló nom­iná­l­bér-em­elések­bő­l tehát további részt hasít le az adó. (Már ma is ez a helyzet a progresszív adójárulék­kal, a nomináljövedelmekhez kapcsolódó tagdíjakkal, „juttatásokkal”, mint pél­dául az óvodai, bölcsődei díjak, stb.) Is­mert az a helyzet, amikor a 100-200 fo­rintos fizetésemelésben részesülő dolgo­zó azért könyörög, hogy ne kapjon bér­emelést, mert azzal nettó jövedelme csökken. Ahogy Békési László nyilatko­zatában is elhangzott (FIGYELŐ 1985/45.) a lakosság „nettó jövedelme valamelyest csökkenne, a bruttó jöve­delme viszont a hatékonyabb szociálpo­litika nyomán növekedne”. A lakosság azonban nem a bruttó, hanem a nettó jövedelméből él, ezt fogadják el a kö­zértben. A tücsök és a hangya Kopátsy Sándor javasolt reformjának következő lépése a hozzáadottérték-adó bevezetése, 20—25 százalékos fogyasztói árszínvonal emeléssel, hatalmas lökést adva az inflációnak, annak összes ne­gatív következményeivel együtt. A szer­ző érvelése szerint az azonos arányban emelt bérek, nyugdíjak, családi pótlé­kok stb. azokra terhelnék ezt az áreme­lést, akik jövedelmüket nem munkavi­szonyukból szerzik. Ez véleményem sze­rint legalábbis kétséges. A szabadpiaci árak együtt emelkednének a szocialista szektor áraival, beleértve a hiánygazdál­kodás előnyeit kihasználók árait is. Az is nyilvánvaló, hogy az ingatlanárak is követnék, ha nem meghaladnák ezt a 20—35 százalékos árszintemelkedést. És vonatkozik ez a szabadidőben vég­zett munkák béreire is, amelyek emelkedését véleményem szerint jórészt mégis csak az infláció és a nem növek­vő kereslet határozza meg. Pontosabban, a szabadidőben végzett munkáik áremel­kedését a szocialista szektor árainak emelkedése indukálja. Maradnak tehát azok, akik balga módon hittek La Fon­taine „A tücsök és a hangya” című me­séjének és megtakarított pénzüket az OTP-ben tartották, illetve újabban la­kossági kötvénybe fektették. Tőlük az­tán teljes egészében lefölözik a 20—25 százalékos áremelkedést. Kopátsy szerint a hozzáadottérték-adó „valamelyest mérsékelné a munkavi­szonyból származó jövedelmek relatív lemaradását”. Ez igaz, csakhogy nem a munkaviszonyból élők kapnának többet, mert ők maradtak le, hanem a külön­munkát vállalók jutnának kevesebb jö­vedelemhez. Vajon szükségszerű-e, hogy a hozzá­adottérték-adó m­ekkora mértékű ár­színvonal-emelkedéssel járjon együtt? Ugyanis a forgalmi adót, vagy hozzá­­adottérték-adót úgy is be lehet vezetni, hogy a termelői és fogyasztói árak kö­zötti" kétszintűséget nem a fogyasztói árak emelésével, hanem a termelői árak csökkentésével hozzuk létre. Erre Ko­pátsy is utal, amikor a vállalati szektor adóterheinek a csökkentésétől a terme­lői árszínvonal csökkenését várja. Va­lóban, ha az eddigi vállalati adókat át­tesszük a forgalmi szférába, akkor ettől még nem nő a fogyasztói árszint, mi­közben nem csökken a költségvetés adó­bevétele sem. Ha ezen felül még a fo­gyasztói árakat is emeljük, ez egyenér­tékű a jövedelmek további átcsoportosí­tásával a lakosság terhére, a költségve­tés javára. Kopátsy javaslatai között a harma­dik helyen szerepel a vagyonadó, azzal az indoklással, hogy a jelenlegi adó­rendszer szinte kizárólag a lakosság pro­duktív befektetését adóztatja. Éljenek a lusták? Fizessen tehát az, aki munkaerején felül dolgozva, önmagát kizsákmányolva lakást épített, mert hiszen laknia kell valahol, fizessen az, aki esetleg egy élet munkájával spórolt össze magának egy kis nyaralót vagy üdülőlakrészt, hogy idős korára legyen hová mennie, vagy gyerekének legyen miből lakást szerez­nie, hiszen ő „improduktív” vagyon tu­lajdonosa. Mellesleg már az is megkér­dőjelezhető, hogy miért improduktív va­gyon az ingatlan? Ha lakás formájában jelenik meg, mentesítette az államot a bérlakás-építés kiadásaitól, miközben az állami bérek nem tartalmazták és ma sem tartalmazzák a munkaerő újrater­melési költségeiből a