Figyelő, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-04 / 1. szám

1990. január 4. — S Ú L Y P O N T——— Kelet-Európa: egy összeomlás anatómiája „Ó, mert oly későn...” Ha a háború óta mindig is sajátos helyzetben lévő Lengyel­­országtól elvonatkoztatunk, akkor épp az tűnik szembe, hogy a politikai fordulatokat közvetlenül nem a gazdasági­ak váltották ki, a két terület önfejlődésének saját dinamiká­ja volt és marad is. Nem arról van szó, mintha függetlened­hetnének egymástól: például a 12. ötéves terv technokrati­­kus koncepciójának sikere mellett aligha radikalizálódha­­tott volna öt éven keresztül a szovjet politika összfolyama­­ta. Mégis: kétségtelen, hogy szinte senki sem számított az egész térséget átformáló minőségi változások gyors beéré­­sére. Nem kivétel ez alól az egykori ellenzék sem. Halasztások és mulasztások Melyek azok a nagyobb távlatú gazdasági folyamatok, amelyek a politikai fordulatot megérlelték? 1. A csehszlovákiai invázió következtében az egész tér­ségben a világfejlődés fő irányától való jórészt tudatos el­különülés vált a politikai és a gazdasági stratégia fő tájolá­si pontjává, nem pedig a fő áramba való beépülés. A kül­politika egyes időszakokban békülékeny volt, a katonapo­litika azonban már korántsem. Valószínűleg ebből is, vala­mint a hagyományos ideológiai tételek és rendszerjellem­zők túlsúlyából fakadt, hogy valamennyi jelentős politikai, gazdasági és társadalmi döntésben a világfolyamatokhoz való alkalmazkodás szempontja alulmaradt az „öntörvé­nyű” fejlődés utópiájával szemben. E szélesebb összefüg­gés magyarázhatja csak meg, hogy két évtizeden keresztül állandósult — a felszínen mindig rövid távú és ésszerűnek tetsző érvek túlsúlyából fakadó — „halasztások és mulasz­tások” irányvonala. A gyakorlat érdemi mozdulatlansága túlélte és ezzel viszonylagossá tette a korszak szellemi hul­lámzásait. Ezért valójában helyesebb azt kérdezni: hogyan bírta ily sokáig a neosztálinista irányzat? Más szóval, in­kább a mostani fordulat történelmi megkésettsége, sem­mint bekövetkezte igényel magyarázatot. 2. A nyolcvanas évtizedre elviselhetetlenné vált a szaka­dék a — részben a kanonizált hittételek, részben a kor­mányzatok tervígéretei, részben a nemzetközi érintkezés ál­tal is megnövelt — természetes társadalmi igények növeke­dése és az egyre sivárabb gazdasági valóság között. A hely­zetet egyként súlyosbította az, ha a hatalom a tények nyil­vánvaló semmibevételének és saját agyszüleményei való­sággá nyilvánításának hagyományos útját járta, meg az is, ha — reformjait igazolandó — feltárta azt a valóságot, amely rosszabb, mint legtöbben vélték. A legsúlyosabbá azonban akkor vált a helyzet, amikor az érdemi változások ígéretével éveken át kecsegtetett tömegek kiábrándultak. A fennálló rend feltétlen érvényét maga a reformszándék kérdőjelezte meg; a tényleges javulást eredményező cselek­vés elmaradására pedig magyarázat ugyan bőven van, de mentség nincs. Bulgáriában, Csehszlovákiában és Magyarországon a jó szándékokat hangoztatók hitelvesztése volt a lényeg (míg maguk a szándékok továbbra is társadalmi támogatást él­veznek). Az NDK-ban és Lengyelországban viszont a ko­rábbi (állampárti) vezetés minden, hozzá köthető törekvést kompromittált, és ezért a rendszerjellegű politikai változás az ésszerű gazdasági célok kitűzhetőségének előfeltételévé vált. A Szovjetunióban pedig kiderült, hogy a felső vezetés nagyívű megújulási tervei papíron maradnak a civil társa­dalom (ön)tevékeny szerveződése és az államigazgatásra gyakorolt állandó nyomása nélkül. Sőt a bürokrácia az új jelszavakat hangoztatva saját helyzetét még meg is erősíti, miközben a lakosság életviszonyai az elviselhetetlenségig romlanak. Vágyálmok válság közben 3. A gorbacsovi reformpolitika kihívás volt valamennyi ke­let-európai vezetés számára, s ennek egyikük