Filmkultúra, 1978 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1978-03-01 / 2. szám
mégis elmarad. Az életüket akadályozza az álmuk , álmukat az életük. A szürrealisták hite szerint álom és élet egybe ömlik, így jut az ember pokolba és mennybe, így teljesedik ki élete. Bunuel kései, nagypolgári figurái nem mennybe és pokolba jutnak, de kisszerű kalandokba, salak-purgatóriumba, sültekkel megrakott asztalok alá bújnak, étteremből étterembe menekülnek, lakosztályuk díványa helyett kertjük végében szeretkeznek, gyóntatópapjuk kertésznek öltözik, gyóntatópapjuk agyonlövi a nagybeteg gyónót. Ez az álomból álomba zuhanás két alapélményt közvetít. Az egyik, hogy a nagyburzsoázia már nem feltétlen és magabiztos irányító. A másik, hogy mégis túléli ellenségeit, mégis túléli önmagát. A gerillalány töltött fegyverrel csönget a rettegő Fernando Rey ajtaján. De a nagykövet annyira nem retteg, hogy ne állítana csapdát a lánynak. Hatalmába keríti, de nem végezteti ki. Sőt, zsebkendővel integet utána. (A zsebkendőjelre viszont néhány titkosrendőr veti rá magát a gerillalányra. A nagykövet retteg és továbbinteget.) Később talán kiderül, hogy álmodta mindezt, de mikor fölébred, gengszterek rohanják meg házát vagy barátai házát. Még jellemzőbb a „véres őrmester legendája”. A véres őrmester szadista hóhér volt, kínozta az ellenzékieket, rendbontókat, diákokat. „Akkor, amikor még ilyen eszközökre volt szükségünk” — magyarázza valaki A véres őrmester megjelenik, legendája fölelevenül. Szerencsére egy tüntetés alkalmával megölték — halljuk. Aztán vége az álomszerű múltidézésnek, s ki más: maga a véres őrmester lép be, frissen mosakodva, elegánsan. Nem véres, épp ezért komikus a jelenség. Nem véres, épp ezért tragikus a jelenség. S végül, az egész film talán legsokatmondóbb kulcsjelenete. Annyi meghiúsult ebéd- meg vacsora-kísérlet után elhelyezkedik a „bajok gyötörte” nagy burzsoácsapat egy pompásan terített asztal körül. Villát ragadnak, ám ekkor függöny gördül fel előttük, s egy színházi közönség halk moraja várja szövegüket. „Úristen, elfelejtettem a szöveget” — suttogja egyikük. Már nem valódi hatalmukat élik, már nem törhetetlen életüket, már csak szerepet játszanak, fáradtan, bizonytalanul, rosszkedvűen. De a film képi refrénje szerint —ez az utolsó, zárójelenet is) mégis továbbvonulnak egy országúton, alig fáradt léptekkel és gesztusokkal, halottakat, rémálmokat, aljasságokat és rettegést láthatatlan teherként magukkal cipelve. Előttük talán gengszterek meg városi gerillák, hátuk mögött „véres őrmesterek”, de ők mégis mennek, jól öltözötten, „diszkréten”. Állandóan meghalnak ebben a filmben, de folyton feltámadnak. Ez a képtelen, álmot valósággal logikátlanul keverő film veszedelmesen hasonlít a legszikárabb realitáshoz. . . Jean-Claude Carriére írta A szabadság fantomja forgatókönyvét is. Ez a rendkívül gazdag humorú szcenarista ma már Bunuel pótolhatatlan alkotótársa (először az Egy szobalány naplójánál dolgoztak együtt). Példaadó ennek a filmnek a keretjátéka, s az átvezetés az egyes epizódok között. 1808: a „szabadság katonái”, az egykori forradalmár Napóleon „felszabadító hadai” rabságba döntenek egy népet (Spanyolország). Buffuel döntő pillanatot ragad meg a világtörténelemben. „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!” Az eszmék nem akaróznak „testté válni”, csak a terror és a tömegkivégzés valódi. De a fantom, „a szabadság kísértete” valahogy szüntelenül kínozza ezeket az embereket. „Ezek az emberek” természetesen francia nagypolgárok, a mai Franciaországban. A film, a tragikomikus nyitány után, róluk szól. Hatalmuk érett (sőt túlérett) teljében. Epizódfilm, s az epizódok lágyan, észrevétlenül „folynak át” egymásba. Az epizódzáró poénról nem tudjuk, tulajdonképpen „zár-e”, avagy nyitja a következő epizódot. A szereplők olykor nyeglén (de ismét csak diszkréten!) átsétálnak egyik történetből a másikba. Ellenlogika működteti a bunueli gépezetet, de olyan hajlékony ez az ellenlogika, hogy a gépezet- 64