Figyelő, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-04 / 1. szám
1990. január 4. — S Ú L Y P O N T——— Kelet-Európa: egy összeomlás anatómiája „Ó, mert oly későn...” Ha a háború óta mindig is sajátos helyzetben lévő Lengyelországtól elvonatkoztatunk, akkor épp az tűnik szembe, hogy a politikai fordulatokat közvetlenül nem a gazdaságiak váltották ki, a két terület önfejlődésének saját dinamikája volt és marad is. Nem arról van szó, mintha függetlenedhetnének egymástól: például a 12. ötéves terv technokratikus koncepciójának sikere mellett aligha radikalizálódhatott volna öt éven keresztül a szovjet politika összfolyamata. Mégis: kétségtelen, hogy szinte senki sem számított az egész térséget átformáló minőségi változások gyors beérésére. Nem kivétel ez alól az egykori ellenzék sem. Halasztások és mulasztások Melyek azok a nagyobb távlatú gazdasági folyamatok, amelyek a politikai fordulatot megérlelték? 1. A csehszlovákiai invázió következtében az egész térségben a világfejlődés fő irányától való jórészt tudatos elkülönülés vált a politikai és a gazdasági stratégia fő tájolási pontjává, nem pedig a fő áramba való beépülés. A külpolitika egyes időszakokban békülékeny volt, a katonapolitika azonban már korántsem. Valószínűleg ebből is, valamint a hagyományos ideológiai tételek és rendszerjellemzők túlsúlyából fakadt, hogy valamennyi jelentős politikai, gazdasági és társadalmi döntésben a világfolyamatokhoz való alkalmazkodás szempontja alulmaradt az „öntörvényű” fejlődés utópiájával szemben. E szélesebb összefüggés magyarázhatja csak meg, hogy két évtizeden keresztül állandósult — a felszínen mindig rövid távú és ésszerűnek tetsző érvek túlsúlyából fakadó — „halasztások és mulasztások” irányvonala. A gyakorlat érdemi mozdulatlansága túlélte és ezzel viszonylagossá tette a korszak szellemi hullámzásait. Ezért valójában helyesebb azt kérdezni: hogyan bírta ily sokáig a neosztálinista irányzat? Más szóval, inkább a mostani fordulat történelmi megkésettsége, semmint bekövetkezte igényel magyarázatot. 2. A nyolcvanas évtizedre elviselhetetlenné vált a szakadék a — részben a kanonizált hittételek, részben a kormányzatok tervígéretei, részben a nemzetközi érintkezés által is megnövelt — természetes társadalmi igények növekedése és az egyre sivárabb gazdasági valóság között. A helyzetet egyként súlyosbította az, ha a hatalom a tények nyilvánvaló semmibevételének és saját agyszüleményei valósággá nyilvánításának hagyományos útját járta, meg az is, ha — reformjait igazolandó — feltárta azt a valóságot, amely rosszabb, mint legtöbben vélték. A legsúlyosabbá azonban akkor vált a helyzet, amikor az érdemi változások ígéretével éveken át kecsegtetett tömegek kiábrándultak. A fennálló rend feltétlen érvényét maga a reformszándék kérdőjelezte meg; a tényleges javulást eredményező cselekvés elmaradására pedig magyarázat ugyan bőven van, de mentség nincs. Bulgáriában, Csehszlovákiában és Magyarországon a jó szándékokat hangoztatók hitelvesztése volt a lényeg (míg maguk a szándékok továbbra is társadalmi támogatást élveznek). Az NDK-ban és Lengyelországban viszont a korábbi (állampárti) vezetés minden, hozzá köthető törekvést kompromittált, és ezért a rendszerjellegű politikai változás az ésszerű gazdasági célok kitűzhetőségének előfeltételévé vált. A Szovjetunióban pedig kiderült, hogy a felső vezetés nagyívű megújulási tervei papíron maradnak a civil társadalom (ön)tevékeny szerveződése és az államigazgatásra gyakorolt állandó nyomása nélkül. Sőt a bürokrácia az új jelszavakat hangoztatva saját helyzetét még meg is erősíti, miközben a lakosság életviszonyai az elviselhetetlenségig romlanak. Vágyálmok válság közben 3. A gorbacsovi reformpolitika kihívás volt valamennyi kelet-európai vezetés számára, s ennek egyikük se tudott