se tudott megfelelni. A sztálini megoldások részint kényszerű, ré­szint önként túlhajtott, kritikátlan átültetéséből sarjadzó rendszereket a Szovjetunió világhatalmi szerepének megőr­zéséhez méretezett, felzárkózásközpontú gorbacsovi ide­ológiai forradalom már 1985-87 során legitimációs válság­ba juttatta. Ez különösen a neosztálinista rendszerekre igaz, de Kádár és Jaruzelski óvatos reformpolitikáját is egyre többször leelőzték. Az pedig, hogy valamennyi egy­kori állampártvezető Gorbacsovot rövid átmeneti jelenség­nek vélte, végzetesnek bizonyult számukra. Egyfelől a szovjet átalakítás elérte a változások azon fokát, ahonnan soha többé nincs visszaút a brezsnyevi „rendezett viszo­nyokhoz”, így viszonyítási alapokat veszítették az önmagu­kat ehhez mérő (gazdaság)politikák is. (Akár azonosultak vele, akár mindenkor kissé haladóbbak igyekeztek lenni.) Másfelől — mint azt a szovjet kormány reformbizottsá­gának 1989. októberi anyaga is bemutatta — részben a technokratikus és megalapozatlan gyorsítási politika köz­vetlen következményeként felbomlott a szovjet belső piac, megjelent a nyílt pénzromlás és a súlyosbodó áruhiány ket­tőse. A Szovjetunió már csak azért is megszűnt a szövetsé­ges országok gazdasági stabilizátora lenni, s mint már 1981—83-ban ez kiderült, vészhelyzetben ez még inkább igaz. Ezzel együtt a 80-as évtized egésze nem volt elég arra, hogy a kelet-európai rendszerek az új realitásokra (és nem vágyaikra) építő új (gazdaság)politikát alakítsanak ki. 4. Az említett folyamatokat részint megjelenítette, ré­szint felerősítette a KGST válsága. 1985—87 során még le-A kelet-európai államszocialista rendsze­rek összeomlása történelmileg elkerülhe­tetlen és hosszabb ideje várható is volt. A kortárs megfigyelőt és a rendszervál­tást átélőket inkább a folyamat sebessé­ge, valamint törésszerű fordulat volta lepi meg, különös tekintettel például a napok­ban lezajlott romániai eseményekre. Mi­ért éppen mostanra érlelődött meg a vál­tozás, szinte egyszerre, úgy ahogy Marx a világforradalom bekövetkeztét jelezte előre? Hiszen a régi rendszer politikai és gazdasági gyengeségei, melyek részben magából a modellből, részben az elméle­tileg konstruált modellhez nem illő való­ságos történelmi feltételekből és gazda­sági tényezőadottságokból fakadnak, Ke­let-Európában jó három és fél évtizede, a Szovjetunióban a húszas évek óta ismer­tek voltak (ha azt a hatalom többnyire nem is vette figyelembe). Miért, hogy 1988—89-ben hirtelen a tömegek cse­lekvését átható „anyagi erővé” váltak e felismerések Moszkvától Tallinnon át Ke­­let-Berlinig majd Bukarestig, sőt a maga módján Pekingig és Hanoiig l­hetett abban bízni, hogy a szovjet reformpolitika hatására a KGST is fokozatosan a piaci integráció irányába mozdul és ezzel hozzájárulhat tagjai gazdasági fejlődéséhez. 1987 októberében létrejött a megegyezés, hogy a hagyományos KGST helyett szocialista közös piacot kell kiépíteni, ez azonban az általánosságok szintjén maradt az azóta eltelt években is. A gyakorlatban formális intézkedésekre szorít­koztak. Vég nélküli szövegértelmező viták folytak, a 2005-ig szóló közös koncepcióban ismét főként vágyak és álmok szerepelnek, miközben a tagországok gazdaságában nyílttá vált a válság. Az adott együttműködési mechaniz­mus mellett már a forgalom szintjét, sőt nagyságrendjét sem lehet megőrizni. Ez pedig eltorlaszolta az utat az 1984—86. években fogant gazdaságélénkítési tervek előtt. A 90-es években pedig már végképp nincs hova visszahú­zódni a világpiac jeges hullámai elől: most már végképp meg kell tanulni úszni. A korábbi úszómesternek pedig nem köszönték meg munkáját, amikor elküldték. A hitelfelvevők perverzitása 5. Az 1986—90-es időszakra kidolgozott ötéves tervek testesítik meg az utolsó arra irányuló kísérletet, hogy a tér­ség gondjait nagyobb rendszerjellegű