Figyelő, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-05 / 1. szám

A stabilizáció rögös útján 3., 5. „... a mi osztalékunk alapvetően különbözik a többi önnemzéssel létrehozott hazai részvénytársaságétól" 4—5. Állami költségvetés ’89 11. Gyógyszer-kereskedelem SZEMBEKÖTŐSDI Kevés olyan, alapjaiban és részleteiben is elfuserált torzszülöttje van a magyar gazdaságnak, mint a gyógyszer-kereskedelem. Ez pedig nagy szó, hiszen se szeri, se száma az értelmetlen pénzpa­zarló struktúráknak, amelyek az ötvenes évek óta változatlanul lé­teznek, jócskán megcsapolva a költségvetést. Az idén a gyógy­szer-kereskedelemben némileg változik a helyzet. De vajon tény­leg számottevő reformról, vagy csak gyámoltalan kezdeti lépések­ről van szó? (Folytatás a 6. oldalon.) A bükkábrányi ábránd Mostanság — bár az energetikusok nem verik félre a harangokat — néha-néha mintha azzal fenyegetnének, hogy néhány év múlva — képletesen szólva — nem lesz áram odahaza a konnektorok­ban. Márpedig a villamosenergia-hiányt, vagy az amiatti korlátozá­sokat elkerülni a lakosságnak és a gazdálkodóknak közös érdeke. Ezért aztán az a kérdés, hogy hol a határ a biztonságos energiael­látás és az ennek ürügyén való felesleges költekezés között. Esztendőről esztendőre egyre több pénzt kellett a költségvetésnek a gyógyszerekre előteremtenie, miközben a gyógyszer-kereskedelemben az égvi­lágon semmilyen érdemleges változás nem tör­tént. Negyven év után most végre ennek is eljött az ideje: úgy látszik, előbb-utóbb megtörik az egészségügyi tárca irányítási monopóliuma és a „kerül amibe kerül, csak tartani tudjuk a színvo­nalat” típusú szemlélet mellett lassan teret nyer­nek a gazdaságossági megfontolások is. Minél nagyobb a költségvetési hiány, annál inkább rákényszerül a kormány a takarékosság­ra. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy tavaly ősszel a gyógyszer-kereskedelem reformjáról döntött a Tervgazdasági Bizottság. Olyan intéz­kedési csomag összeállítására szólította fel az egészségügyi tárcát, amely a társadalombiztosí­tás átalakításával összhangban hosszú távon ön­finanszírozóvá teheti a gyógyszerellátást. Meg­kezdődött tehát a munka, amely végül is elég fe­lemás, bár a jövőt illetően némi reményre jogosí­tó megoldási javaslattal zárult. A leglényegesebb, hogy január elsejétől a költ­ségvetéstől elszakadt és önállóan gazdálkodó Társadalombiztosítási Főigazgatóság (TBF) gon­doskodik a gyógyszerellátás finanszírozásáról. Az eddigi rendszer helyett értékarányos fo­gyasztói árakat kíván alkalmazni, s ezeket módo­sítja — szociálpolitikai és orvosi megfontolások alapján — különböző mértékű ártámogatással. Emellett az egészségügyi tárca jelentős fogyasz­tói áremelést indítványozott, amely — mint azt tapasztalni fogjuk — hamarosan életbe is lép. Nehéz helyzetbe került a társadalombiztosí­tás, mert a nyakába zúdult a gyógyszerellátás egész csődtömege. S bár a továbbiakban övé a felelősség, ez nem jelenti azt, hogy munkájában teljesen szabad kezet kapna. Változatlanul a Szo­ciális és Egészségügyi Minisztérium (SZEM) fel­ügyelete alá tartozik, de az Ipari és Pénzügymi­nisztérium, illetve az Országos Árhivatal is jelen­tősen befolyásolhatja döntéseit, gazdálkodásá­nak hatékonyságát, annak ellenére, hogy e ható­ságok