Figyelő, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-05 / 27. szám

Mi legyen a tervezéssel? 3. oldal fi­lmkor A liga lobbyja A miniszterelnök parlamenti programbeszéde alapján még nem lehet eldönteni, hogy az új kormány értelmes vagy értelmetlen áldozatokat kér az országtól — nyilatkozta Bruszt László 5. oldal Szeretnék, ha szántanának Mihez kezd frissen visszaszerzett önállóságával a Khane? 7. oldal Exportálj önállóan Túlzott koncentráció az agrár-külkereskedelemben 10. oldal ÁFÉSZ­VAGYON MINDENÜTT? Az ügyészségi vizsgálat befejeződött 9. oldal TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA Ha nem is pánik, de félelem és bizonytalanság uralkodott el az igazgatók körében. Miként értelmezzék a kormányfő két hete — az NSZK-ban! — elhangzott félmondatát, hogy valamennyi első számú vezetőnek versenypályázaton kell újra megmérettetnie magát. De lehet, hogy nem is így gondolta a miniszterelnök és gazdasági tanácsadója? Csupán egy félig kész törvénytervezet alapozza meg a konkrétnak tűnő bejelentést — derül ki a 8. oldalon található írásunkból. Egyelőre pedig úgy tűnik senkinek sem fontos, hogy pontosítsa az esetleges félreértéseket. Holott csak nagyon kevés gazdasági vezető képes oly józanul viszonyulni a kialakult helyzethez, mint a Chinoin vezérigazgatója, aki ezt írja lapunkban: „Nem egyes személyek vagy csoportok érdekeiről van szó, hanem az ország gazdaságának jövőjéről... Természetesen megértem a politika türelmetlenségét, hiszen a rendszerváltás gyorsan illanó mámorát csak a szétzilált gazdaságban felmutatható konkrét eredményekkel lehet konzerválni. A politika azonban — ha tudja mit akar — soha nem lehet türelmetlen...” Ha tudja... M­UNKÁSIGAZGATÓ BEIKTATÁSA 1948 MÁRCIUSÁBAN ÍVENEK­MUNKÁS­GAZGATÓW .JENEK JEANZ HAJÓGYÁR ÉSf MUNKÁSAI/ MAHKAVIRSEHY CÍVA ÉSSZERŰ HUNRA JOBB 0F Most kik éljenek? GYORSPROGRAM A kormányzat gyorsprogram né­ven hozta nyilvánosságra ez évi gazdaságpolitikai elképzeléseit. A program tengelyében egyrészt drasztikus áremelkedések, illetve nyilván további áremelkedést is okozó támogatásleépítések, más­részt a privatizációt, a kisvállalko­zást segítő és a sorban állás letörésé­re irányuló javaslatok állnak. Az előzetes elképzelésekkel ellentét­ben burkolt adóemelést is tartalmaz a program, amennyiben az állami tulajdon utáni osztalék 18 százalék­ról 25 százalékra emelkedik. A program alapos értékelésére persze nem vállalkozhatunk, mert ehhez a részletek ismerete lenne szükséges. (Különösen a sorban ál­lás megoldására, az új típusú pénz­intézetek, például az Állami Leszá­mítoló Bank funkciójára és egy sor egyéb javaslatra vonatkozóan). Meglepetés azonban nem történt: már jó néhány éve azon az ösvé­nyen járunk, hogy a kormányzat ár-, támogatás- és adóügyi szigorító intézkedésekkel próbálja az újra és újra súlyosbodó feszültségeknek út­ját állni, s ezzel párhuzamosan igyekszik előrehaladni a piac alapin­tézményeinek kiépítésében. Nincs meglepetés a tekintetben sem, hogy a meghirdetett áremelkedések java része már a korábbi tervekben is szerepelt. Érthetőek a forgalmi és fogyasz­tási adót növelő és a támogatásokat csökkentő állami beavatkozások, noha inflációs hatásuk nyilvánvaló. Az alacsony megtakarítási ráta és a vállalatok minimális pénztartási haj­­landósága mellett ez az egyetlen reális lehetőség az eladósodáshoz vezető államháztartási deficit visz­­szaszorítására. Ez persze nem megy könnyen, a támogatáscsök­kentések és áremelések körülbelül kétharmada más központi kiadások növekedését okozza részben szoci­álpolitikai intézkedések, részben a költségvetési intézmények költség­­növekedése formájában. Az államháztartás túlsúlyos sze­repét azonban csak hosszú kifutású költségvetési reformprogrammal le­het megszüntetni, amely egyaránt gyökeresen újraértékeli majd a köz­pont, az önkormányzatok