változás nélkül, szer­kezetpolitikai súlypontáthelyezéssel, fegyelmezéssel és a műszaki haladás hivatalból történő elrendelésével küzdjék le. E törekvés gyors és látványos kudarca tudatosította a kelet-európai társadalmakban, hogy népgazdasági terve­zésre hivatkozva ezúttal még jószerével „rá se olvastak” a betegre, de ő ezt már megelégelte. Ennek az időszaknak a terméke az is, hogy az államszocialista rendszert legitimáló hagyományos „vívmányok” formálisan is szertefoszlottak, főként az infláció nyílttá válása és a világpiacon is értékelt teljesítmény stagnálása következtében. Ez a nyugdíjak, az oktatás, az egészségügy helyzetében érhető tetten. Érezhe­tően nőnek a társadalmi beilleszkedési zavarok, terjed a (részben szervezett) bűnözés, élesednek az érdekcsoportok közti összeütközések, az infrastruktúra feléledése is köztu­dottá vált. Tehát: a szocialista szempontból fontos jelenségek sem alakulnak a gazdaságnál előnyösebben, és — természete­sen — egyáltalán nem is ellensúlyozhatják a hatékonyság hiányát (jól mutatva az ismert dilemma téves kiindulópont­ját). Mindez azt jelenti, hogy az összállami közvetlen terve­zés épp azokon a területeken veszített, ahol rendszerelmé­leti szempontból komparatív előnyben lenne a versenygaz­daságokkal szemben. E felismerések az évtized végére megkerülhetetlenül tudatosultak a tömegméretekben. 6. A gazdaságpolitika zsákutcája a köznapi emberek mindennapi életét megkeserítő ellátási válságban válik a legközvetlenebbé. (Magyarországon ennek hiányát a sze­génység terjedése, a középrétegek lecsúszása ellentételezi, az NDK-ban és Csehszlovákiában pedig a lakosság által mércének tekintett NSZK-hoz és Ausztriához képest rossz az ellátás.) A fogyasztói piac válsága azonban nem önmagában, ha­nem a távlatvesztéssel együttesen vált politikai robbanó­anyaggá. Az adott vezetésviszonyok melletti kilábalás, puszta esélyben való kétely mozgósítja a tömegeket — hol utcai felvonulásra, hol szavazásra, hol sztrájkra. A régi, rosszul működő gépezet növekvő működési költségeinek a lakosságra való áthárítása az érintettek heves ellenállásába ütközött — Magyarországon például ezért utasította vissza 1989. novemberében az országgyűlés az OT 1990—92-re szóló tervét és az 1990. évi költségvetési elgondolásokat. A távlatvesztés meg a napi kellemetlenségek együtt torkoll­tak politikai fellépésbe. Ebben voltaképp a kelet-európai társadalmak túlélési ösztöne nyilvánult meg. 7. Végül arról is szólni kell, hogy Kelet-Európa az egész térségben négy-két évtizede folyó „autonóm”, importkivál­tó politika ellenére — azaz hatására — egyoldalú függésbe került a világgazdaságtól. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy kivitelében a nemzetközileg leértékelődő és túl­kínált cikkek behozatalában a gazdaság lélegzéséhez és előremozdulásához nélkülözhetetlen termékkör szerepel. Az elmúlt másfél-két évtized hol nyíltan reformellenes, hol csak halogató politikáját egyre több külföldi forrás felszí­vásával lehetett csak véghezvinni. Az eladósodás más országokhoz, térségekhez képest nem volt túlzott, az országok exportteljesítményéhez ké­pest viszont annál inkább. Mivel az eddig bevont tőke jó­részt a működési veszteségeket hidalta át, visszafizetésének forrása nem teremtődött meg, sőt ez a jövőben sem várha­tó. Ez utóbbi­­ a felhasználás hatékonyságának ügye, amiért a legnagyobb hitelfelvevők perverz módon semmi­féle felelősséget nem éreznek — a bökkenő. A kapcsolat hiánya az adott autark működési és forráselosztási rend­szerben ugyanis szükségszerű „konstrukciós hiba” volt. A külföldi forrás és a felhasználás külpiacon mért eredmé­nyessége közt nincs és a régi „tervirányítási” rendszerben nem is lehetett közvetlen kapcsolat. Mivel ez a 70-es és a 80-as évek (tragi)komikusan ismét­lődő „kövér éveiben” egyértelművé vált, a kelet-európai