Figyelő, 1991. január-május (35. évfolyam, 1-22. szám)

1991-01-03 / 1. szám

Felújítja tevékenységét a Kék Szalag Bizottság " Levélváltás a Miniszterelnök úrral 7. oldal A liberó második éve A kultuszminiszter levele a püspökhöz „Nagyméltóságú Püspök Úr! Nincs pénzünk, mindig szegények voltunk és szegények is maradunk...” 5. oldal Agrárpiaci rendtartás 8. oldal A Figyelő 1990-ben megjelent cikkeinek jegyzéke 15-16. oldal Társadalombiztosítás Nem csalás, ámítás 6. oldal GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP MÉG MINDIG KÖTÖTT PÁLYÁN? Bizonyára a más tárcákat ért bírá­latokat kívánta megelőzni a Közle­kedési és Hírközlési Minisztéri­um, amikor a múlt év végén nyil­vánosságra hozta az idei év első hónapjaira tervezett áremeléseit. Az indoklás kettős: egyrészt a tár­cához tartozó közszolgáltató válla­latok gazdálkodása a költségek emelkedése miatt vagy vesztesé­ges lett vagy a nyereségük olyany­­nyira megcsappant, hogy az már nem teszi lehetővé a vállalatszerű működést. A másik ok a volt szo­cialista országok esetében az új ta­rifarendszerre való átállás. Az áremelések mértéke drákói. Például a KGST-országok eseté­ben a vasúti menetjegyek a több­szörösére (van amikor több mint a tízszeresére) drágulnak. A hírköz­lésben elhatározott nagyszabású fejlesztések teszik szükségessé az átlag 40 százalékos tarifaemelést (ezen belül 2-ről 5 forintra drágul a helyi telefonbeszélgetés). A tá­volsági buszközlekedés várhatóan 55 százalékkal lesz drágább. A ter­melő és a fogyasztó is megérzi az ivóvíz termelői árának 41, illetve fogyasztói árának 100, a csatorná­nál pedig 36, illetve 94 százalékos emelését. Külön fejezet a MÁV, hiszen itt a belföldi személyszállításban a teljes díjszerkezet átalakul, te­kintve, hogy a gyorsvonati sze­mélyszállítás költsége lényege­sen alacsonyabb a személyvona­ténál, a tárca és a MÁV úgy dön­tött, hogy egységesíti a személy- és gyorsvonatjegy árát, az előbbit 110, az utóbbit 50 száza­lékkal megemelve. A MÁV a nemzetközi gyakorlathoz alkal­mazkodik azzal is, hogy hosszú távon nem indít többé személyvo­natokat, helyettük gyors- és exp­­resszvonatokat járat majd. Igen ám, de ha közelebbről megnézzük a számokat, azt lát­juk, hogy a magasabb díjak a MÁV helyzetén mit sem változ­tatnak. A múlt évi utaskilométe­renkénti 2,40 forintos költség az idén várhatóan 30—40 százalék­kal több lesz, s mint az ábra mu­tatja, ennek a költségfedezet ösz­­szetétele alig módosul. Miután csökken az állami támogatás, a költség több mint egyharmadát továbbra is más tevékenységéből kell fedeznie a MÁV-nak. Ez a „más tevékenység” pedig az áru­­fuvarozás, amelynek a ráfordítá­sa a személyszállításénak mind­össze egyharmada. Többek kö­zött a személyszállítási díjak megtámogatása, a keresztfinan­szírozás szükségessége miatt kényszerül rá a vállalat, hogy ezt a díjtételt is 45 százalékkal meg­emelje. A MÁV alig néhány hó­napja kinevezett új vezetősége — nemzetközi tapasztalatokra hi­vatkozva — ezt úgy értékeli, hogy évente milliárdosat fizet be a költségvetésbe a szociális háló fenntartására, rontva önmaga fu­varpiaci versenyképességét. A nyolcvanas évtized közepén Európa-szerte megdőlt az a kon­cepció, hogy a vasút a maga ere­jéből állami támogatás nélkül meg tud élni. Az NSZK-ban 34, Franciaországban 33, Olaszor­szágban 69, Ausztriában 51 szá­zalékkal járult hozzá tavaly az ál­lam a vasutak működéséhez. Ma­gyarországon az állami támoga­tás mindössze a ráfordítások 11 százaléka volt, s ez a mérték az idén várhatóan tovább csökken. A mai rendszerben olyan abszur­ditás is van, hogy a MÁV a fel­használt dízelolaj után 200 mil­lió forint útadót fizet be, ezzel is a konkurencia feltételeit erősít­ve. A kiutat a MÁV a vasút és az