Filmkultúra, 1981 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1981-03-01 / 2. szám
A „beépítés” harmadik feltétele a struktúra egészétől idegen célrendszer átformálása. Itt azonnal nyilvánvalóvá lesz az iskolára korlátozott szemléletben rejlő ellentmondás. Ezek a lázadók ugyanis nem célirányosan tevékenykednek. Természetesen cselekedeteik igazolására utólag megpróbálnak ideológiát gyártani, de azt még maguk az alkotók sem hitték el, hogy ez túllépjen önnön határain, jobbító eszmévé váljék. Ennek megfelelően sűrű homály fedi a IV. C. nevezetes „forradalmi” pontjait, melyekről csupán egy biztos: noha érdekkonfliktust fejeznek ki, de sem a pedagógia, sem az iskola forradalmát nem jelentik. Nincs mit egyeztetni tehát a struktúra célrendszerével. A IV. C. nem célosan cselekszik ugyan, de a tettet követő apológiakészítés mégis rendkívül fontossá válik számára. Nemcsak informális szervezetét erősíti meg és hozza a felszínre, hanem önismeretének, öntudatának első lehetőségét, csíráját hordozza. Vélhetőleg ezért tárgyalnak velük, s nem gőzös-ködös elképzeléseik okán. Ez teszi az iskolai struktúra számára félelmetessé őket, ez a riasztó. És éppen ez a folyamat nincs benne a filmben. Mintha az alkotók nem vették volna észre a kínálkozó alkalmat, a valós konfliktust, hanem csupán ennek következményeit, árnyképeit vizsgálták és mutatták volna be. Akárha egy krimit látnánk, ahol a nyomozás szövevényes szálai helyett a rendező egyenesen a gyilkos őrizetbevételével törődne, amivel aztán be is érné. A filmbeli akció voltaképpen már a szituáció fölvázolásakor abbamarad. A hamis alternatíva felállításától kezdve váratlanul megszűnik mindenféle kapcsolat az osztályon belül. Már nem egy csoportot, csupán egyedeit látjuk, magányosan, vagy kényszerű dialógusokban. Nincs többé szervezet, helyét a „tömegemberek” nyája foglalta el. A közös érdek hirtelen semmivé lett, nyomai is hiányoznak. De mitől e fordulat? „Mitől mennek nálunk mindig félre a dolgok?” - ahogy egyikük megfogalmazza a filmben. De még ha legalább szubjektív képet kapnánk - „én így éltem át”-formában. Ám ez a lehetőség is kihasználatlan marad. A szereplőket csupán a dramaturgia kényszere mozgatja, nem önlétük. Imitálják mindazt, aminek történnie kellett volna. És ez lépésről-lépésre nehezebb. Mind nagyobb rafinériára van szükség, hogy azt tegyék, amit megalkotóik elvárnak tőlük. És nincs az a találékonyság, ami egy idő múltán ne merülne ki, s ne fordulna segítségért régi, jól bevált sablonokhoz. Ezért lesz a modern, korszerű elképzelésekkel fölruházott Jutka néniből, a gyerekekkel szolidáris osztályfőnökből egyik napról a másikra előrehaladott állapotú terhes. Így történik, hogy a valószínűleg reprezentatívnak szánt osztály megtelik szociális problémáktól mentes, ezért könnyen kezelhető fiatalokkal. Az anyag bosszúja, hogy ha nem ismerik fel lényegét, kegyetlenül visszavág. Gabi, a vívódó főhős, a pozitívnak szánt figura hazugsággal kezdi ténykedését, s azzal is folytatja. De hazudik-e egyáltalán ? Nem csupán olyan angyalian következetlen, mint a cinikus hedonizmus kü