Figyelő, 1994. július-szeptember (38. évfolyam, 27-39. szám)
1994-07-07 / 27. szám
DR. VARGA GYÖRGY A bankelnök csapdája „Marad vagy távozik a Magyar Nemzeti Bank elnöke? Lemond vagy lemondatják? Elegánsan hagyja el a fedélzetet vagy nagy árat kér távozásáért?”— megannyi kérdés, megannyi kérdésfordulat Bod Péter Ákos sorsával kapcsolatban. A gazdaságban kemény időknek nézünk elébe. Ilyen körülmények között olyan szakembert kell a jegybank élére állítani, aki mindenféle szorongás és szakmai hajlíthatóság nélkül képviselheti a központi bank önálló arculatú pénzpolitikáját — ha szükséges a kormánnyal szemben is. Tény, hogy a jegybank jelenlegi elnökének legitimitását senki sem kérdőjelezheti meg, mandátuma lejártáig jogosan töltené be a jegybanki elnök funkcióját. A személye körül kirobbant nyílt színi vita, a vele szembeni bizalmatlanság ország-világ előtt történő hangoztatása bizonyára nem tesz jót az MNB nemzetközi tekintélyének. Ám hogy ez az ügy így alakul, abban a körülmények szerencsétlen összjátéka is szerepet játszik. Most tekintsünk el Bod Péter jegybanki elnökké történt kinevezése előzményeitől és körülményeitől, valamint az elnök politikai elkötelezettségétől. Ami a szakmai megítélést illeti, úgy látom, és mértékadó gazdasági szakértők is így látják, Bod Péter elnökségének kezdeti időszakától eltekintve, amikor a MNB javaslatot dolgozott ki az államháztartási deficit mérséklésére, az MNB nem állt következetesen a helyzet magaslatán és nem folytatott karakteresen önálló pénzpolitikát. A jegybank magatartásában — különösen a gazdasági növekedés gyorsítása jegyében született GAM programot követően, amelynek egyébként, független bankelnökként Bőd is egyik alkotója volt, — egyoldalúan előtérbe került a kormány gazdaságpolitikájának kritikátlan támogatása. Az MNB a maga eszközeivel készségesen asszisztált a gyorsan növekvő költségvetési hiány finanszírozásához. Amolyan csendestársként támogatójává vált egy sok vonatkozásban hibásnak bizonyult gazdaságpolitikai gyakorlatnak, feladva a hivatalos várakozásoktól eltérő gazdasági folyamatok által megkövetelt szigorú keresletszabályozást szolgáló monetáris politikát. S az már csak mellékes motívum, hogy azt az alelnököt, aki a pénzpolitika szigorítása mellett szállt síkra, eltávolították a jegybankból. Aligha vitatható tehát az, hogy az ország pénzügyi egyensúlya hiányának kiéleződésében és nagyfokú romlásában — mondjuk ki nyíltan — a jegybanknak is van némi szerepe. Olyannyira, hogy a maguk diplomatikus módján a nemzetközi pénzügyi szervezetek is szükségesnek tartották arra ösztönözni a Magyar Nemzeti Bankot, hogy bátrabban éljen a törvényben biztosított autonómiájával. A végső kényszerhelyzet mellett nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy végül is 1993 második felében a jegybanki politika önálló arculata kezdett kirajzolódni, pontosabban: az MNB megtette az első olyan lépést, amely nem váltotta ki a pénzügyi kormányzat tetszését. Most nem érdemes arról vitatkozni, hogy azóta az MNB megtett-e mindent vagy időben cselekedett-e a magyar pénzpiac stabilitásának megóvása érdekében. A leendő kormány nehéz helyzetben van, hiszen formálisan sem kerülhet szembe a törvénnyel, a jogállamisággal. Bod Péter helyzete sem könnyebb — feltéve, hogy úgy dönt: a törvény betűjéhez ragaszkodva, a helyén marad. Ezzel ugyanis esélyt adna az új kormánykoalíciónak arra, hogy — egy ma még be nem látható helyzetben — az új kormány is olyan „megértő” és „rugalmas” magatartást várhasson el tőle, mint amilyet a most leköszönő kormány iránt tanúsított. Természetesen nem politikai nyilatkozatok formájában, hanem a monetáris politika irányultságában. Ha a bankelnök a posztján marad, nem zárhatja ki a kiszolgáltatottság — az esetleges támadások vagy kényszeralkalmazkodások — lehetőségét. Ha helyén marad, pozíciója az új kormánynyal szemben gyenge lesz. A kormány is, Bod Péter is csapdahelyzetbe került. A megoldás kulcsa — ha jól értem a dilemmát, inkább a bankelnöknél, mint a kormánynál van. FALUBIRO VILMOS ASZ nem nosztalgiász Aki csak kezébe veszi az Állami Számvevőszék jelentéseit, garmadájával találkozhat az olyan megállapításokkal, hogy például: „a (pénzügyi) kormányzat