Figyelő, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-05 / 1. szám

2 Anti-antiinflációs program Miért volt mind e huzavona az októberi, a no­vemberi országgyűlésen, ha a decemberi ülés­szakon mégiscsak összeállt az 50 százalékon felüli nyereségelvonás? — kérdezték az újság­írók a parlament szüneteiben, a sajtótájékozta­tókon az előterjesztő tárca képviselőitől. A hi­vatalos válaszadásokban a költségvetés vártnál nagyobb hiányáról, a vállalatoknál maradó, a számítottnál több megtermelt új értékről és külföldi hitelezőink elégedetlenségéről esett a legtöbb szó. Cseppet sem irigylésre méltó diadalt aratott a pénzügyi tárca, a költségvetés hiányának fi­nanszírozására tett variánsok egyikének elfo­gadásával. Pontosabban a nem tőlük származó negyedik, kisebb mértékű adójavaslat megsza­­vaztatásával. Ki irigyelne egy „kríziskezelő" és nem reformköltségvetést készítő, és azt végre­hajtani köteles kormányt. A szükség és az elkö­telezettség diktálta, elvonásszemléletű költség­­vetés nem lehet jó — mint ahogyan néhány képviselő fogalmazott. Milyen büdzsé az, amelyikben a bevételek sokkal kisebbek, mint a kiadások, „amely az elvonásokkal csökkenti a munkakedvet, lehe­tetlenné teszi a termelő beruházásokat, a mű­szaki fejlesztést és legfőképpen a bővített újra­termelést — azaz saját létalapját emészti fel. ” A beterjesztett változatok közül — egy másik képviselő szerint — egyik sem szolgálja a ki­bontakozási programban meghirdetett célokat. De hát mit lehet tenni? Kényszerhelyzetben van a kormány — mint ahogyan a párttag kép­viselők csoportjának tájékoztatóján tudatták is az összegyűltekkel. Hitelezőink rövid távon ke­mény lépéseket, látható eredményeket várnak tőlünk, hogy „hitelünk"a világban megmarad­jon. A 4 százalékos pótadót kivetik, a költségve­tés kiadási oldalát lefaragják, ahol tudják : az áldozatul dobott területek a társadalmi szer­vezetek, a honvédség, ismét és állandóan az infrastruktúra, a tanácsok, az agrárágazat. Villányi Miklós pénzügyminiszter szerint a termelő ágazatokat nem kell sajnálni a csökke­nő támogatás miatt. Például az agrárágazat 9 milliárd forinttal kevesebbre tervezett támoga­tását nem fogják veszteségként megélni az érintett gazdálkodó szervek. Az áremelések nagyjából kiegyenlítik az elszenvedett hiányt, jövedelmük nem mérséklődik. „Ne legyen senkinek sem illúziója, nincs olyan támogatáscsökkentési intézkedés, amely túlnyomó részben és végső soron ne a lakossá­got terhelné." Ezt is a pénzügyminiszter mond­ta. Csak annyit tehetünk hozzá, hogy hiány­­gazdaságban, a piacgazdaságot nélkülöző me­chanizmusok közepette minden ilyen intézke­dés egyben inflációnövelő is. És mi más lenne a parlament által elfoga­dott, költségvetéssel kapcsolatos elvonások, mérséklések, a különadók, ilyen-olyan alapok fizetése, a hozzájárulások, az illetékek, a társa­dalombiztosítási járulék felemelése. Az in­fláció kezelésére még nincs elfogadott kormányprog­ram, azzal majd csak az év első hónapjaiban foglalkozik a kormány — tudtuk meg a pénz­ügyminiszter szájából Az előzőek ismeretében nem lesz könnyű dolga. Javaslat átmeneti intézkedésre A magyar gazdaság súlyos strukturális vál­ságának egyik tünete az infláció, amely olyan, mint a betegnél a láz: jelzi a betegsé­get, de túl magasra szökve már önálló té­nyezővé, az alapbetegséget súlyosbítóvá vá­lik. Ahogy a lázat csillapítjuk, ugyanúgy kezelnünk kell az inflációt is, még mielőtt birtokában lennénk az alapbetegséget le­­küzdő gyógymódnak. A vállalatok nyereségének jelenleg tete­mes hányada az inflációs árnyereség. Ezt a lehetőséget kell megszüntetni mindaddig, amíg ki nem épülnek a valós piaci viszo­nyok. Idáig a kiáramló jövedelmeket akartuk „szabályozni”, aminek csődje ma már jól látható. Kézenfekvő