megfelelni. A sztálini megoldások részint kényszerű, részint önként túlhajtott, kritikátlan átültetéséből sarjadzó rendszereket a Szovjetunió világhatalmi szerepének megőrzéséhez méretezett, felzárkózásközpontú gorbacsovi ideológiai forradalom már 1985-87 során legitimációs válságba juttatta. Ez különösen a neosztálinista rendszerekre igaz, de Kádár és Jaruzelski óvatos reformpolitikáját is egyre többször leelőzték. Az pedig, hogy valamennyi egykori állampártvezető Gorbacsovot rövid átmeneti jelenségnek vélte, végzetesnek bizonyult számukra. Egyfelől a szovjet átalakítás elérte a változások azon fokát, ahonnan soha többé nincs visszaút a brezsnyevi „rendezett viszonyokhoz”, így viszonyítási alapokat veszítették az önmagukat ehhez mérő (gazdaság)politikák is. (Akár azonosultak vele, akár mindenkor kissé haladóbbak igyekeztek lenni.) Másfelől — mint azt a szovjet kormány reformbizottságának 1989. októberi anyaga is bemutatta — részben a technokratikus és megalapozatlan gyorsítási politika közvetlen következményeként felbomlott a szovjet belső piac, megjelent a nyílt pénzromlás és a súlyosbodó áruhiány kettőse. A Szovjetunió már csak azért is megszűnt a szövetséges országok gazdasági stabilizátora lenni, s mint már 1981—83-ban ez kiderült, vészhelyzetben ez még inkább igaz. Ezzel együtt a 80-as évtized egésze nem volt elég arra, hogy a kelet-európai rendszerek az új realitásokra (és nem vágyaikra) építő új (gazdaság)politikát alakítsanak ki. 4. Az említett folyamatokat részint megjelenítette, részint felerősítette a KGST válsága. 1985—87 során még le-A kelet-európai államszocialista rendszerek összeomlása történelmileg elkerülhetetlen és hosszabb ideje várható is volt. A kortárs megfigyelőt és a rendszerváltást átélőket inkább a folyamat sebessége, valamint törésszerű fordulat volta lepi meg, különös tekintettel például a napokban lezajlott romániai eseményekre. Miért éppen mostanra érlelődött meg a változás, szinte egyszerre, úgy ahogy Marx a világforradalom bekövetkeztét jelezte előre? Hiszen a régi rendszer politikai és gazdasági gyengeségei, melyek részben magából a modellből, részben az elméletileg konstruált modellhez nem illő valóságos történelmi feltételekből és gazdasági tényezőadottságokból fakadnak, Kelet-Európában jó három és fél évtizede, a Szovjetunióban a húszas évek óta ismertek voltak (ha azt a hatalom többnyire nem is vette figyelembe). Miért, hogy 1988—89-ben hirtelen a tömegek cselekvését átható „anyagi erővé” váltak e felismerések Moszkvától Tallinnon át Kelet-Berlinig majd Bukarestig, sőt a maga módján Pekingig és Hanoiig lhetett abban bízni, hogy a szovjet reformpolitika hatására a KGST is fokozatosan a piaci integráció irányába mozdul és ezzel hozzájárulhat tagjai gazdasági fejlődéséhez. 1987 októberében létrejött a megegyezés, hogy a hagyományos KGST helyett szocialista közös piacot kell kiépíteni, ez azonban az általánosságok szintjén maradt az azóta eltelt években is. A gyakorlatban formális intézkedésekre szorítkoztak. Vég nélküli szövegértelmező viták folytak, a 2005-ig szóló közös koncepcióban ismét főként vágyak és álmok szerepelnek, miközben a tagországok gazdaságában nyílttá vált a válság. Az adott együttműködési mechanizmus mellett már a forgalom szintjét, sőt nagyságrendjét sem lehet megőrizni. Ez pedig eltorlaszolta az utat az 1984—86. években fogant gazdaságélénkítési tervek előtt. A 90-es években pedig már végképp nincs hova visszahúzódni a világpiac jeges hullámai elől: most már végképp meg kell tanulni úszni. A korábbi úszómesternek pedig nem köszönték meg munkáját, amikor elküldték. A hitelfelvevők perverzitása 5. Az 1986—90-es időszakra kidolgozott ötéves tervek testesítik meg az utolsó arra irányuló kísérletet, hogy a térség gondjait nagyobb rendszerjellegű változás