gazdálkodása nem követhető nyomon? „hatáskörét meghaladóan intézkedett’’, „szabálytalan kiadási átcsoportosításokat hajtott végre’’, „megszegte a költségvetési és államháztartási törvényt”. Különösen a költségvetési, pótköltségvetési, zárszámadási dokumentumok, vagyonpolitikai irányelvek összefüggésében tett megállapítások érdemelnek figyelmet. E körben a különböző rendű, rangú, súlyosságú törvénysértő jelenségek ismétlődésével különösen nagy gyakorisággal találkozunk. A távozó hatalom nagyvonalúan túltette magát a jogszerűségi vagy más követelményeken, a gazdaságban is, ahol legfeljebb az amúgy is kisebb akadályt jelentő Számvevőszéket kellett kicselezni! Sikerült is hiánytalanul konzerválni a túldimenzionált államapparátus költekezését. Az ÁSZ hiába sürgette négy éven át az állami feladatok rögzítését, a nagy elosztási rendszerek felülvizsgálatát, a feladatarányos finanszírozás bevezetését. Hasonlóan felismerhető az ellenőrzési megállapítások mellőzése a privatizációs feltárásoknál, a pártok vizsgálatánál, az expóval kapcsolatban, no meg a tárcákat érintő megállapítások kapcsán is. Nem valószínű, hogy a számvevők a parlamenti ciklus végével különösebb nosztalgiát éreznének. Rájuk nem érvényes a mondás, hogy soha ne várj jobbat! Ellenkezőleg: az ÁSZ esetében az új partnerség nem lehet olyan rossz, hogy a réginél jobb ne lenne. FIGYELŐ 1994. JÚLIUS 7. 3 CSABAI KÁROLY Nyílt nap „A kisbefektetőket csak önmaguktól nem lehet megvédeni”— az idézet nem valamelyik huszadik századi híres tőzsdegurutól származik (legalábbis nem tudok ilyenről), hanem az értékpapírok mellett néhány hónapja már a nevében is tőzsdefelügyeletté avanzsált hatóság illetékesétől. A fenti bölcseletet hallgatók pedig maguk a kisbefektetők, akik úgy jó ötvenen érdemesnek tartották elmenni a tőzsde által immár másodszor rendezett nyílt napra. Egyesek azzal magyarázzák a lanyha érdeklődést, hogy távolmaradó társaik dacolva a nyári hőséggel még mindig kitartóan állnak, ülnek, vagy fekszenek a sorban egy-egy bank vagy brókercég előtt, mert mániákusan jegyezni akarnak a június végén tömegesen piacra dobott részvényekből. A kedélyektől (is) túlfűtött teremben megjelentek sorban bombázzák kérdéseikkel az eddig csak a tévéből, rádióból, újságokból ismert tőzsdei illetékeseket. „Tessék mondani, miért kellett hat hétig várnom, mire megkaptam a tőzsdén vásárolt részvényemet? Miért nem lehet több vidéki városban sem hozzájutni legalább egy részvényjegyzési tájékoztatóhoz? Hogyan lehetséges, hogy a budapesti tőzsdén szereplő társaság csak hiányos adatokat hoz nyilvánosságra tevékenységéről?...” S erre tessék, most itt áll velük szemben az általuk már csak az alattvalói lét okán is igen tisztelt hatóság egyik embere, s arra céloz: kezdjék el magukban is keresni a hibát. Jó, jó, nem értik pontosan ezeket a tőzsdei szakkifejezéseket, mint opció, meg hosszú pozíció, de úgyis az a lényeg, minél nagyobb legyen az osztalék. Lehet, hogy ők tájékozatlanok, de vajon hol voltak a felügyelet emberei, amikor a kárpótoltaknak vagy azok megbízottainak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető sötét napszemüveges fiatalemberek mindenkit megfélemlítve uralták a kijelölt bankok és brókercégek előterét, hogy hazavigyék a felajánlott gyógyszergyári részvényeket? Hogyan fordulhatott elő, hogy egyes brókerek visszaélve a befektetők bizalmával már jóval a kapunyitás előtt bezsebelték a jegyezhető részvények többségét? „Ez nem felügyeleti kérdés, nekünk nincsenek törvényes eszközeink a sorbanállások szabályozására” — hangzik az újabb válasz. Erre egyesek háborogni kezdenek, ám a felvilágosultabbak lehurrogják őket. S nekik van igazuk. A felügyelet valóban nem sokat tehet, legfeljebb — mint hírlik — több százezer forinttal megbírságolhatja a jegyzésekben részt vevő brókercégeket, ám az említett úgynevezett belső jegyzéseket nem semmisítheti meg. „Az 1990 márciusában megalkotott értékpapírtörvény nyugodt helyzeteket szabályoz” — próbálkozik tovább a „felügyeletes’! Hát éppen ez az, ami leginkább nyugtalanítja a nyár napot végigülő kisbefektetőket éppúgy, mint az ugyanabban az időben a — jórészt eleve reménytelenül — sorszámért küzdőket. NÉZŐPONTOK