tehát azt a tényezőt szabályozni, amelynek alakulását kívánjuk úgyis kézben tartani: az árakat. Hangsú­lyozzuk, hogy egy ilyen szabályozás sem re­formkonform megoldás és csak átmeneti jelleggel javasolható. Javaslatunk szerint az árak szabályozása a gazdálkodók általános bérérdekeltségéhez kötődne a következő mechanizmus szerint: 1. Ha a gazdálkodó szervezet a termékei árát átlagosan 0—5 százalék között növeli, akkor bértömegét az alábbi módon növel­heti: 1 százalék árnövekedésig 5 százalék adómentes bértömeg-növekedés, 2 százalék árnövekedésig 4 százalékos adómentes bér­tömeg-növekedés, 3 százalékos árnöveke­désig 3 százalékos adómentes bérnöveke­dés, 4 százalékos bérnövekedésig 2 százalé­kos adómentes bértömeg-növekedés, 5 szá­zalékos árnövekedésig 1 százalékos adó­mentes bértömeg-növekedés. (Az átlagos árnövekedést a forgalommal súlyozva kell kiszámítani!) Ha a gazdálkodó szervezet az adott sáv­ban az engedélyezett bértömeg-növekedést túllépi, sújtja lineáris bértömegnövek­­mény-adó, az engedélyezetten túli bértö­megnövekmény 100 százalékának megfele­lő összegben. Természetesen bármiféle bér­növelést csak nyereséges vállalat hajthat végre, ha van rá fedezete. 2. Ha az árnövekmény meghaladja az 5 százalékot, akkor nincs adómentes bértö­meg-növelési lehetőség. Bértömegnövelés esetén erősen progresszív bértömegnövek­­mény-adót, ax(l +x)x(y-4) forintot kell alkalmazni. Ahol a = bértömegnövekmény forintban x = bértömegnövekmény százalékban (százalékpont) y = árnövekmény százalékban. (Egyér­telmű, hogy itt j­ 5) 3. Az árak szinten tartása esetén értelem­szerűen nincs béradó, a bértömeg korlátla­nul emelhető, természetesen amennyiben a vállalat nyereséges és van rá fedezete. 4. Ha a gazdálkodó csökkenti árainak át­lagos árszínvonalát , a forgalommal sú­lyozott árakról van szó , akkor a gazdál­kodó a korlátlan bértömeg-növelési lehető­ségen kívül vállalkozóinyereségadó-vissza­­térítésre lenne jogosult, mégpedig 5 száza­lék árcsökkentésig lineárisan, 5 százaléknál nagyobb árcsökkentés esetén nagyobb szorzójú linearitással, így 5 százalék ár­­csökkentésig minden százalékpontnyi ár­­csökkentéshez 1 százalékpontnyi nyeresé­gadó-visszatérítés, 5 százaléknál nagyobb árcsökkentés esetén minden százalékpont­nyi árcsökkentéshez 2 százalékpontnyi nye­reségadó-visszatérítés. 5. Veszteséges vállalat nem növelhet árat és bért. Vesztesége rendezésére banki hitelt vehet fel, azonban ha ennek nyújtását a bank megtagadja, a vállalatot fel kell szá­molni. Kivételt ez alól csak az Országgyű­lés adhat. 6. Bizonyos nem termelő vállalatok — tömegközlekedés, távfűtő művek stb. —, amelyeknél hosszabb távon sem képzelhető el az állami támogatás teljes leépítése, kivé­telt képezhetnek, de ilyen felmentést csak az Országgyűlés adhat. E vállalatok eseté­ben is törekedni kell a dotációk minimali­zálására. Tisztességtelen teher A FIGYELŐ 1988/49. számában a Dem­­csák Mária által felvetett gondok egy kis szeletéhez kívánnék szólni. Az állami tulajdonú lakások elidegeníté­séről, illetve annak finanszírozásáról van szó. Ebben a zavarosban, melyet helyi (ta­nácsi) jogszabályok tovább bonyolítanak, s amelyben egyesek halászva már kifogták saját aranyhalukat, az újonnan meghozan­dó szabályok érdekes új körülményeket te­remtenek. Az eladásra kijelölt házak lakói „ítéletre” várnak, melyet az eddig oly nagy­vonalúan döntő országgyűlési képviselők — a terheket a lakosságra könnyen áthárító fiskálisok ösztönzésére — biztosan elfo­gadnak, nem ismerve a döntés következmé­nyeit. Lakáspiacra lenne szükség, tehát az álla­mi bérlakásokat el kell adni, így lesz kíná­lat és vevő is, mivel a bérlőknek valahol lakniuk is kell. Csak a piac marad ki ebből az egyszerű aktusból, hisz ez a helyzet olyan