nélkül, szerkezetpolitikai súlypontáthelyezéssel, fegyelmezéssel és a műszaki haladás hivatalból történő elrendelésével küzdjék le. E törekvés gyors és látványos kudarca tudatosította a kelet-európai társadalmakban, hogy népgazdasági tervezésre hivatkozva ezúttal még jószerével „rá se olvastak” a betegre, de ő ezt már megelégelte. Ennek az időszaknak a terméke az is, hogy az államszocialista rendszert legitimáló hagyományos „vívmányok” formálisan is szertefoszlottak, főként az infláció nyílttá válása és a világpiacon is értékelt teljesítmény stagnálása következtében. Ez a nyugdíjak, az oktatás, az egészségügy helyzetében érhető tetten. Érezhetően nőnek a társadalmi beilleszkedési zavarok, terjed a (részben szervezett) bűnözés, élesednek az érdekcsoportok közti összeütközések, az infrastruktúra feléledése is köztudottá vált. Tehát: a szocialista szempontból fontos jelenségek sem alakulnak a gazdaságnál előnyösebben, és — természetesen — egyáltalán nem is ellensúlyozhatják a hatékonyság hiányát (jól mutatva az ismert dilemma téves kiindulópontját). Mindez azt jelenti, hogy az összállami közvetlen tervezés épp azokon a területeken veszített, ahol rendszerelméleti szempontból komparatív előnyben lenne a versenygazdaságokkal szemben. E felismerések az évtized végére megkerülhetetlenül tudatosultak a tömegméretekben. 6. A gazdaságpolitika zsákutcája a köznapi emberek mindennapi életét megkeserítő ellátási válságban válik a legközvetlenebbé. (Magyarországon ennek hiányát a szegénység terjedése, a középrétegek lecsúszása ellentételezi, az NDK-ban és Csehszlovákiában pedig a lakosság által mércének tekintett NSZK-hoz és Ausztriához képest rossz az ellátás.) A fogyasztói piac válsága azonban nem önmagában, hanem a távlatvesztéssel együttesen vált politikai robbanóanyaggá. Az adott vezetésviszonyok melletti kilábalás, puszta esélyben való kétely mozgósítja a tömegeket — hol utcai felvonulásra, hol szavazásra, hol sztrájkra. A régi, rosszul működő gépezet növekvő működési költségeinek a lakosságra való áthárítása az érintettek heves ellenállásába ütközött — Magyarországon például ezért utasította vissza 1989. novemberében az országgyűlés az OT 1990—92-re szóló tervét és az 1990. évi költségvetési elgondolásokat. A távlatvesztés meg a napi kellemetlenségek együtt torkolltak politikai fellépésbe. Ebben voltaképp a kelet-európai társadalmak túlélési ösztöne nyilvánult meg. 7. Végül arról is szólni kell, hogy Kelet-Európa az egész térségben négy-két évtizede folyó „autonóm”, importkiváltó politika ellenére — azaz hatására — egyoldalú függésbe került a világgazdaságtól. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy kivitelében a nemzetközileg leértékelődő és túlkínált cikkek behozatalában a gazdaság lélegzéséhez és előremozdulásához nélkülözhetetlen termékkör szerepel. Az elmúlt másfél-két évtized hol nyíltan reformellenes, hol csak halogató politikáját egyre több külföldi forrás felszívásával lehetett csak véghezvinni. Az eladósodás más országokhoz, térségekhez képest nem volt túlzott, az országok exportteljesítményéhez képest viszont annál inkább. Mivel az eddig bevont tőke jórészt a működési veszteségeket hidalta át, visszafizetésének forrása nem teremtődött meg, sőt ez a jövőben sem várható. Ez utóbbi a felhasználás hatékonyságának ügye, amiért a legnagyobb hitelfelvevők perverz módon semmiféle felelősséget nem éreznek — a bökkenő. A kapcsolat hiánya az adott autark működési és forráselosztási rendszerben ugyanis szükségszerű „konstrukciós hiba” volt. A külföldi forrás és a felhasználás külpiacon mért eredményessége közt nincs és a régi „tervirányítási” rendszerben nem is lehetett közvetlen kapcsolat. Mivel ez a 70-es és a 80-as évek (tragi)komikusan ismétlődő „kövér éveiben” egyértelművé vált, a kelet-európai