térség egésze egyoldalú függőségi helyzetbe került a nem­zetközi pénzpiacoktól. Ki azért, mert — mint Lengyelor­szág, Magyarország és az NDK — már a gazdaság stagná­lásához is külföldi hitel szükséges (mégpedig sok); ki azért, mert — mint Csehszlovákia és a Szovjetunió — az életszín­vonal talpraállításának és a gazdaság csekély korszerűsíté­sének is jelentős tőkeigénye van (és a jövőbeni befektetőt nem szabad elriasztani). Románia — hitelezők és szakér­tők körében egyáltalán nem elfogadott — „adósságvissza­­fizetésének” ára mindenkit joggal rettent el, s az általa elő­idézett lakossági elnyomorodásnak nem kis szerepe volt a mostani robbanásszerű, gyökeres fordulatban. Bulgária adósságállománya 1986 óta szinte évente kettőződve érte el azt a 10 milliárd dolláros összeget, ami alig 2 milliárd dol­láros kivitellel áll szemben, eközben pedig a gazdaság 6 százalékos hivatalos növekedési ütem mellett esett szét. __________________________________________________ Végzetes kuszaság Egyszóval, ki ezért, ki azért, de nagyon rá van utalva a Nyugat jóindulatára. Ebben a helyzetben a régi rendszer védekező reflexei — legyen szó akár a magyar értelmiség- és tájékoztatáspolitika lanyha fegyelmezési kísérleteiről, vagy a másik végletként háromszázezer török, középkort idéző, kiűzéséről — öngóllá váltak. A régi rendszer fenn­tartásához kötődő különféle célok és érdekek végletesen összekuszálódtak. Mivel a Szovjetunió 1985 óta átütő erejű enyhülési poli­tikát folytat katonai és politikai téren is, a romániait idéző „ostromlott vár” hangulatára építő irányvonal talaját és hi­telét vesztette 1986—88 során. Mint a történelemben már annyiszor, ismét kitűnt: pusztán az elnyomó gépezet, a ha­talom egyéb elemeitől elszakadva, a gazdaság ellenében csak ideig-óráig tarthatja föl a szükségszerű folyamatokat. Sőt, a maga módján a pekingi vérfürdő hatása is kijózaní­tóan, s egyben elrettentőleg hatott. Ilyen árat ugyanis a Nyugattól oly sok szálon függő Kelet-Európa kormányai nem engedhettek meg maguknak. Ezért és erre rakódva a régi (növekedésre beállított) rendszert szétvetették az őt al­kotó csoportok közt — a stagnáló összjövedelem miatt — kiéleződött ellentétek. A belülről már szétmállott hatalmi struktúra pedig viszonylag csekély nyomásra és/vagy az el­ső komoly erőpróbánál kártyavárként omlott össze. E folyamatban a Nyugattól való gazdasági függés ténye és tudata, az „önálló” gazdaságpolitizálás lehetetlenülése — az előző hat tényezőre rakódva, de azokat semmiképp se megelőzve — megérlelte a rendszerváltást az évtizedfor­dulóra. Látható: az utolsó felvonás sajátossága épp az, hogy az „örökkévalóság”, a totális uralom felszíne alól — sokáig és sokaknak — nemigen látszott ki a túlérett tarta­lom. A tökéletes burkon esett legkisebb seb azonban a gyü­mölcs egészének szétbomlását tárja fel. 3 Menekvés a „nyomornegyedből” Ha a fenti gondolatsor akár csak részben is igaz, akkor Ke­let-Európa térségében nincs többé visszatérés az állam túl­súlyára épülő tekintélyelvű rendszerhez a politikában sem, a gazdaságban pedig még kevésbé. Ám a térség növekedé­si, kibontakozási lehetőségeire a gazdasági válság mellett számos szerkezeti, társadalmi deformációval még évtizede­kig meghatározóan hat az államszocializmus öröksége. A kiút nem adott önmagától: a beteget kellemetlen gyógy­módokkal előbb még kezelni kell és csak ezt követően, a lábadozás nehézségeit sikerrel állva lesz majd képes a tér­ség visszaépülni a fejlett világ gazdaságába. Igaz, az utol­érés és túlszárnyalás ábrándjával szegényebben, de a világ nyomornegyedébe mégsem besüppedve Kelet-Európa előtt új esély nyílt: a kiépülő piacgazdasági rendszer és a követ­kezetes fejlesztésstratégia rendkívüli erőfeszítésekkel az évezredfordulóra ismét becsatlakoztathatja a térséget a modern világ vérkeringésébe. DR. CSABA LÁSZLÓ

Next