Figyelő, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-05 / 27. szám
Mi legyen a tervezéssel? 3. oldal filmkor A liga lobbyja A miniszterelnök parlamenti programbeszéde alapján még nem lehet eldönteni, hogy az új kormány értelmes vagy értelmetlen áldozatokat kér az országtól — nyilatkozta Bruszt László 5. oldal Szeretnék, ha szántanának Mihez kezd frissen visszaszerzett önállóságával a Khane? 7. oldal Exportálj önállóan Túlzott koncentráció az agrár-külkereskedelemben 10. oldal ÁFÉSZVAGYON MINDENÜTT? Az ügyészségi vizsgálat befejeződött 9. oldal TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA Ha nem is pánik, de félelem és bizonytalanság uralkodott el az igazgatók körében. Miként értelmezzék a kormányfő két hete — az NSZK-ban! — elhangzott félmondatát, hogy valamennyi első számú vezetőnek versenypályázaton kell újra megmérettetnie magát. De lehet, hogy nem is így gondolta a miniszterelnök és gazdasági tanácsadója? Csupán egy félig kész törvénytervezet alapozza meg a konkrétnak tűnő bejelentést — derül ki a 8. oldalon található írásunkból. Egyelőre pedig úgy tűnik senkinek sem fontos, hogy pontosítsa az esetleges félreértéseket. Holott csak nagyon kevés gazdasági vezető képes oly józanul viszonyulni a kialakult helyzethez, mint a Chinoin vezérigazgatója, aki ezt írja lapunkban: „Nem egyes személyek vagy csoportok érdekeiről van szó, hanem az ország gazdaságának jövőjéről... Természetesen megértem a politika türelmetlenségét, hiszen a rendszerváltás gyorsan illanó mámorát csak a szétzilált gazdaságban felmutatható konkrét eredményekkel lehet konzerválni. A politika azonban — ha tudja mit akar — soha nem lehet türelmetlen...” Ha tudja... MUNKÁSIGAZGATÓ BEIKTATÁSA 1948 MÁRCIUSÁBAN ÍVENEKMUNKÁSGAZGATÓW .JENEK JEANZ HAJÓGYÁR ÉSf MUNKÁSAI/ MAHKAVIRSEHY CÍVA ÉSSZERŰ HUNRA JOBB 0F Most kik éljenek? GYORSPROGRAM A kormányzat gyorsprogram néven hozta nyilvánosságra ez évi gazdaságpolitikai elképzeléseit. A program tengelyében egyrészt drasztikus áremelkedések, illetve nyilván további áremelkedést is okozó támogatásleépítések, másrészt a privatizációt, a kisvállalkozást segítő és a sorban állás letörésére irányuló javaslatok állnak. Az előzetes elképzelésekkel ellentétben burkolt adóemelést is tartalmaz a program, amennyiben az állami tulajdon utáni osztalék 18 százalékról 25 százalékra emelkedik. A program alapos értékelésére persze nem vállalkozhatunk, mert ehhez a részletek ismerete lenne szükséges. (Különösen a sorban állás megoldására, az új típusú pénzintézetek, például az Állami Leszámítoló Bank funkciójára és egy sor egyéb javaslatra vonatkozóan). Meglepetés azonban nem történt: már jó néhány éve azon az ösvényen járunk, hogy a kormányzat ár-, támogatás- és adóügyi szigorító intézkedésekkel próbálja az újra és újra súlyosbodó feszültségeknek útját állni, s ezzel párhuzamosan igyekszik előrehaladni a piac alapintézményeinek kiépítésében. Nincs meglepetés a tekintetben sem, hogy a meghirdetett áremelkedések java része már a korábbi tervekben is szerepelt. Érthetőek a forgalmi és fogyasztási adót növelő és a támogatásokat csökkentő állami beavatkozások, noha inflációs hatásuk nyilvánvaló. Az alacsony megtakarítási ráta és a vállalatok minimális pénztartási hajlandósága mellett ez az egyetlen reális lehetőség az eladósodáshoz vezető államháztartási deficit viszszaszorítására. Ez persze nem megy könnyen, a támogatáscsökkentések és áremelések körülbelül kétharmada más központi kiadások növekedését okozza részben szociálpolitikai intézkedések, részben a költségvetési intézmények költségnövekedése formájában. Az államháztartás túlsúlyos szerepét azonban csak hosszú kifutású költségvetési reformprogrammal lehet megszüntetni, amely egyaránt gyökeresen újraértékeli majd a