kényszer, mely nem a szereplők ön­kéntes, érdekeken alapuló egymásra találá­sán nyugszik, hanem amelyet alternatíva hiányában a szükség hoz létre. Helyeseb­ben az eladók diktálnak. Nagy ötlet volt az akció, felér egy szja méretű teherátcsopor­tosítással. A költségvetési hiányt tovább nem vállaló állam, a lakbéreket pazarlóan elherdáló IKV, és a lakosság egy rétege kö­zött — ez utóbbi még nem is sejti, mekkora kegyben részesül — jön létre a kényszer­alku. Az alábbi alternatívák közül választhat­nak: — vagy megveszik a bérlakásukat, vagy azt az IKV eladja „vásárlóerővel rendelke­ző” új tulajdonosoknak, akik a bérlőt egy­szerűsített eljárással kiakolbólíthatják ko­rábbi bérlakásából.­­ Marad az a lehetőség, ha a bérlő nem nyugdíjas, hogy a pénzpiac által diktált ter­hek mellett hitelt vesz fel bérlakásának megvásárlására. Tehát az a bérlő, aki nem sejtette, hogy lakásának tulajdonosa is lesz és így semmilyen előtakarékossággal nem rendelkezett, kénytelen hitelt felvenni. Tételezzünk fel egy 70 négyzetméteres la­kást, amelynek ára 30 ezer forint/négyzet­­méter — ez a „piaci ár”. Ha a vevő 5 éven belül felújított házban lakik és a hitelkamat 15 százalékos, éves kamatterhe körülbelül 150 ezer forint lesz. Öt éve fel nem újított lakás esetén pedig körülbelül 100 ezer fo­rintra számíthat. Nem valószínű, hogy az esetek zömében idős korú, még nem nyugdíjas lakásbérlők, akik átlagos fizetési kategóriákban élnek, képesek lennének a hitelkamat és tőkerész törlesztésére. A Fővárosi Lakásbérlők Ér­dekvédelmi Egyesületének javaslata szerint a lakásokat nem eladni, hanem visszaadni kellene az ott lakóknak. Bizonyítható, hogy a jelenleg megemelt lakbérek elegendők a lakások és az épület fenntartásához, az ál­lam megszabadulhatna az IKV-k támogatá­sától, illetve fenntartásától. Ha csak a bü­rokrácia mellőzését számolnánk, milliár­­dokkal lenne csökkenthető a költségvetési támogatások jelenlegi nagysága. Amennyiben a lakásokat eladják, akkor tisztázni kellene, hogy a vásárlók vajon el­ső lakáshoz jutóknak minősülnek-e, hisz eddig csak bérelték a lakást, nekik nem volt. Ebben az esetben az elképzelt új tá­mogatási rendszer szerint ők is jogosultak lennének a 400 ezer forintos lakástámoga­tásra? Ámbár zömük nem fiatal, így igény­be se vehetné azokat a kedvezményeket, amelyek gyerekek után járnak, hisz gyer­mekeik többnyire felnőttek, önálló lakásra is igényt tartó családok. Fizetni kell, de hogyan? Nem kis borzongással, de a végkövetkezte­téssel sajnos egyetértve olvastam Demcsák Máriának a lakásfinanszírozással kapcsola­tos „Fizetni kell" című cikkét. Mindenek­előtt önmagában meglepőnek tartom, hogy úgy kezeljük a lakáshitelezés eddigi gya­korlatából következő kamattámogatási mértéket, mint valami váratlan, előre pon­tosan nem kalkulálható tényt. A kibontako­zási program meghirdetésekor számoltak az inflációval, amiből logikusan követke­zik, hogy — amint az az elmúlt években is mindig bekövetkezett — a bankkamatok ennek megfelelően emlekedni fognak. Mindezt csak azért említettem meg, mert a következő években várhatóan növekszik az infláció, s tovább fognak emelkedni a ka­matok. Az igazi problémám — ha már fizetni kell — az, ahogyan ezt a vállalatoktól be akarja szedni a költségvetés. Nem értem, hogy milyen közgazdasági összefüggés alapján vetnék ki az 1988. évi nyereségre? Ha azért, mert így akarják elvonni azok­tól a pénzt, akik terven felüli nyereséget ér­tek el — mondjuk konjunkturális okok mi­att —, akkor értem. Az más kérdés, hogy hogyan szolgálja ez az intézkedés azt az alig több, mint egyéves célkitűzést, hogy a hatékonyabban, nyereségesebben dolgozó vállalatoknál maradjon több tőke, enged­jünk teret a differenciálódásnak stb. Az elvonás módja tehetetlenné teszi a vállalatokat, mert