Figyelő, 1994. július-szeptember (38. évfolyam, 27-39. szám)

1994-07-07 / 27. szám

DR. VARGA GYÖRGY A bankelnök csapdája „Marad vagy távozik a Ma­gyar Nemzeti Bank elnöke? Le­mond vagy lemondatják? Ele­gánsan hagyja el a fedélzetet vagy nagy árat kér távozásá­ért?”— megannyi kérdés, meg­annyi kérdésfordulat Bod Péter Ákos sorsával kapcsolatban. A gazdaságban kemény időknek nézünk elébe. Ilyen körülmények között olyan szakembert kell a jegybank élére állítani, aki mindenféle szorongás és szakmai hajlíthatóság nélkül képviselheti a köz­ponti bank önálló arculatú pénzpolitikáját — ha szükséges a kormánnyal szemben is. Tény, hogy a jegybank jelenlegi elnökének legi­timitását senki sem kérdőjelezheti meg, mandá­tuma lejártáig jogosan töltené be a jegybanki elnök funkcióját. A személye körül kirobbant nyílt színi vita, a vele szembeni bizalmatlanság ország-világ előtt történő hangoztatása bizonyára nem tesz jót az MNB nemzetközi tekintélyének. Ám hogy ez az ügy így alakul, abban a körülmények szerencsét­len összjátéka is szerepet játszik. Most tekintsünk el Bod Péter jegybanki elnökké történt kinevezése előzményeitől és körülményei­től, valamint az elnök politikai elkötelezettségétől. Ami a szakmai megítélést illeti, úgy látom, és mértékadó gazdasági szakértők is így látják, Bod Péter elnökségének kezdeti időszakától eltekintve, amikor a MNB javaslatot dolgozott ki az államház­tartási deficit mérséklésére, az MNB nem állt kö­vetkezetesen a helyzet magaslatán és nem folyta­tott karakteresen önálló pénzpolitikát. A jegybank magatartásában — különösen a gazdasági növeke­dés gyorsítása jegyében született GAM programot követően, amelynek egyébként, független bankel­nökként Bőd is egyik alkotója volt, — egyoldalúan előtérbe került a kormány gazdaságpolitikájának kritikátlan támogatása. Az MNB a maga eszközei­vel készségesen asszisztált a gyorsan növekvő költ­ségvetési hiány finanszírozásához. Amolyan csen­destársként támogatójává vált egy sok vonatkozás­ban hibásnak bizonyult gazdaságpolitikai gyakor­latnak, feladva a hivatalos várakozásoktól eltérő gazdasági folyamatok által megkövetelt szigorú ke­resletszabályozást szolgáló monetáris politikát. S az már csak mellékes motívum, hogy azt az alelnö­­köt, aki a pénzpolitika szigorítása mellett szállt síkra, eltávolították a jegybankból. Aligha vitat­ható tehát az, hogy az ország pénzügyi egyensúlya hiányának kiéleződésében és nagyfokú romlásá­ban — mondjuk ki nyíltan — a jegybanknak is van némi szerepe. Olyannyira, hogy a maguk diplomatikus mód­ján a nemzetközi pénzügyi szervezetek is szüksé­gesnek tartották arra ösztönözni a Magyar Nem­zeti Bankot, hogy bátrabban éljen a törvényben biztosított autonómiájával. A végső kényszerhely­zet mellett nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy végül is 1993 második felében a jegybanki politika önálló arculata kezdett kirajzolódni, ponto­sabban: az MNB megtette az első olyan lépést, amely nem váltotta ki a pénzügyi kormányzat tet­szését. Most nem érdemes arról vitatkozni, hogy azóta az MNB megtett-e mindent vagy időben cse­lekedett-e a magyar pénzpiac stabilitásának meg­óvása érdekében. A leendő kormány nehéz helyzetben van, hiszen formálisan sem kerülhet szembe a törvénnyel, a jogállamisággal. Bod Péter helyzete sem könnyebb — feltéve, hogy úgy dönt: a törvény betűjéhez ragaszkodva, a helyén marad. Ezzel ugyanis esélyt adna az új kor­mánykoalíciónak arra, hogy — egy ma még be nem látható helyzetben — az új kormány is olyan „megértő” és „rugalmas” magatartást várhasson el tőle, mint amilyet a most leköszönő kormány iránt tanúsított. Természetesen nem politikai nyilatkoza­tok formájában, hanem a monetáris politika irá­nyultságában. Ha a bankelnök a posztján marad, nem zárhatja ki a kiszolgáltatottság — az esetleges támadások vagy kényszeralkalmazkodások — lehe­tőségét. Ha helyén marad, pozíciója az új kormány­nyal szemben gyenge lesz. A kormány is, Bod Péter is csapdahelyzetbe ke­rült. A megoldás kulcsa — ha jól értem a dilem­mát, inkább a bankelnöknél, mint a kormánynál van. FALUBIRO VILMOS ASZ nem nosztalgiász Aki csak kezébe veszi az Ál­lami Számvevőszék jelenté­seit, garmadájával találkozhat az olyan megállapításokkal, hogy például: „a (pénzügyi) kormányzat