lakás költségeit. Ha pedig üdülőről van szó, akkor ez nem egy esetben nagyon is „produktív” idegenforgalmat teremthet. Önálló nyugdíjbiztosítást Végül a cikk befejező része a társada­lombiztosítással és a nyugdíjjal foglal­kozik. Azzal messzemenően egyet lehet érteni, hogy a társadalombiztosítás és a nyugdíj önálló gazdálkodó szerv ke­zébe kerüljön. Azaz, az ilyen címen rea­lizált bevételek — járulék, adó — ne költségvetési bevételekként és főként a kiadások ne állami-költségvetési „ingye­nes” juttatásokként jelenjenek meg. De nem azért,hogy a lakosság „jobban” érez­ze, mibe is kerülnek ezek a társadalmi juttatások, amelyekben részesül”, hanem azért, hogy ezek az elvonások valóban a társadalombiztosítási kiadások fede­zetét szolgálják. Végképp elfogdhatat­­lan az az állítás, hogy „a lakosság nem veszi tudomásul, hogy aránytalanul kis nyugdíjjárulékot fizet, de azon háborog, hogy nyugdíjának reálértéke gyorsan csökken”. A magyar nyugdíjjárulékok nemzetközi viszonylatban sem alacso­nyak. A nyugdíjba vonulók egy életen át, azaz körülbelül 40 évig dolgoznak. Ez alatt az idő alatt termeltek annyi többl étter­méket, hogy az abból nyugdíj­ra lehasított rész bő fedezetet nyújtson a nyugdíjak reálértékében mért kifizeté­séhez. A bérarányokat és bérszínvonalat ennek figyelembevételével alakították ki, így nem állítható, hogy a lakosság „aránytalanul kis nyugdíjjárulékot fi­zet”. Állítható viszont, hogy különböző okok miatt a nemzeti össztermék fel­használása, az erőforrások igénybevéte­le — akár a felhalmozást, akár a pro­duktív fogyasztást tekintjük — nem volt és ma sem eléggé hatékony. Ha — mint régen — a nyugdíjalapot, az SZTK-já­­rulékot önálló szerv (OTI, MABI) ke­zelte volna, melynek lehetősége lett vol­na az alapoik befektetésére — például in­gatlanok vételére, építésére — akkor nyugdíjak céljára a jelenleginek a sok­szorosa állnak rendelkezésére. Ám, mint­hogy a járulékokat a költségvetés bevé­teliként kezelte, ez is belekerült a „nagy­kalapba”. An­nak következménye, hogy gazdálkodásunk nem volt elég hatékony, véleményem szerint nem terhelhető ki­zárólagosan a legkiszolgáltatottabb ré­tegekre, a nyugdíjasokra, a betegeikre, a nagycsaládosokra. Változásokra valóban szükség van. Ám úgy gondolom, először azt az alapvető kérdést kellene vizsgálat alá venni, ho­gyan, milyen eszközökkel, milyen intéz­ményi módosításokkal, hatásköri változ­tatásokkal csökkenthető a jelenlegi túl­adóztatás, anna­k érdekében, hogy a vál­lalatok gazdálkodása hatékonyabbá vál­jék, és megtermeljék azt a többletet, amely a gazdasági fellendülés megindí­tásához szükséges, hogy végre megálljon az életszínvonal csökkenése, és megféke­ződjön az infláció. Dr. Bóc Imre 4 Két ötéves terv határán (Folytatás a 3. oldalról) * kell alakulnia. Ötévi stagnálás után növekedhet a ru­belelszámolású behozatal; ezzel azonos ütemben lehet a kivitelt is bővíteni. Az export szerkezete változik: az agrártermékek kivitele igen dinamikusan; az ipari — ezen belül a gépipari­­ termékeké mérsékelten nő. A konvertibilis elszámolású viszonylatokban az áru­forgalom aktívumát 350-400 millió dollárra kell nö­­velni. Mivel az agrártermékek kivitele e viszonylatban kissé csökken, az ipari termékek kivitelének 4-5 száza­lékos emelkedése esetén — aminek elérése a jövő évi terv egyik kulcskérdése — az összes export 2-3 szá­zalékkal nő. Az energiaimport az 1985. évi magas szinthez képest csökken, az anyagok és alkatrészek behozatala így is csak mérsékelten emelkedhet. A belföldi felhasználás — a termelés és a nemzeti jövedelem tervezhető növekedése mellett és a kiviteli többlet fokozásának szükségessége miatt — legfeljebb 1 százalékkal emelkedhet. A beruházások volumenét lényegében az 1985. évi szinten kell tartani. Ennek keretében megkezdődnek az ötéves tervidőszakra tervezett szerkezeti változások: nőnek a hatékony — elsősorban az export