az adót egy már realizált nyereség után akarják kivetni, azaz az adó tömegét semmilyen intézkedéssel nem tud­ják befolyásolni a vállalatok, így akár eleve veszteségessé tehetik azokat. Ha már a költségvetés közgazdasági összefüggést akarna keresni a kamattámogatás és a vál­lalati elvonás között, célszerűbbnek tarta­nám a bérarányos elvonás megfontolását. Ennek ugyanis lenne egy olyan valószínű­ségen alapuló logikája, hogy minél több egy vállalatnál a bérköltség, annál nagyobb a létszám, annál többen vették igénybe a kezdvezményes lakásépítési hiteleket, tehát a vállalatok a kedvezmény igénybevételé­nek arányában fizetnének adót. Ebből a megoldási módból az következ­ne, hogy nem kellene egy már lezárt év után „elszenvedni” az adót, hanem az adott év ténylegesen kifizetett bérköltsége alap­ján lehetne havonta, negyedévente fizetni, egyúttal lehetőséget adva arra, is, hogy a munkaerővel való ésszerűbb gazdálkodás­sal a vállalat vezetése befolyásolni tudja az elvonás mértékét. Ha pedig a költségvetés végképp ahhoz ragaszkodik, hogy a nyereség után fizessék a vállalatok az adót, akkor a tárgyévi nye­reség után kellene kivetni, az évközi fizetést pedig a nyereségadó-előleg mintájára le­hetne megoldani.­­ DR. DARÓCZI LAJOS közgazdász Budaörs V 4 GYÓGYSZER-KERESKEDELEM Szembekötősdi: Az üzlet, az üzlet; Visszala­pozás (1., 6.) ENERGIAGAZDÁLKODÁS A bükkábrányi ábránd (1., 7.) GAZDASÁGPOLITIKA A stabilizáció rögös útján (3., 5.) RÉSZVÉNYTÁRSASÁGOK „.. . a mi osztalékunk alapvetően különbözik a többi önnemzéssel létrehozott hazai rész­vénytársaságétól” — interjú a Skála-Coop Rt. elnök-vezérigazgatójával (4—5.) TARTALOM LÉGI FUVAROZÁS „Magyarországot ugródeszkának tekint­jük ...” (7.) TÁRGYMUTATÓ A FIGYELŐ­ben 1988-ban megjelent cikkek (8—9—10.) KRÓNIKA 20 éves a Világgazdaság (10.) KÖLTSÉGVETÉS Magyarország 1989. évi államháztartása (11.) SZABÁLYOZÁS Védjük a forintot (11.) NEMZETKÖZI GAZDASÁG Számvevőszék: Kard nélküli hatalom; Előre­jelzés 1989-re: Lassúbb gazdasági növeke­dés; A szovjet adóreform távlatai; Lee lacoc­­ca visszavonul; EGK: Tervek az autóiparban; Nézőpont; Körkép (12—13.) PÉNZ- ÉS TŐKEPIAC Nagy-Britannia bankrendszere I., Magyaror­szág nemzetközi fizetési helyzetének alakulá­sa; Kincstárjegyárverés a Nemzeti Bankban Árfolyamtáblázatok (15., 18.) KALEIDOSZKÓP Végkifejlet IV; Adósok és adósságok; Gon­dolatok ’89 (24.) 7. Új termék bevezetése esetén a vállalat 3 évre felmentést kap az adott termék eseté­ben az általános árszabályozás alól. 8. Az általános szabályozás kijátszása sú­lyos retorziókat vonna maga után, mind a vállalat, mind annak vezetője számára. DR. GAZDAG LÁSZLÓ KOVÁCS GYULA közgazdasági osztályvezető gazdasági tanácsadó Szekszárd Budapest 1989. január 5. Tudjuk, hogy újabb-újabb ötleteket talál­nak ki a lakosság terheinek növelésére. De még mielőtt a visszafordíthatatlan folyamat beindulna, fontos lenne áttekinteni a teher­bíró képességgel arányban álló pénzelvo­nások, eladások kialakuló rendszerét. Nem beszélve arról, hogy az állam adott esetben — bár látszólag a lakásár 50, illetve 30 szá­zalékáért „kótyavetyéli el” a lakásokat — kétszeresen is jól jár, hiszen ezek a lakások előbb-utóbb értéküknél fogva olyan illeték­kategóriákba tartoznak, ahol öröklődés, át­ruházás esetén az állam szintén jelentős be­vételekre tarthat igényt. Figyelembe kellene venni, hogy ezeket a lakásokat 1988. január 1-jétől a vásárlók­nak szja-val csökkentett jövedelmükből, te­hát egyszer már az államnak adózott pénz­ből kell megvásárolni. Ha már fizetni kell a lakásért, akkor az egyenlő teherviselés elve alapján kellene azt tenni, nem túl tisztessé­ges eljárás a lakosság nem is jelentéktelen részére ekkora terhet hárítani. PÉCSI LÁSZLÓ Budapest

Next