gazdálkodása nem követhető nyomon? „ha­táskörét meghaladóan intézke­dett’’, „szabálytalan kiadási átcsoportosításokat hajtott végre’’, „megszegte a költségvetési és ál­lamháztartási törvényt”. Különösen a költségvetési, pótköltségvetési, zárszámadási dokumentumok, vagyonpolitikai irányelvek összefüggésében tett megállapítások érdemelnek figyelmet. E körben a különböző rendű, rangú, súlyosságú törvénysértő jelenségek ismétlődésével különösen nagy gyakorisággal ta­lálkozunk. A távozó hatalom nagyvonalúan túltette ma­gát a jogszerűségi vagy más követelményeken, a gazdaságban is, ahol legfeljebb az amúgy is ki­sebb akadályt jelentő Számvevőszéket kellett ki­cselezni! Sikerült is hiánytalanul konzerválni a túldimenzionált államapparátus költekezését. Az ÁSZ hiába sürgette négy éven át az állami felada­tok rögzítését, a nagy elosztási rendszerek felül­vizsgálatát, a feladatarányos finanszírozás beve­zetését. Hasonlóan felismerhető az ellenőrzési megállapítások mellőzése a privatizációs feltárá­soknál, a pártok vizsgálatánál, az expóval kap­csolatban, no meg a tárcákat érintő megállapítá­sok kapcsán is. Nem valószínű, hogy a számvevők a parla­menti ciklus végével különösebb nosztalgiát érez­nének. Rájuk nem érvényes a mondás, hogy soha ne várj jobbat! Ellenkezőleg: az ÁSZ eseté­ben az új partnerség nem lehet olyan rossz, hogy a réginél jobb ne lenne. FIGYELŐ 1994. JÚLIUS 7. 3 CSABAI KÁROLY Nyílt nap „A kisbefektetőket csak ön­maguktól nem lehet megvé­deni”— az idézet nem vala­melyik huszadik századi híres tőzsdegurutól származik (leg­alábbis nem tudok ilyenről), hanem az értékpapírok mel­lett néhány hónapja már a ne­vében is tőzsdefelügyeletté avanzsált hatóság ille­tékesétől. A fenti bölcseletet hallgatók pedig ma­guk a kisbefektetők, akik úgy jó ötvenen érde­mesnek tartották elmenni a tőzsde által immár másodszor rendezett nyílt napra. Egyesek azzal magyarázzák a lanyha érdeklődést, hogy távol­maradó társaik dacolva a nyári hőséggel még mindig kitartóan állnak, ülnek, vagy fekszenek a sorban egy-egy bank vagy brókercég előtt, mert mániákusan jegyezni akarnak a június végén tö­megesen piacra dobott részvényekből. A kedélyektől (is) túlfűtött teremben megjelen­tek sorban bombázzák kérdéseikkel az eddig csak a tévéből, rádióból, újságokból ismert tőzs­dei illetékeseket. „Tessék mondani, miért kellett hat hétig várnom, mire megkaptam a tőzsdén vá­sárolt részvényemet? Miért nem lehet több vi­déki városban sem hozzájutni legalább egy rész­vényjegyzési tájékoztatóhoz? Hogyan lehetsé­ges, hogy a budapesti tőzsdén szereplő társaság csak hiányos adatokat hoz nyilvánosságra tevé­kenységéről?...” S erre tessék, most itt áll velük szemben az ál­taluk már csak az alattvalói lét okán is igen tisz­telt hatóság egyik embere, s arra céloz: kezdjék el magukban is keresni a hibát. Jó, jó, nem értik pontosan ezeket a tőzsdei szakkifejezéseket, mint opció, meg hosszú pozíció, de úgyis az a lé­nyeg, minél nagyobb legyen az osztalék. Lehet, hogy ők tájékozatlanok, de vajon hol voltak a fel­ügyelet emberei, amikor a kárpótoltaknak vagy azok megbízottainak még a legnagyobb jóindu­lattal sem nevezhető sötét napszemüveges fiatal­emberek mindenkit megfélemlítve uralták a kije­lölt bankok és brókercégek előterét, hogy hazavi­gyék a felajánlott gyógyszergyári részvényeket? Hogyan fordulhatott elő, hogy egyes brókerek visszaélve a befektetők bizalmával már jóval a kapunyitás előtt bezsebelték a jegyezhető részvé­nyek többségét? „Ez nem felügyeleti kérdés, nekünk nincsenek törvényes eszközeink a sorbanállások szabályozá­sára” — hangzik az újabb válasz. Erre egyesek háborogni kezdenek, ám a felvilágosultabbak le­hurrogják őket. S nekik van igazuk. A felügyelet valóban nem sokat tehet, legfeljebb — mint hír­lik — több százezer forinttal megbírságolhatja a jegyzésekben részt vevő brókercégeket, ám az említett úgynevezett belső jegyzéseket nem sem­misítheti meg. „Az 1990 márciusában megalkotott értékpapír­­törvény nyugodt helyzeteket szabályoz” — pró­bálkozik tovább a „felügyeletes’! Hát éppen ez az, ami leginkább nyugtalanítja a nyár napot vé­gigülő kisbefektetőket éppúgy, mint az ugyanab­ban az időben a — jórészt eleve reménytelenül — sorszámért küzdőket. NÉZŐPONTOK

Next