növelését, a kiemelt programokat szolgáló — beruházások, töb­bek között a feldolgozóiparban; emelkednek a fejlesz­tési lehetőségek a szénhidrogéniparban és a terme­lő infrastruktúra kiemelt területein, mindenekelőtt a távközlésben. Több területen viszont a fejlesztési le­hetőségek az 1985. évinél kisebbek lesznek. A beruházások terén a gazdaságirányítás jelentős kockázatot vállalt. A beruházások szerkezeti változá­sai, egyes célok növekvő támogatása mia­tt emelkedik ugyanis az állami finanszírozás, ugyanakkor a válla­latok felhalmozási forrásai is nagyobbak lesznek az 1985. évinél. Ezért a beruházások csak akkor marad­hatnak a tervezett keretek között, ha a gazdálkodó szervezetek felhalmozási pénzforrásaik egy részét meg­takarítják. Emiatt is a viszonylag magas felhalmozási adó általános szintjét csak az év közepétől és cse­kély m­értékében lehetett­ mérsékelni, de egyes kiemelt fejlesztési célokra már az év elejétől — főleg pályáza­tok nyomán vállalt kötelezettségek alapján — jelen­tősen csökkentett adókulcs érvényesül. A lakosság egy főre jutó reáljövedelme 1-1,5 száza­lékkal nő. Ezen belül kissé emelkednek a munka­­jövedelmek, az átlagos reálbér színvonala pedig az 1985. évi szinten őrizhető meg. A fogyasztói árszínvo­nal emelkedésének 5 százalékra történő visszaszorí­tása érdekében a nominál keresetek is lassabban emel­kedhetnek a múlt évinél, ezért szigorítani kellett a keresetszabályozás egyes mértékeit. A pénzbeli és ter­mészetbeni juttatások összes volumene 1,5-2 százalék­kal emelkedik. Ebből bővülő körben lehet megőrizni az egyedi juttatások reálértékét és továbi időszakra terjeszthető ki a gyermekgondozási díj. A lakosság jövedelmeiben kissé tovább nő a felhal­mozás és a megtakarítás aránya, így a lakosság fo­gyasztása 1 százalékkal emelkedik. A kereslet kielé­gítésének színvonalát több területen — elsősorban egyes iparcikkek esetében — javítani szükséges. Az 1986. évi gazdasági fejlődés egyik kiemelkedően fontos kérdése a népgazdaság megfelelő pénzügyi egyensúlyának biztosítása. Az állami kiadások több területen — a kivitel szerkezetének változása, egyes gazdaságtalan termelő tevékenységek növekvő támo­gatása, a beruházások finanszírozásának emelkedése, az árszínvonal növekedésének fékezése és egyéb okok miatt — számottevően emelkednek. Ezért egyrészt a költségvetési intézményeknél fokozott takarékosságot kell érvényesíteni, másrészt növelni kellett a gazdál­kodó szervezeteknél a nyereségadó kulcsát. Az álla­mi költségvetés hiánya még így is emelkedik. A nö­vekvő hiányt csak a fokozódó belföldi megtakarítá­sok finanszírozhatják. Az 1986. évi népgazdasági terv teljesítésének meg­alapozása érdekében széles körű intézkedések történtek. A tervben ennek ellenére is viszonylag sok a bizony­talansági tényező és a veszélyforrás. Ezek érintik a termelés szerkezeti változásait, a külkereskedelmi áru­forgalmat, a belföldi felhasználói kereslet alakulását. Emellett nem zárható ki az sem, hogy fokozódik a nyomás az állami kiadások — különösen a támogatások — növelése iránt. Mivel a tervbe beépített tartalékok korlátozottak, a gazdaságirányítás fokozott gonddal fogja figyelemmel kísérni a gazdasági fejlődést; ha szükséges, további intézkedésekkel is meg kell előznie a kedvezőtlen folyamatok kialakulását, azok esetle­ges létrejötte esetén pedig — sokoldalúan mérlegelve a közvetlen és közvetett hatásokat — határozottan kell cselekedni elhárításuk érdekében. A népgazdasági terv megvalósítása most is jelen­tős részben a gazdálkodó szervezetek tevékenységén múlik. Ha megteszik a szükséges intézkedéseket a vál­lalat és a dolgozók jövedelmei növelésének a gazda­sági eredmények fokozása útján történő megalapozá­sához, akkor biztosan számíthatunk az éves népgaz­dasági terv céljainak teljesítésére, az ötéves terv meg­valósításának kedvező megkezdésére is. 1986. JANUÁR 2.

Next