és a ház­tartások döntési hatókörét, választá­si lehetőségeit és finanszírozási fel­adatait. Addig azonban fenn kell tar­tani a magas adóterheket, az újra és újra kiéleződő pénzügyi feszültsége­ket pedig aligha lehet más eszkö­zökkel kezelni, mint fiskális és mo­netáris szorításokkal, amelyek az erősen monopolizált vállalati szer­kezet mellett árnövelő hatásúak. Mindez nem jó, de sajnos e jelen­séggel és ezzel a szereposztással nemcsak az idén, hanem még leg­alább egy-két évig együtt kell él­nünk. Mi több, a forint további leér-­ tékeléséről a kormány legfeljebb ideiglenesen mondhat le. Kétségesebb az állami tulajdon utáni osztalék 18 százalékról 25 szá­zalékra való emelésének ésszerűsé­ge, különösen ha ezt egybevetjük a kisvállalkozás-alapítások 10 száza­lékos hitelkamatával. Tulajdonkép­pen nyereségadó-emelésről van szó az állami vállalatok körében, amely­nek az­ osztalék irreális mértéke mi­att gazdasági aktivitást visszafogó (Folytatás az 5. oldalon) AZ IMF SZERINT... KÁR LENNE LEÉRTÉKELNI AZ ORSZÁGOT A Nemzetközi Valuta Alap (IMF) felfogása mindig is híres volt arról, hogy a nemzeti folyamatokat is globálisan kezeli. Azizali F. Mohammed, az IMF külkapcsolatokkal foglalkozó részlegének igazgatója azonban eltérő megoldásokat keres a különböző térségek gondjaira. (4. oldal) KONVERTIBILITÁS? Meglepően hangzott pénzügymi­niszterünk múlt heti bejelentése a forint jövő évi konvertibilitásá­ról. De az is lehet, hogy nem ugyanarra gondolunk. Mert nem mindegy, hogy a külső konvertibi­litás mellett a belsőről is szó van-e, hogy a vállalatokon kívül a lakosság számára is konvertibi­lis lesz-e a forint, hogy átválthat-e a magyar turista any­­ayi forintot dollárra vagy bármi­lyen más valutára a bankoknál, amennyit csak akar. Ez utóbbinak nagyon szigorú közgazdasági előfeltételei van­nak. A fizetési mérlegnek a sza­bad átválthatóság viszonyai kö­zött kellene tartós egyensúlyban lennie, illetve elegendő felvehető külső hitel vagy elegendő deviza­­tartalék kellene az átmeneti fize­­tésimérleg-hiány áthidalására. Ez utóbbiak azonban hiányoz­nak, a fizetési mérleg tartós egyensúlyában pedig csak akkor lehetne bízni, ha már megfigyel­hetők lennének az ezt elősegítő változások. Például az inflációs spirál megfékezései, ha az inflá­ció üteme mérséklődne, ritkáb­ban és kevésbé kellene a forintot a nyugati valutákhoz képest leér­tékelni, a lakosság kezdene job­ban bízni a forintban, kezdené szívesebben megtakarítani — persze a tehetősebbje —, s kezde­né azt kevésbé nyugati valutákba menekíteni. Ehhez persze a lakos­sági betétek pozitív reálkamatá­ra lenne szükség. Ehelyett to­vább gyorsul az infláció, aminek a jelenlegi árintézkedések újabb lökést adnak, és növekszik a ne­gatív reálkamatláb mértéke. A fi­zetési mérleg egyensúlyát segíti ugyan a költségvetési hiány csök­kentése, de ha ezt inflációgyorsí­tó intézkedések is szolgálják, ak­kor több mint kétséges, hogyan alakul később a költségvetési de­ficit, s még kétségesebb, hogy ja­­vul-e majd a fizetési mérleg egyensúlyi állapota. (Egyebek közt a lakossági megtakarítások további visszaesése miatt.) A fizetési mérleg egyensúlyát a legjobban az export hatékony­ságon alapuló dinamizálása szol­gálná. Ezt korai már a jövő évre várni. Egyelőre az a helyzet, hogy 1990 eddigi hónapjaiban a konvertibilis export dinamikus növekedését a cserearányok szá­mottevő romlása kísérte. Nagy bajt okozna a kapkodás, például a forint jelentős reálleértékelése is, mivel ez gerjesztené az infláci­ót, s biztos, hogy nem segítené elő a szerkezet átalakítását, sőt magát a konvertibilitást sem. Szá­mos egyéb tényező miatt is csak korlátozott konvertibilitást, leg­feljebb ennek mérsékelt növelé­sét tartom reálisnak a következő évre. De korlátozott konvertibili­tás valójában már ma is létezik nálunk. ERDŐS TIBOR

Next