Figyelő, 1994. január-március (38. évfolyam, 1-13. szám)
1994-01-06 / 1. szám
DÖGEI IMRE Megkülönböztetve Nemrég összeakadtam egy, az ötvenes éveiben járó mezőgazdasági szakemberrel, aki a múlt év őszén elvégezte a munkaügyi hivatal által is támogatott agrármenedzseri tanfolyamot. Később megpályázotta a Karcag, Kunmadaras és Tomajmonostora települések által közösen kiírt pályázatot, amit el is nyert. Ez év közepétől ténykedik agrármenedzseri — magyarul amolyan szaktanácsadói — munkakörben, s legfőbb feladata a kisemberek agrárvállalkozásainak segítése. „Jó három évtizede a téeszeket szerveztem, most meg újratanítom gazdálkodni, vállalkozni a magyar parasztot” — jegyzi meg némi iróniával. Eddigi tapasztalatai alátámasztják a már-már közhelyszámba menő megállapítást: a közgazdasági környezet manapság nem ösztönöz a mezőgazdasági fejlesztésekre, inkább lehetetlenné teszi azokat. A legnagyobb gond a tőkehiány, amit az emberek hitelfelvétellel próbálnak áthidalni. A három településen 32 ezren élnek, a szántóterület 40 ezer hektár, a munkanélküliség pedig meghaladja a 25 százalékot. • Akik szaktanácsért fordulnak hozzá, azok jórészt munka nélkül maradt fiatalok, a néhány hektárnyi, tagi jogon járó vagy kárpótlásból származó földet maguk művelik, vagy — s inkább ez a jellemző — potom pénzért bérbe adják. A nyugdíjas korhoz közel állóknak vagy éppen a nyugdíjasoknak, a „legvagyonosabbaknak”, átlag 8—10 hektár földjük van. A földet csak kis részük adja bérbe, a feltétlenül gépet igénylő munkafolyamatok kivételével mindent maguk csinálnak. Viszont néhány tíz-, esetleg százezer forint kellene nekik az induláshoz. A gond voltaképpen itt kezdődik. A pénzintézetek félmillió forint, illetve bizonyos birtokméret (minimum 20 hektár) alatt nem állnak szóba az „ügyfelekkel”. Ha igen, akkor is 30 vagy 50 százalék saját erőt kérnek. Unásig ismételt a gazdálkodás jövedelméhez képest magas kamat; a különböző jutalékokkal, kezelési költségekkel még a „kedvezményes hitelek” utáni kamat is felmegy 28—32 százalékra. Külön téma a nagyon nehezen teljesíthető, 150—200 százalékos fedezetigény. A tenyészállat például önmagában nem, vagy csak nagyon magas biztosítási díjjal lehet fedezet, annál inkább örülnek a bankárok a nyugati autónak vagy a lakatlan nyaralónak. (Akinek viszont ilyenek vannak a birtokában, az miért is fordulna százezres pénzekért a hitelezőkhöz?) A legtöbb fejtörést mégis az üzleti tervek öszszeállítása okozza az agrármendzsernek, hiszen ezek nélkül balgaság bármely bankhoz bekopogtatni. A kamat elszámolható költségként, a tőke törlesztése azonban csak az adózott nyereségből történhet, s ez az üzleti terv gyenge pontja. A szokványos lejárati időkkel kalkulálva ugyanis 30—50 százalékos nyereségrátát kell kihozni, ám agrárberkekben már a 10 százalék is kitűnő eredménynek számít. A banktisztviselő tehát személyesen dönt, elhiszi-e vagy sem az üzleti tervben foglaltakat. Az ismerős bankigazgató a következőket válaszolta példabeli emberünknek: „a bankok irányelvül kapták, hogy tanúsítsanak önmérsékletet a mezőgazdaság hitelezésénél, te pedig adjál mértéktartó tanácsokat”. Arra a kérdésre, hogy milyen lesz mondjuk tíz év múlva a magyar mezőgazdaság birtokszerkezete, még a hazai agrárgazdaság jövőjéért felelős emberek is legfeljebb a sokszínű jelzővel felelnek. Mert az aligha válasz, amit unos-untalan hallunk: a magyar agrárpolitikában (?) megkülönböztetett szerep jut a családi farmgazdaságoknak. Az lehet, hogy megkülönböztetett, de hogy ez sokoldalú támogatást vagy egyoldalú diszkriminációt jelent-e, arról nem szól a fáma. A mai állapotokból következtetve ez utóbbi tűnik hihetőbbnek. Meglehet persze, a kilátástalanság csak a közelmúltra igaz, hiszen a kormány nemrég döntött: a termőfölddel rendelkező munkanélküliek 200 ezer forint kamatmentes hitelt vehetnek fel, a gazdálkodni szándékozók pedig félmillió forint támogatásra pályázhatnak! AZ ÉV GYŐZELME A LE MONDE KARIKATÚRÁJA FIGYELŐ 1994. JANUÁR 6. 3 BECSKY RÓBERT Egy százalék és más semmi? Egy éven belül immár hatodszor került sor a forint leértékelésére. A mostani egy százalék azonban aligha elégíti ki a leértékeléspártiakat, akik a leértékeléstől az export jövedelmezőségének javulását várnák és némi védelmet az importtal szemben. A forint jelentősebb leértékelése, e vélemények szerint, a hazai termelés dollárban mért költségének csökkentésével legalábbis lassítaná a magyar termelők versenyképességének romlását. A legkülönbözőbb felmérések szerint a mai magyar gazdaságban igen alacsony, gyakran 50—60 százalékos kapacitáskihasználás mellett — hangzik érvelésük — a leértékelés inflációs hatása is kisebb lenne. Tekintettel a külkereskedelmi és a fizetési mérleg 3 milliárd dollár körüli hiányára, 1993-ban az erőteljes leértékelési várakozások nyomán az áru- és pénzpiacokon spekulációs folyamatok indulhatnak meg. Az importőrök előrehozzák vásárlásaikat, az exportőrök ellenben — ha módjuk van rá — visszatartják szállításaikat. A leértékelési várakozások gerjesztette spekuláció pedig tovább ronthatja az ország külső egyensúlyi helyzetét. Egyszázalékos leértékelés aligha javít a magyar termelők versenyképességén, és ellentétben a pénzügyminiszter minapi rádiónyilatkozatával, a leértékelési várakozásokat sem hűti le. Sőt, inkább jelzés a termelőknek, hogy további leértékelések következnek. De a január 3-ával hatályba lépett leértékelés azokat sem nyugtatja meg, akik szerint az export 1992 végétől-közepétől megindult visszaesésének elsősorban kínálati okai vannak. Következésképpen nem az export jövedelmezőségét kell javítani a forint leértékelésével, változatlan áruszerkezet mellett. (Hogy például a magyar termelők több bérmunkát vállaljanak, ami a kivitel növekedésének az elmúlt években jelentős tényezője volt.) A kereskedelem- és gazdaságpolitikának a rövid távú exportösztönzés helyett az exportszerkezet átalakítását célzó, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg esetleg átmeneti romlásával is járó intézkedéseket kell felvállalnia. A múlt év szeptemberében elfogadott kormányzati csomagterv is tartalmazott ilyen célokat: az exporthitel-, a finanszírozási és garanciarendszer kiépítését, az exportképes árualapok létrehozását segítő adó-, vám-, kamat-, és amortizációs leírási kedvezményeket stb. Mindezekből eddig vajmi kevés valósult meg. A magyar export-import bank részvénytársaságról szóló törvényjavaslatnak már a múlt év decemberében az országgyűlés elé kellett volna kerülnie. Ehelyett ismét kiújult a hatáskörökről, a szükséges források előteremtésének módozatairól, a szervezetről lassan két éve folyó vita. Vám-, kamatleírási kedvezményekről szó sincs, a társasági adó 4 százalékpontos csökkenése aligha lódítja meg a beruházásokat. Ezért változatlanul marad a leértékelés. NÉZŐPONTOK