központ, az önkormányzatok és a háztartások döntési hatókörét, választási lehetőségeit és finanszírozási feladatait. Addig azonban fenn kell tartani a magas adóterheket, az újra és újra kiéleződő pénzügyi feszültségeket pedig aligha lehet más eszközökkel kezelni, mint fiskális és monetáris szorításokkal, amelyek az erősen monopolizált vállalati szerkezet mellett árnövelő hatásúak. Mindez nem jó, de sajnos e jelenséggel és ezzel a szereposztással nemcsak az idén, hanem még legalább egy-két évig együtt kell élnünk. Mi több, a forint további leér- tékeléséről a kormány legfeljebb ideiglenesen mondhat le. Kétségesebb az állami tulajdon utáni osztalék 18 százalékról 25 százalékra való emelésének ésszerűsége, különösen ha ezt egybevetjük a kisvállalkozás-alapítások 10 százalékos hitelkamatával. Tulajdonképpen nyereségadó-emelésről van szó az állami vállalatok körében, amelynek az osztalék irreális mértéke miatt gazdasági aktivitást visszafogó (Folytatás az 5. oldalon) AZ IMF SZERINT... KÁR LENNE LEÉRTÉKELNI AZ ORSZÁGOT A Nemzetközi Valuta Alap (IMF) felfogása mindig is híres volt arról, hogy a nemzeti folyamatokat is globálisan kezeli. Azizali F. Mohammed, az IMF külkapcsolatokkal foglalkozó részlegének igazgatója azonban eltérő megoldásokat keres a különböző térségek gondjaira. (4. oldal) KONVERTIBILITÁS? Meglepően hangzott pénzügyminiszterünk múlt heti bejelentése a forint jövő évi konvertibilitásáról. De az is lehet, hogy nem ugyanarra gondolunk. Mert nem mindegy, hogy a külső konvertibilitás mellett a belsőről is szó van-e, hogy a vállalatokon kívül a lakosság számára is konvertibilis lesz-e a forint, hogy átválthat-e a magyar turista anyayi forintot dollárra vagy bármilyen más valutára a bankoknál, amennyit csak akar. Ez utóbbinak nagyon szigorú közgazdasági előfeltételei vannak. A fizetési mérlegnek a szabad átválthatóság viszonyai között kellene tartós egyensúlyban lennie, illetve elegendő felvehető külső hitel vagy elegendő devizatartalék kellene az átmeneti fizetésimérleg-hiány áthidalására. Ez utóbbiak azonban hiányoznak, a fizetési mérleg tartós egyensúlyában pedig csak akkor lehetne bízni, ha már megfigyelhetők lennének az ezt elősegítő változások. Például az inflációs spirál megfékezései, ha az infláció üteme mérséklődne, ritkábban és kevésbé kellene a forintot a nyugati valutákhoz képest leértékelni, a lakosság kezdene jobban bízni a forintban, kezdené szívesebben megtakarítani — persze a tehetősebbje —, s kezdené azt kevésbé nyugati valutákba menekíteni. Ehhez persze a lakossági betétek pozitív reálkamatára lenne szükség. Ehelyett tovább gyorsul az infláció, aminek a jelenlegi árintézkedések újabb lökést adnak, és növekszik a negatív reálkamatláb mértéke. A fizetési mérleg egyensúlyát segíti ugyan a költségvetési hiány csökkentése, de ha ezt inflációgyorsító intézkedések is szolgálják, akkor több mint kétséges, hogyan alakul később a költségvetési deficit, s még kétségesebb, hogy javul-e majd a fizetési mérleg egyensúlyi állapota. (Egyebek közt a lakossági megtakarítások további visszaesése miatt.) A fizetési mérleg egyensúlyát a legjobban az export hatékonyságon alapuló dinamizálása szolgálná. Ezt korai már a jövő évre várni. Egyelőre az a helyzet, hogy 1990 eddigi hónapjaiban a konvertibilis export dinamikus növekedését a cserearányok számottevő romlása kísérte. Nagy bajt okozna a kapkodás, például a forint jelentős reálleértékelése is, mivel ez gerjesztené az inflációt, s biztos, hogy nem segítené elő a szerkezet átalakítását, sőt magát a konvertibilitást sem. Számos egyéb tényező miatt is csak korlátozott konvertibilitást, legfeljebb ennek mérsékelt növelését tartom reálisnak a következő évre. De korlátozott konvertibilitás valójában már ma is létezik nálunk. ERDŐS TIBOR