állam kapcsolatának törvény ál­tal való szabályozásában látja. De ez késik — nem a MÁV és a tárca hibájából, ők ugyanis már kidolgozták tervezetüket —, mi­ként késik a koncessziós törvény is, amely a privatizációt hátrál­tatja. V. A. VALÓDI ÁSZ-T AKARUNK Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) tevékenységét igencsak bíráló cikket közölt a Figyelő, 1990/45. száma, amelyet a szervezet meg­lehetősen rossz néven vett, mert­hogy lapunk nem adott módot az egyidejű reagálásra. Többek kö­zött ezért hívtuk meg az érdekelt szervezetek képviselőit szerkesz­tőségünk kerekasztalához. Az „ügy” viszont gyorsan és jócskán túlnőtte egy sajtóvita kere­teit, hiszen cikkünk szerzője, Gyu­lavári Antal és beszélgetésünk má­sik résztvevője, Gyarmati András kormányfőtanácsos közös bead­vánnyal fordult a parlament Költ­ségvetési Bizottságához, amely­ben felhívták az illetékes fórum fi­gyelmét az ÁSZ 1990. évi tevé­kenysége alapján általuk szüksé­gesnek tartott intézkedésekre. A Költségvetési Bizottság pe­dig úgy határozott, hogy ad hoc bizottságot hoz létre, amely felül­vizsgálja a Számvevőszék szerve­zetét, feladatait, és március 31-ig az ÁSZ működését szabályozó törvényjavaslatot terjeszt elő. A kerekasztal-beszélgetésből is világosan kitűnik, mennyire szükség van a Számvevőszék át­alakítására, hogy képes legyen az államháztartás mindannyiunk érdekében történő, hatékony el­lenőrzésére. (A kerekasztal-be­szélgetést a 3. oldalon ismertet­jük.) VERECKE VAGY AUGSBURG?­ ajda Hamlet, dán királyfinak magyar tanácsadói lettek volna, kétsé­geinek, töprengéseinek— „Lenni vagy nem lenni..."eloszlatásában óriási szolgálatot tehettek volna. Legalábbis ezt bizonyítja a főváro­si közgyűlés 1990. december 20-i döntése a világkiállítás megrendezéséről: legyen, de ne a világkiállítási naptárban eredetileg meghatározott időpont­ban, 1995-ben, hanem egy évvel később, mert eleink történetesen 1100 év­vel ezelőtt bukkantak rá a Vereckei-hágóra, meg aztán, ami lehetetlen 1995-ben, az bizonyára megvalósítható 1996-ban! A naivitásnál, a döntésképtelenségnél, a kormány és a főváros közötti fele­­lősséglabdázásnál is bosszantóbb azonban az, hogy a világkiállítás elsődle­gesen egy politikai játszma tárgyává vált , és az a feltételezés, hogy mi ma­gyarok diktálhatunk a világnak, hogy majd hozzánk igazítják a világórát. Már máskor is — régebben és a közelmúltban is — előfordult, hogy nem néztünk a térképre, s túlértékeltük saját szerepünket a világban. Ez az önér­tékelési zavar tükröződik a világkiállítás megrendezésével kapcsolatos „dön­tésben" is ú­gy tűnik, a bős—nagymarosi vízlépcső megépítésétől való visszalé­pés után a kormányzat nem akarja felvállalni, hogy ismét nemet mondjon s egy gentleman agreement-et felrúgjon. Mondjon nemet más az osztrákoknak — és ezúttal a világnak is. Például a fővárosi közgyű­lés. De a főváros sem mond nemet, hanem igent mond, mégpedig a nemzet­közi közösségre hárítva a felelősséget: ha az osztrákok vagy éppen Párizs nem fogadná el 1996-ot, az az ő bajuk. De mi lenne, ha a világ netán­ tán any­­nyira méltányolná Árpád-apánk honfoglalását, hogy elfogadná az ezeregy­száz éves évforduló dátumát? Oh, még ebből is kibújhatunk — április 30-ig. A főváros ugyanis — s in­nen már valamelyik Grimm-meséhez hasonló a történet — hét olyan feltétel megteremtéséhez kötötte az 1996-os megrendezés lehetőségét, amelyeknek egyenkénti megoldása, kimunkálása is hosszabb időbe telik. M­indenesetre nyertünk 3 hónapot. Döntöttünk! Döntöttünk? Talán mégsem jó ez az 1996? Nem csodálkoznék, ha a hovatovább türel­mét vesztő bécsi főpolgármester ezek után mégiscsak 1995-höz ra­gaszkodna. Ez is egy évforduló. Ezeréves. Az augsburgi ütközeté... VARGA GYÖRGY V .

Next