sokszor ellenkező érdekeket képviselnek. Bármilyen pazarlás és ésszerűtlenség is jelle­mezte eddig a gyógyszerellátást, a költségek gyors emelkedése senkinek sem­ fájt. A rendszer fenntartását az állami költségvetésből finanszí­rozták. A gondok már a gyártásnál elkezdődnek. A gyógyszergyárak között — a profitmegosztás miatt — csak nagyon mérsékelt a verseny, s így a termelői árak megállapításában a piac helyett a pillanatnyi erőviszonyok döntenek. Az árszabá­lyozás lehetőségeihez alkalmazkodva ugyanis olyan gyakorlat alakult ki, amely szerint az új termékek drágán, a régiek viszont jó néhány esetben nevetségesen olcsón értékesíthetők. Pél­dául az 1987 óta kapható Ulceran tabletta terme­lői ára 60 darabos csomagolásban 1469 forint, vi­szont egy doboz (10 darabos) Amidazophenum mindössze nyolcvan fillér, még a csomagoló­anyag költségét sem fedezi. Ugyanakkor a gyá­rak — monopolhelyzetüket kihasználva — a készletfinanszírozás szempontjából rendkívül előnytelen szállítási feltételeket szabhatnak a ke­reskedőknek. A legnagyobb feszültségek mégis a kereskede­lemben jelentkeznek. A FIGYELŐ 1987. február 19-i számában részletesen írt az itt tapasztalható áldatlan állapotokról, de azóta sem történt érde­mi változás. (Lásd a 6. oldalon az 1. számú kere­tes anyagot.) A szervezetlenségből és a szegénységből faka­dó problémák végül is a patikákban csapódnak le. A gyengécske gyógyszerellátás miatt állandó a vita a vevők és a gyógyszerészek között, s ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a gyógyszervá­laszték nagyon szegényes. Az elmúlt 8 évben mindössze két új eredeti magyar gyógyszer ke­rült csak forgalomba, s csupán 450-féle hazai, il­letve 500 külföldi készítmény kapható. A gazda­ságilag fejlett országokban ennek 10—20-szoro­­sa a kínálat. Alig lehet hozzájutni választékbőví­tő, helyettesítő készítményhez. A hazai gyógysze­rek 60 százaléka 25 évnél régebbi, s azok káros mellékhatásairól csak ritkán esik szó. A hiány­­gazdálkodás következtében alapvető gyógysze­rek tűnnek el hosszabb-rövidebb időre a patikák­ból. December végén például jó néhány gyógy­szertárban nem lehetett egyes B, illetve D-vita­­minkészítményeket kapni. A patikákban dolgozók munkakörülményei is kritikán aluliak. A gyógyszerészek és az asszisz­tensek szégyenletesen alacsony fizetésért végzik felelősségteljes munkájukat. Megélhetési gond­jaik miatt egyre többen hagyják el a szakmáju­kat. Az átlagbérszínvonal-szabályozás hatására úgynevezett „vattaemberek” százait alkalmaz­zák, noha azok munkája gyakorlatilag értelmet­len és értékelhetetlen. Ennek ellenére nincs más mód a szakképzett személyzet fizetésének akár A dolog ugyanis úgy áll, hogy az eddigi trendek szerint a kilencvenes évek közepén a hazai villamosenergia-igények meghalad­ják majd a termelő kapacitást. Minden 100 gigawattórányi energiakorlátozás pedig át­lagosan — nem minősítve a jövedelmezősé­get — 9 milliárd forint termeléskiesést okozhat az anyagi ágazatokban. Az ipari tárca és a Magyar Villamosművek Tröszt számára törvény írja elő az ellátási felelős­séget, így érthető és belátható, hogy a felté­telezett és esetleges teljesítményhiányt az energetikai ágazat el akarja kerülni. Nem firtatva, hogy az ellátási felelősség miatt — mostanság divatos