térség egésze egyoldalú függőségi helyzetbe került a nemzetközi pénzpiacoktól. Ki azért, mert — mint Lengyelország, Magyarország és az NDK — már a gazdaság stagnálásához is külföldi hitel szükséges (mégpedig sok); ki azért, mert — mint Csehszlovákia és a Szovjetunió — az életszínvonal talpraállításának és a gazdaság csekély korszerűsítésének is jelentős tőkeigénye van (és a jövőbeni befektetőt nem szabad elriasztani). Románia — hitelezők és szakértők körében egyáltalán nem elfogadott — „adósságvisszafizetésének” ára mindenkit joggal rettent el, s az általa előidézett lakossági elnyomorodásnak nem kis szerepe volt a mostani robbanásszerű, gyökeres fordulatban. Bulgária adósságállománya 1986 óta szinte évente kettőződve érte el azt a 10 milliárd dolláros összeget, ami alig 2 milliárd dolláros kivitellel áll szemben, eközben pedig a gazdaság 6 százalékos hivatalos növekedési ütem mellett esett szét. __________________________________________________ Végzetes kuszaság Egyszóval, ki ezért, ki azért, de nagyon rá van utalva a Nyugat jóindulatára. Ebben a helyzetben a régi rendszer védekező reflexei — legyen szó akár a magyar értelmiség- és tájékoztatáspolitika lanyha fegyelmezési kísérleteiről, vagy a másik végletként háromszázezer török, középkort idéző, kiűzéséről — öngóllá váltak. A régi rendszer fenntartásához kötődő különféle célok és érdekek végletesen összekuszálódtak. Mivel a Szovjetunió 1985 óta átütő erejű enyhülési politikát folytat katonai és politikai téren is, a romániait idéző „ostromlott vár” hangulatára építő irányvonal talaját és hitelét vesztette 1986—88 során. Mint a történelemben már annyiszor, ismét kitűnt: pusztán az elnyomó gépezet, a hatalom egyéb elemeitől elszakadva, a gazdaság ellenében csak ideig-óráig tarthatja föl a szükségszerű folyamatokat. Sőt, a maga módján a pekingi vérfürdő hatása is kijózanítóan, s egyben elrettentőleg hatott. Ilyen árat ugyanis a Nyugattól oly sok szálon függő Kelet-Európa kormányai nem engedhettek meg maguknak. Ezért és erre rakódva a régi (növekedésre beállított) rendszert szétvetették az őt alkotó csoportok közt — a stagnáló összjövedelem miatt — kiéleződött ellentétek. A belülről már szétmállott hatalmi struktúra pedig viszonylag csekély nyomásra és/vagy az első komoly erőpróbánál kártyavárként omlott össze. E folyamatban a Nyugattól való gazdasági függés ténye és tudata, az „önálló” gazdaságpolitizálás lehetetlenülése — az előző hat tényezőre rakódva, de azokat semmiképp se megelőzve — megérlelte a rendszerváltást az évtizedfordulóra. Látható: az utolsó felvonás sajátossága épp az, hogy az „örökkévalóság”, a totális uralom felszíne alól — sokáig és sokaknak — nemigen látszott ki a túlérett tartalom. A tökéletes burkon esett legkisebb seb azonban a gyümölcs egészének szétbomlását tárja fel. 3 Menekvés a „nyomornegyedből” Ha a fenti gondolatsor akár csak részben is igaz, akkor Kelet-Európa térségében nincs többé visszatérés az állam túlsúlyára épülő tekintélyelvű rendszerhez a politikában sem, a gazdaságban pedig még kevésbé. Ám a térség növekedési, kibontakozási lehetőségeire a gazdasági válság mellett számos szerkezeti, társadalmi deformációval még évtizedekig meghatározóan hat az államszocializmus öröksége. A kiút nem adott önmagától: a beteget kellemetlen gyógymódokkal előbb még kezelni kell és csak ezt követően, a lábadozás nehézségeit sikerrel állva lesz majd képes a térség visszaépülni a fejlett világ gazdaságába. Igaz, az utolérés és túlszárnyalás ábrándjával szegényebben, de a világ nyomornegyedébe mégsem besüppedve Kelet-Európa előtt új esély nyílt: a kiépülő piacgazdasági rendszer és a következetes fejlesztésstratégia rendkívüli erőfeszítésekkel az évezredfordulóra ismét becsatlakoztathatja a térséget a modern világ vérkeringésébe. DR. CSABA LÁSZLÓ