kifejezéssel — az ener­­gialobby a méregdrága erőműépítésekkel vajon túlméretezi-e az ellátás biztonságát, itt rögvest álljunk meg egy pillanatra, még­pedig a trendeknél. A villamosenergia-ipar világszerte az energetika dinamikusan fejlődő része. A villamosenergia-felhasználás általában ott is növekszik, ahol az abszolút energia­felhasználás mértéke csökken. Például Ma­gyarországon az anyagi ágazatok 1978 és 1988 között — növekvő termelés mellett — 60 petajoule-lal kevesebb energiát használ­tak fel, de — a lakossági­ kommunális fo­gyasztást is beleszámítva — a villamosener­­gia-fogyasztás nőtt. (Lásd az ábrát.) Jelen­leg a kiépített erőművi kapacitás 7200 me­kismértékű emelésére sem. A gyógyszertárak fel­szereltsége csapnivaló. Ráadásul a körülbelül 1600 patika közül több mint 400 veszteséges. A kialakult helyzet ismeretében most már ér­demes megvizsgálni a gyógyszer-kereskedelem átalakításával kapcsolatos intézkedések jelentő­ségét. Az a tény, hogy a kormány látszólag ép­pen az idén szabadul meg a gyógyszer-kereske­delem gondjaitól, egyértelműen a költségvetési hiány csökkentéseként fogható fel. Azért hasz­náltuk a látszólag szót, mert ellátási nehézség esetén mégiscsak közbe kell majd avatkoznia. Ám tudnivaló, hogy a fejlett tőkés országokban mindenütt a társadalombiztosítás keretei között oldják meg ezt a feladatot. (De ha már például Nyugat-Európához hasonlítjuk magunkat, akkor az is tudnivaló, hogy ott a gyógyszergyáraktól a patikákig mindenki nyereségérdekeltségben dol­gozik, és a vállalkozók vagy megtalálják a számí­tásukat, vagy tönkremennek.) Hiába sózták a TBF nyakába a gyógyszerellátás minden baját, egyelőre csak szerény előrelépésre van kilátás. A gyógyszergyárak monopolhelyzete — a pro­fitmegosztás miatt — továbbra is változatlan. gawatt. A villamosenergia-termelés 31 szá­zaléka szénből, 30 százaléka szénhidrogén­ből és 39 százaléka hasadóanyagból szár­mazik. A hazai kapacitást pedig évente 1900 megawatt import egészíti ki. Az összes fogyasztás 1987-ben 33,8 ezer gigawattóra volt, s az egy főre jutó fajlagos értékkel — 3570 kilowattóra/lakos — Magyarország csak szerény helyen áll az országok sor­rendjében. Ám a teljesség kedvéért illő hozzátenni, hogy — elsősorban a korszerűtlen termelé­si szerkezet miatt — emögött a szerény he­lyezés mögött relatív magas, pazarló ener­giafelhasználás húzódik meg. A fejlett or­szágokban ugyanennyi energia mellett két­­szer-háromszor nagyobb a belföldi összter­mék (GDP) értéke. Mindebből pedig két dolog következik: a gazdaság fejlődéséhez elsősorban az energiaigényesség csökkenté­se, de ugyanakkor az energiafelhasználás növelése is szükséges. Vajon átcsoportosíthatók-e az energeti­kai beruházásokra szánt összegek a feldol­gozóiparba? Végső soron így megváltozhat­na a korábbi években kialakult kedvezőtlen beruházási arány a feldolgozóipar javára, megtakarítható az energianövekmény, kor­szerűbb, s ezáltal eladhatóbb lesz a termék. (Folytatás a 7. oldalon.) * Gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök együttesen. Forrás: Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság Mi jelent meg a FIGYELŐ-ben 1988-ban? Részletes tartalomjegyzék a 8—10. oldalon. Nagy-Britannia bankrendszere I. A monetáris bank választéka 15.

Next